- Jesszus, ha ebben a pólóban felülök a kerékpárra, kint van az egész mellem.
- Nem vészes, ne aggódj.
- De megnéznéd szemből is?
- Megnéztem, semmi különös.
- Seemmiii külöönöös???
- Te figyelj! Döntsd már el, mit akarsz hallani! Bármit be tudok bizonyítani, csak találd ki, mit akarsz!

Hát igen. ;)

Tavaly nyár végén, amikor még egy lélek sem járt az Öböl Parkban, véletlenül arra tévedtem, s beleszerettem (at first sight), annak ellenére, hogy érintetlenségéből kifolyólag még akkora pókokkal lehetett találkozni, mint az öklöm. Mostanra elterjedt a híre (a parké, nem a pókoké), egyre több látogatója van, de nem is csodálom. Enni, inni, fagyizni még nem lehet, de egyébként minden van, aminek lennie kell. Imádnivaló a hely. Játszóteres, fűben pihenős, fának dőlős, napozós, víztükröt nézős, hídon andalgós, kacsát etetős, víziszínpados, bringázós, padon ücsörgős, homokozós, Duna-parton sétálós, kaviccsal kacsázós, stégen relaxálós, szép épületes, fotózós, mosolygós biztonsági őrös, s nem mindenért baszogatós.

Öböl Park, Újbuda

Most én már nem tudom, hogy becsíptem-e attól a másfél pohár pezsgőtől vagy csak szimplán a fáradtságtól fordulok le a székről, de akárhogy is, muszáj még ma leírnom mindent.
Rohanós napunk volt ugyanis, de csodaszép, megörökítést igénylő.

Szombat és munkanap, ugyebár, s mivel nem dolgoztam, adta magát, hogy el tudunk intézni pár ügyet. Pl. be tudunk jelentkezni házasságkötésre gyorsan, ha összekapjuk magunkat. Nem kell hozzá más, csak a születési anyakönyvi kivonatunk, 30 napnál nem régebbi verzióban. Érthetetlen, miért nem jó a régi, hiszen a születési adatok nem változtak, és azt sem tudom, miért kell elmenni a születési hely szerinti anyakönyvi hivatalba, hogy egy ott kapott papírt átvigyek egy másik anyakönyvvezetőhöz... miért nem oldják meg egymás közt? S egyáltalán, miért nem érik el elektronikus adatbázisból az adatokat már régóta?
Na mindegy, fél 12-ig volt ügyfélfogadás, úgyhogy reggel 6-kor ébresztő, indulás Dunaújvárosba, Dris papírjaiért. A szép, napsütéses időben szakítottunk egy fél órát arra, hogy nosztalgiázósdiból sétáljunk is egyet. Itt éltük együtt kapcsolatunk első fél évét ugyanis, az ismerkedés, a nagy lelkesedés, a csóróskodás, a sok utazás időszakát. Rég volt, szép volt.
Aztán rohanás vissza a XI. kerületbe, az én születésimért. Majd tépés a harmadik okmányirodába, hogy még be tudjunk jelentkezni a házasságkötésre. Utolsó tíz percben estünk be, a nő már számolta vissza a másodperceket. Gondolom, mennyire örült nekünk. Nem, nem volt kedves. Mosolygós sem. Viszont kitöltött egy formanyomtatványt, amihez ilyen váratlan és fura kérdéseket tett fel, hogy születendő gyermekünknek majd melyikünk vezetéknevét szánjuk, meg ilyenek... ebben már most meg kellett volna állapodnunk?
Személytelen és barátságtalan volt az egész, de amikor az akvinő elémtolta a papírt, és azt mondta, "írja alá a menyasszony", hirtelen nagyon jó érzés fogott el. Drisnek is fülig ért a szája, láttam.

Az az igazság, hogy ez egy boldog érzés. Nem is gondoltam volna. Nem lesz ez több, mint egy hivatalos dokumentum aláírása, puszta formalitás, de így is nagyon jó érzés. Nem akartunk semmi felhajtást, nem éreztük különlegességnek, de az lett, mert akárkinek említettük, nagyon örült. Öcsém szabályosan hüledezett a telefonban, nem akarta elhinni, hogy én, a nagy házasság- és esküvőellenes, egy hónap múlva férjhez megyek. Apósék meg elvittek minket vacsorázni, "megünnepelni", pezsgőt itatni. Kellemes helyen voltunk és szuper jól telt az este. Akárcsak az egész nap. Pont olyanok voltunk végig, mint két boldog ember, azaz egy boldog pár.

Egész máshogy képzeltem a lakásvásárlási procedúrát. Azt hittem, majd kéz a kézben, kis virágmintás ruhácskában megyünk, békés, kiegyensúlyozott mosollyal az arcunkon, a tulajok kérdezgetik majd, friss házasok vagyunk-e és kíváncsian lesik, a ruha alatt domborodik-e már a pocak. Mi meg szerelmesen pillogunk egymás felé, és a hangulatos kis családi fészkek versengenek majd egymással értünk. Tervezgetünk majd, hogy itt lesz a gyerekszoba, ott meg a dolgozósarok, gardrób, háló, olyan csili-vili fürdőszoba, hogy meg lehet nyalni a wc-deszkát. A konyhaablakból rálátni a játszótérre, de nem kell az isten háta mögött éreznem magam, mert csak kiszaladok a sarokra, és már ott a város. Így képzeltem, valahogy.
Ehhez képest esőben mászkáltunk sárdombos építkezéseken. Használt lakás tekintetében meg dohos szag, penészes fürdők, szuterén és négysávos útra néző földszinti volt a választék. Nagyjából. Akadt néhány ígéretesebb, de azok is erősen kompromisszumos megoldások. Egyszer már szerződést is tartottunk a kezünkben, de a tizenvalahány oldalas szöveg bicskanyitogató részleteket tartalmazott, úgyhogy némi hangfelemelés után visszakoztunk. A mosolyunk még egymásnak szólt, de fáradt volt és csalódott, a szemünk karikás, a tiszta ruhánk meg fogytán.

Ez tartott egy ideig. Aztán besokalltunk, és már nem is nagyon nézelődtünk. Ekkor egyszercsak visszakanyarodtunk a legelső házhoz, amit még a legelején néztünk. Akkoriban elvetettük, azóta viszont olyan köröket futottunk, hogy átértékelődött minden. S most határozottan érezzük, megtaláltuk az ideális otthont. Vicces, hogy egész más, mint amit kerestünk. Azt sem tudom, hogyan jött egyáltalán szóba, hiszen földszinti, és azokat zártuk ki leghamarabb. De ez egészen más. Legalábbis az alapján, amit most látunk belőle. Nem nagyon tudok belekötni, mert hiába sorolok bármit, otthonérzetem van, és annál nyomósabb érv / ellenérv nem nagyon létezhet.
Hamarosan részleteket is közlök majd, de nem szeretném elkiabálni, hogy a miénk!

Amikor éjjel fél kettőkor fogpiszkálóval dúcoltam alá a szemhéját, nehogy elaludjon, mert akkor nekem is leesik a fejem, úgy meg nem lesz cikk reggelre, már elnevettem magam:
- Jó buli ez az önmegvalósítás, mi?
Mire ő:
- Jaja. Alig várom, hogy éhezzünk is belőle.

Na, mit találtam? Szerdánként, éjfél után adják, de a cseles internetező másnap, munkaidőben bömbölteti, naná.
A műsor címét nem értem, én, az eredeti MTV Unplugged-on szocializálódott egyed. Bár lehet, hogy csak öreg vagyok, azért vártam, hogy nem dugják be, vagy ha már bedugták, gyorsan húzzák is ki. Végül nem bántam, maradjon bent. Ugyanis pár perc után már kezdtem élvezni. Hajtott a libidó, hogy stílszerű legyek. Megadtam magam neki. Nem hagytam abba a csúcson, sőt, amikor végeztem velük, újrakezdtük.

"Kedves közönség, most pedig hadd mutassam be a zenekart!
Kedves közönség! A zenekar."

Livius egy állat. A Quimby egy állat. Nagyon állat.
Jó lesz ez. Várom a folytatást.

A takarító(nő) olyan, mint a szexuális probléma. Tabu.
Sokaknak van, de igyekeznek az ellenkezőjét mutatni. Valahogy megérzem, kitől érdemes érdeklődni róla. Lassan mindből kitör az őszinteségi roham, bár segíteni nem tudnak.
Miért olyan nagy szégyen ez, ha annyian élnek vele?

A Critical-lal kapcsolatban újra és újra eszembe jut Kóka János jelenléte, s azon gondolkodom, vajon ki dől be ennek a "vetítésnek". Persze neki is joga van vasárnapi programként a kerékpáros felvonulást választani, szép az idő, együtt a család, meg minden. Nem lenne ezzel semmi baj, ha egyébként csocsi kis bringautaink lennének, meg zárt tárolók a forgalmasabb tereken, satöbbi, satöbbi, satöbbi. (Persze akkor nem is kellene tüntetni.) Így viszont...
Nekünk, a népnek, nagyjából eddig ér a kezünk: összegyűlünk, felvonulunk, egyre többen és többen, a szervezők megfogalmazzák a tüntetés célját, biztosítják törvényes és békés voltát. De nekik, Kókáéknak sokkal több lehetőségük lenne a változtatásra. SZDSZ-es a fővárosi főpolgármester és a környezetvédelmi miniszter is, s a párt tagja (volt) a kormánynak, mi kell még? Kóka pártelnökként pont az a személy, aki millió dolgot tudna tenni a bringázókért, az élhetőbb városért. De nem teszi. "Csak" felvonul. Miért? Milyen céllal? Mi ellen? Mi mellett?

Gondolom, Critical Mass-hez nem árt, ha az ember edzésben van, s mondjuk nem egy fél órával előtte szedi elő a biciklit a tároló legmélyéről. Én erről mind elfeledkeztem, s csak azt néztem, nem hosszú az út, s bármikor ki lehet kanyarodni a tömegből, ha meguntam. Ehhez képest végignyomtam az egészet, előtte még pár órás csatangolással a városban. Nem mondhatnám, hogy most nagy a komfortérzetem. Hogy mi fáj? Nyaktól lefele szinte minden. Nem is a távolság miatt, hanem mert jóformán 4 órán át araszoltunk a dugóban. Többet rollereztem a bicajjal, mint amennyit tekertem. Hazudnék, ha azt mondanám, jó volt, de egyszer ezt is ki kellett próbálni. Meg ugye a cél is nemes. (Lehet, hogy ha évekkel ezelőtt, a kisebb tömeg idején megyek, imádtam volna.) Nevettünk, nézelődtünk, hüledeztünk szép bringáktól, és nem utolsó sorban mozogtunk egy nagyot. Ma éjjel elég sokan jól fognak aludni, az biztos.
Amikor az indulásra vártunk és egy csomó egykerekező szervezőt láttam, azon gondolkodtam, 10 vagy 15 év múlva talán már a monociklisek fognak tűntetni a kerékpárral közlekedők ellen, mert túl sok helyet foglalnak a városban.
Az egész fárasztó és tenyér/talp/fenékfájdító felvonulás végére sikerült beleszeretnem minden olyan bringába, ami nincs a birtokomban. Úgyhogy a párom örülhet,  hamarosan lecseréljük a kétkerekűmet.

Critical Mass

Ilyen béna fotókat már rég csináltam. Csupa túl- vagy alulexponált vacak, de mentségemre szóljon, hogy akárhol megálltam, bringások száguldoztak körülöttem - őőőrület. Kezdem érteni, miért dönt úgy néhány ismerősöm: fotóz vagy teker.