Olyan napjaimat élem, amikor írok bizonyos intézményeknek, szervezeteknek, személyeknek, és megkérdezem, amit szeretnék tudni. Hátha valaki válaszol.
No, az SPI (az Asterix az Olimpián című film magyarországi forgalmazója) szinte azonnal visszaírt, ugyanis megkérdeztem egyenesen tőlük, mi célt szolgál Alain Delon nevének bekeretéze. Egy kedves hölgy megírta, szerencsére a francia színész él, viszont a filmes produkciók szigorúan kikötik, hogy melyik szereplő neve hol, milyen méretben tűnjön fel a kreatív anyagokon, s a Delon-keret is ilyen feltétel volt. A hölgy szerint ez mindössze a kiemelést szolgálja.
Oké, értem. Ők is így kapták, látom a külföldi weboldalakon is, de szerintem az eredeti ötlet gazdája jobban is megoldhatta volna.
Ki tudja, talán épp ez volt a cél, hogy rögzüljön a reklám, és kérdéseket hagyjon az utca emberében. Bár, nem tudom, ki nézi meg ilyen alaposan a plakátokat, mint én...
Talán Delonnak is jót tesz, hiszen akinek halálhírét keltik...

Update: Most tudtam meg, hogy az egyik olvasóm is írt az SPI-nek. Láthatják, hogy a probléma globális. :)

Az Oktogonnál megláttam egy filmplakátot, aztán hazáig azon gondolkodtam, vajon mikor halhatott meg Alain Delon, és hogyhogy nem hallottam róla.
Az internet sem tud róla, úgy tűnik, a francia színész él és virul, s csak én kergültem meg... mindenesetre akárhogy erőltetem az agyam, a stáblistán, plakáton, impresszumban bekeretezett név mindig is azt jelentette, hogy az illető azóta elhunyt. Vagy nem?

Gus vendégségbe hívott. Persze csak virtuálisan, belepiszkíthattam kicsit a blogjába.
Annak ellenére, hogy mindig örülök az ilyen felkéréseknek, rá kellett jönnöm, nem könnyű feladat. Legyen benne egy csipet Antibaby, de közben illeszkedjen a Gus-stílusba, s keltse fel az érdeklődését olyanoknak, akik eddig nem rám, hanem rá voltak kíváncsiak. Érdekes feladat, meg kell hagyni. Remélem, sikerült érdekes, és mindkettőnk repertoárjába beillő :) témát találnom.

A bulváron gondolkodom. Nem áll össze nekem, miért van az, hogy forog a gyomrom, ha meglátom, ki, kivel, hol és hogyan, szerelmek, házasságok, futókalandok, megcsalások, válások és újra egymásra találó hírességek. Akár kíváncsi rá az ember, akár nem, az orra alá dugják. Persze vannak fokozatai, ki mennyire merül bele. Én sosem veszek bulvárlapot, mert bár tudom, nélkülem sem halnak éhen, én aztán egyetlen forintommal sem támogatom ezt az ipart. Ugyanakkor a neten sokszor olyan formában tálalják a híreket, hogy nehéz kikerülni. S egyáltalán ki kell kerülni? Egy bizonyos szintig még az általános tájékozottságba is beletartozik. Van ennek egészséges formája?
Fel tudok sorolni egy rakás olyan hírességet, akiknek ismerem a nevét, hallom, hogy épp anorexiások vagy rehabról lógtak meg, ezzel jártak, azzal smároltak, amazzal buliztak... de mégis kik ők? Mivel foglalkoznak? Mivel lettek ismertek? Sok gazdag ember van, nekik meg gyerekeik, s azoknak meg nyugodtabb vagy balhésabb életük, de miért jut ez el napi szinten a sajtóba? Egyáltalán kit érdekel és miért?
Most komolyan, who the f*ck is Nicole Ritchie? Én vagyok tudatlan, ha azt gondolom, eddigi színészi karrierje alapján sem az Olsen-ikrek, sem Sienna Miller, sem Lindsay Lohan nem akkora durranás, hogy figyelemmel kellene kísérnem, épp mikor, milyen ruhában veszik meg új mobiltelefonjukat vagy épp kedvesek voltak-e a parkolóőrrel?
Ugyanakkor kérdezte egyszer, sok évvel ezelőtt valaki, miért folyik Molnár Anikó a csapból is, miért kell folyamatosan műsoron lennie, ha egyszer nem ért semmihez. Én akkor kapásból rávágtam: "De, valamit mindenképpen tud. Nézettséget csinálni."
Hol a határ? Mi a különbség bulvár és bulvár között? Mert emlékszem, Elvis és Priscilla Presley, Katharine Hepburn és Spencer Tracy kapcsolata még nem gagyitéma volt. Komoly filmes, zenei lapok és könyvek, sőt felsőoktatási előadások szóltak arról, szerelmük milyen hatással volt munkásságukra. Ugyanakkor Meryl Streep vagy Robert De Niro úgy is tudnak nagyok lenni, hogy szinte semmit sem hallunk a magánéletükről.

Nekünk most itt van a mindennapi Britney-nk. Komolyan mondom, én már elég régóta inkább sajnálom őt, mint kritizálom. Amíg fénykorát élte, csak simán nem szerettem, sem a zenéjét, sem a csajt, bár a tánctudását mindig irigykedve néztem. Ami viszont később történt, az egyre inkább Britney oldalára állít. Már ha kell nekem bárhova is állnom.
Minden hibája, ellenszenves húzásai ellenére áldozatnak tartom. Nagyra vágyó szülők pici lányát látom benne, akit benyomtak a táncsuliba pár évesen, aztán a tévébe, s persze mindenki nagyon boldog volt, mert a kis Britney sikert sikerre halmozott. Nem kétséges, hogy keményen dolgozott, s talán törvényszerű volt, hogy megtalálják őt a menedzserek. Aztán meg a lóvé. S tuti, hogy a 20. születésnapjára egész szobányi szerződése volt már arról, mi mindent nem tehet meg, a garantált világhírért cserébe.
Láttam egy kb. 15 perces felvételt a youtube-on, Britney egy napjából. Mindössze negyedóra az életéből, de már az 5. percben azt mondtam, idegösszeroppanást kapnék a helyében. Csak próbál a barátnője társaságában tankolni, aztán egy gyorsétteremben enni, majd betér egy mobiltelefon szaküzletbe. Mindenhol körbeveszik a fotósok, nem hallja, mit kérdez tőle a kasszás lány a kajáldában, olyan hangosan kattognak a gépek... Nem tud sétálni, nyugodtan enni, beszélgetni, vásárolni, rossz vagy jókedvű lenni.
Persze, persze, a hírnév meg a pénz... de alig hiszem, hogy ilyen életre vágyott, amikor elkezdte. Csoda, hogy zavarodott? Csoda, hogy kifordult értékítélettel él? Igazi gyerekkor, tinédzserkor, felnőttkor nélkül? Szerintem nem. Mondom, én a video 5. percében már borzalmasan éreztem magam, s ha csak egy napom ilyen lenne, megbolondulnék, az biztos.

Csendben hátradőlve figyelek már néhány napja és azon csikicsukizom, hogy beálljak-e a sorba, írjak-e a saját szemszögömből a Blaha réméről (Willfreeman-től kölcsönvéve a kifejezést, mert találó). Vagy semmit se kellene, vagy nagyon alaposat és belemenőset, a hisztériakeltésről, a média felelősségéről, a szülői és társadalmi felelősségről, a szegénységről, a törvényeinkről, a tenni soha semmit nem tudó illetékesekről, stb. Aztán végigvitatkozni vagy fél évet... Öreg vagyok én már ehhez!? Nem. Csak kicsit remény- és energiavesztett. Bár tudom, azt nem kellene.
Az eset persze durva, s nem kétséges, én is átmennék az utca túloldalára, ha tehetném. De az sem tesz boldoggá, hogy eddig is számtalan agresszív és veszélyes figura, messze túl a 18. életévén, szabadon mászkálhatott mások bántalmazása után órákkal, napokkal.

Egy dolgot említek csak, mert muszáj, s számomra leginkább ez foglalja össze, mi is történik. Az elmúlt napokban az döbbentett meg legjobban, mennyi cigányozással, mocskos románozással találkoztam lépten-nyomon. Ettől hangos az internet, az utca, a munkahelyek és a kávézók.
Olvastam valahol, egy meg nem jegyzett nevű blogban: "Üdvözöljük Romániát az Európai Unióban!". Aztán a kommentelők bőszen bólogattak és szép sorban kifejtették, hogyan kellene laposra verni a kiskölköt, keresztülnyomni egy húsdarálón, majd szorosra csomózott zacsiban visszaküldeni az anyukájába, bele.
Kifejtették véleményüket, na. Úgy európaiasan, demokratikusan, kulturáltan, ahogy kell.

Ha lenne saját főoldalam, amin mások postjait ajánlanám, ezt most biztos homlokára tűzném.

Nem bírtam abbahagyni, csak néztem és nevettem és sírtam és néztem és néztem, és már hajnali 1 volt, Miss reggeli koránkelés pedig ott állt nagykéssel a hátam mögött.
Néztem, mert nem hittem el, hogy ilyen van valahol a Földön. Hogy a szomszéd bejelenti, halott, kihullott tollú madarakat látott a szomszéd házánál, erre az állatrendőrség meg a rendes rendőrség kivonul, kb. 4-6 ember, emiatt. Pillanatok alatt felmérik a helyzetet, valóban, a többi madár is pocsék állapotban van. Szemlátomást nem törődnek velük eléggé. És még akkor, ott, melegében elszállítják a kutyákat, macskákat és a többi madarat, minden állatot a telekről. Mert veszélyes maradniuk.
A világnak ezen a másik felén még gyerekekkel (meg felnőttekkel) sem teszik ezt meg. Meghatódtam.

Jut eszembe, üdvöz' légy zéró tolerancia.

Majd' egy heti távollét után az ember felteszi a kérdést: hogy vagy? Esetleg, ha cifrázni szeretné, erre vált: mi újság?

2008. január 14. reggel 7:00 és 8:30 közötti válaszok:
G. a hétvégén leesett a tetőről.
Zs-nek műteni kell a lábát.
K. barátnője pár perccel a közös találkozójukra indulás előtt agyvérzést kapott, azóta kórházban fekszik.
M. lánya két évig tiszta volt, de ismét lövi magát. Éjjel azzal hívta édesanyját, hogy nem tudja, hol a gyereke. Másnap arra sem emlékezett, hogy telefonált.
J. barátnőjének 3 éves fia fulladni kezdett, az anya pedig bepánikolt, hisztériás rohamot kapott. Mikor végül J. felhívta a mentőket, 3 perc alatt érkeztek ki, és sikerült megmenteniük a kicsi életét. J-nek az eset óta rémálmai vannak.

Én meg azt hittem, szarul indul a hetem, mert nagyon korán kellett kelnem, aztán otthon felejtettem a pénztárcámat, ezért elkéstem a kozmetikustól, át kellett tenni másik napra, viszont a hazaszaladás miatt a munkából is elkéstem, tehát potyára keltem annyira hajnalban. A bankautomata meg azt mondta, az elmúlt hónapban már 4. alkalommal, hogy technikai okok miatt nem tudja kiadni a pénzem.
Minden relatív.

Manapság egyre kritikusabb vagyok egykori tuti antidepresszánsommal, a United együttessel. Volt idő, amikor a világ végére elutaztam utánuk, aztán hirtelen csömöröm lett, meg kicsit elegem is az ingadozó minőségből s a srácok egyre gyakoribb szétszortságából.
Most meg véletlen belebotlottam a hírbe, hogy weboldalukon ingyenesen letölthetővé tették új albumuk eddig elkészült számait. (Jelenleg nincs is ott nagyon más.) Lementettem, meghallgattam, és meglepődtem. Így elsőre azt mondom, eddigi legjobb lemezük. Mondjuk lehet, hogy ha Barnabás a telefonkönyvet énekelné el, akkor is magam alá nedveznék, de tényleg bejön az új lemez. A Graffiti c. legutóbbi album után végre elhagyták a rap-esebb taktusokat, van viszont egy csipet jazz, némi rock és jó sok könnyed funky, és bár nem értek különösebben a hangszereléshez, igényesebbnek tűnik. (Eddig az Igazi nyár c. dal a kedvencem.) A koncertjeik jutnak eszembe, ahol tépik a gitárt és nyűvik a billentyűket, s Blame it on the boogie-t nyomnak James Brown-nal... Ez az irány jó, erre haladjanak, csak kicsit nagyobb lépésekkel! Így harmincon túl talán jó lenne, ha mernék ők formálni a közönség ízlését, és nem a Juventus Rádió igényeihez alakítanák a munkáikat. Sokkal, sokkal többet tudnak ugyanis.
Azt meg csak most tudtam meg, ahogy infót kerestem a neten, hogy Barnabásnak megjelent egy acid jazz, groove, funky stílusokat felvonultató szólóalbuma, még március körül. Hol van, hol van?

Meglepett, hogy még létezik a jelenség, amikor eszem egy kajáldában, odajön egy nő, és plüssmackókat pakol az asztalra... szinte bele a tányéromba, én meg intek, hogy nem, nem kérem, de ő csak pakol és pakol... oké, hallássérült, de attól még békén hagyhatna evés közben. Van az adománygyűjtésnek számtalan kulturáltabb módja is.
Látom, másokat is zavar, de nem küldik el, csak néznek mereven maguk elé. Ám mégiscsak lehet piaca a másik szájába mászásnak, ha nem hal ki.