Jól esne vallani erről-arról, de most nem tehetem. Érdekes és fontos dolgok történnek velem, de érdekes módon nem alakulnak blogbejegyzésekké a fejemben.
A mai napról is csak annyit árulhatok el, hogy a főnököm robogott velem - jóval a munkaidő vége után - autóval, hogy egy plusz program beleférjen a napomba, s én attól boldog legyek. Kitett egy sarkon, s magamra maradtam bal kezemben egy műholdfotóval, közepén piros X-szel, jobb kezemben mobiltelefonnal. Pont úgy éreztem magam, mintha egy akciófilmben lennék. Nem tudtam, hova megyek, kit keresek, mi lesz velem 3 perc múlva. Leszólítottam egy vadidegen férfit, akinek (szegény) fogalma sem volt, hogy épp az én piros ikszem közepén ücsörög, egy szintén piros padon. Aztán minden megvilágosodott, s tény, ami tény, ásványvíznek én még ennyire sosem örültem.

Valószínűleg távol maradok a vasárnapi szavazástól. Amilyen hetem volt, félő, hogy a szavazóhelyiségbe érve bemondanám: Looking4.

Az egész modern telekommunikációs rendszert alapjaiban rengette meg az a váratlan esemény, miszerint anyukám és én kommunikálunk. Erre még a Nokia és a mobilszolgáltatóm együttes erővel sem volt felkészülve. Az történik ugyanis, hogy rendesen működik a telefonom, egészen addig, amíg nem érkezik anyutól sms. Akkor aztán megbolondul, és minden tőle kapott korábbi üzenetet is olvasatlannak jelöl. A poén az, hogy ha megnyitom őket egyesével, "elolvasom", majd kilépek, akkor ismét olvasatlannak látszanak, és a kis boríték is jelez a sarokban.
Vissza kell vennünk a tempóból, nincs mese.

... olyan kollegáim, akiknek csak a nevét ismerem és maximum kétszer beszéltünk telefonon, mindenféle rosszat terjesztettek rólam. Már a fél cég egy hülye picsaként nézett rám, amikor kiderült, az egész harag alapja, hogy valaki rám bízta szabadsága idejére a virágait, és az egyik elszáradt.
Nincs szükség álomfejtőre az értelmezéséhez.

... és tényleg nem győzök pislogni, gesztusok gesztusok hátán, dicséret és bíztatás, s mindez anyukám szájából. Lehet, hogy tényleg kibékültünk? De miért kellett ehhez 15 év és főleg az, hogy bemenjek a doktornőhöz?
Nem bírom kiverni a fejemből, hogy ennek hatására történnek most ezek a lépések. Még mindig azt látom bele, hogy megijedt a szennyes kiteregetésétől, az pedig némileg árnyalja a képet.

Rosszabb helyeken pár hónap vagy legkésőbb háromnegyed év után kezdem el érezni. Ez egy jobb hely lehet, mivel hat év kellett hozzá, hogy előtörjön belőlem.
Zúdítom. Nincs több türelmem a túlszabályozott, túl hierarchikus, túl bürokrata rendszerhez. Nincs több türelmem a képmutató, teszetosza, egymást leső, pletykás kollegákhoz. Nincs több türelmem az ostobaságaikhoz, az egyen-bodorított frizurájukhoz és az egyengondolkodásukhoz, nincs türelmem már a lemondó, belenyugvó életfelfogásukhoz. (Nem bennük van a hiba, ők vannak jó helyen, nekik elfogadható ez nyugdíjig, nekem meg nem feltétlenül.) Nincs több türelmem a "mit főztél a hétvégén", "milyen szép idő van" és a "mi volt tegnap a Barátok köztben" kezdetű, magasröptű beszélgetésekhez, és a századszor is elsütött, elsőre sem jó poénokhoz.
Minden reggel kések. Ahogy telnek az évek, egyre többet, mostanában úgy 30 percet. Persze, ki késne, ha nem az, aki a legközelebb lakik. :) Igaz, túlórám is van dögivel. A főnököt nem zavarja, már többször megbeszéltük, csak a munka legyen kész. Azokat viszont igen, akiket odahoz a buszuk pontosan munkakezdésre, de egy háromsoros táblázatot egy hét alatt sikerül elkészíteniük - segítséggel.
Nem mondom, minden kollegám egy egyéniség, szeretem őket, velük éltem az életem nagy részét sokáig, de egyre gyakrabban mászom falra tőlük. Lehet, hogy kölcsönös az érzés, de már ez sem érdekel. Eljutottam arra a pontra, amikor nem segít egy-két hét szabadság, nem tudok feltöltődni eléggé, hogy aztán szívvel-lélekkel folytassam. Márpedig én anélkül nem működöm. Túlságosan szabadságigénylő és önmegvalósító vagyok ahhoz, hogy a "kötelező" és "tilos" szavak hallatán ne gömbölyödjek össze és eresszem ki a tüskéimet.
Amitől most végképp kibuktam, azon a csapatépítő tréning sem segít. 50 feletti embereket nem tudunk megváltoztatni. Én személy szerint már elfogadni sem. Sokáig ment, de már nem.

A sors iróniája, hogy rám bízták a dolgozói elégedettség felmérését, ami valóban testhezálló feladat. Szép szakma ez, nem vitás. Kimeríthetetlen, s annak, aki erre született (nem én), egy csodálatos, hatalmas egységgé tud összeállni, több más tudományágat magához szippantva. A munkahelyem pedig bizonyos szempontból egy kertes, panorámás szanatórium. A kertjében virágot szedünk, labdázunk, mosolyogva tologatjuk és borogatjuk egymást. Viszont az ajtók mögött Napoleonok és Jézusok lakják.
Hálásnak kellene lennem, mert sokat segítettek. Mindent a fenekem alá toltak, mindent megadtak, és sokat tanultam. Pont ez kellett ahhoz, hogy minden szépen leülepedjen, s a szitán csak egy dolog maradjon fenn: maga a probléma. Hogy nem ez az igazi utam. Ennyi, nem több. A jelenlegi érzéseim (düh?) csak ennek hordalékai.

Az orvos szobája tele volt ajándékokkal. Apró helyiség, de a széken, a polcon, az asztalkán, a heverőn, mindenhol ajándékzacskók, bonbonok, italok. Mondom anyunak, legalább dugná el őket, tenné be egy szekrénybe. Erre azt válaszolta: Miért, én is büszke lennék rá, hogy ilyen sokan szeretnek.
Paff. Azt hiszem, nagyjából itt a baj. Hogy egy, az egészségügyi ellátásokat gyakran igénybe vevő a tízezresekbe csomagolt pezsgőt meg a húszezresekkel bélelt Milkát a szeretet megnyilvánulásának látja.

Anyu már körülbelül szerda óta mindenkinek azt meséli, hogy kibékültünk. Én azért szkeptikus vagyok. A kibékülés hitelét csorbítja, hogy egy rakás érvet sorolt fel, miért nem lehetünk őszinték az orvosával. Még egy találkozó hátra volt a dokinővel, és elég hamar felfogtam, hogy akármit mondok majd, az szerinte pont rosszat tesz a köztük eddig felépített kapcsolatnak, vagy akárminek. Így aztán nem is nagyon mondtam semmit, csak helyeseltem, igen, másfél hete nem vesztünk össze, pedig elég sokat beszéltünk telefonon, és igen, lehet, hogy elkezdődött köztünk valami kommunikáció, amihez köszönjük, nem szükséges a doktornő jelenléte, nem szeretnénk feltartani ugyanis, majd mi magunk elintézzük (boríték). Kettecskén, ahogy eddig sosem. Gyanús nekem, hogy a hirtelen jött odafigyelés és építeni akarás tulajdonképpen csak annak szól, hogy nehogy elkotyogjak valamit, amit sikerült eltitkolni az elmúlt 14-15 évben.
Na de magamra tudok én húzni rózsaszín szemüveget, ha van értelme, nem bánom, partner vagyok, kezdjünk bele, először erősítsük meg a jelent, aztán lehet visszanyúlni a múlthoz és tisztázni szépen mindent. A doktornő bólogat, és ismételgeti: "igen, a lányának igaza van", "a lánya jól gondolja", aztán kifelé megveregeti a vállam, szép volt, kislány! Benne vagyok a kibékülősdi játékban, ha tényleg ez a cél, és nem csak az eszköz egy nagyobb kaki elfedéséhez. Meglátjuk.

Mi a jó válasz arra a kérdésre, hogy kivel szeretnék együtt aludni a kétnapos csapatépítő tréningen?
Senkivel.

Ha mondok egy nevet (nem tudok), akkor őt kellemetlen helyzetbe hozom, mert már nem mondhat mást.
Ha azt mondom, mindegy, akkor az marad nekem, akivel senki sem szeretne.
(Eszembe jutott, milyen jó kis cinikus tanácsokat tudna adni Ex. A nagy E-s Ex, a csapatépítő tréningek réme.)
Még válaszolhattam volna, hogy "azzal, aki velem", de végül annyit mondtam, hogy antialkoholistával. Így sikerült egyetlen szóval kifejeznem az egészről alkotott véleményem.

Egy olyan vastag könyvet olvasok, hogy a metrón el kell döntenem, fogom vagy kapaszkodok, mert együtt a kettő nem megy. Amikor először magam elé tartottam, majdnem orra buktam (book-tam - haha).
Egyik barátnőm megkérdezte, miért pont egy ilyen nehéz darabbal kezdem (!) az olvasást. Gondolkodóba ejtett, és végül két dologra következtettem: 1) Talán nem is a barátom. 2) Borzasztó rossz az imidzsem.

Meglepetés! (katt!)
Azt hittem, izgalmasabb lesz, vagy nehezebben kitalálható. De hamar megfejtődtem.
Kulisszatitkok: a felső képen egy üveg sör (Kőbányai Világos) is volt előttem, úgyhogy kellett kicsit módosítani a képen, mert az mégsem járja, hogy 4 éves Antibaby sörösüveggel... a madártej-függőségemet viszont büszkén vállalom.
A másik kép egy sorozat része, amelyen egy kerticsappal beszélgetek. Leszidom, megdicsérem, simogatom, magyarázok neki bőszen. Hiába, akkor még nem született meg a tesóm, muszáj volt valamivel lefoglalnom magam. Végül azért választottam ezt a képet a csap-sorozatból, mert ezen nem látszik, hogy póló van rajtam, de "alul semmi".