Bármennyire nem vagyok híve a hagyományos női-férfi szerepeknek és munkaleosztásnak, azért némiképp lelkiismeret-furdalást okoz, hogy én egy hét szabi után alig szeretnék megmozdulni, a pasim meg pattog reggel óta, mint egy ágyúból kilőtt teniszlabda. Egyszerűen beindult, és nem lehetett leállítani. Kipakolta az egész beépített szekrényt, kidobáltuk a cuccok felét.
Érdekes, mennyit halogatunk egy ilyen melót, aztán milyen szórakoztató lesz végül. Az köztudomású, hogy ebben a lakásban egyetlen növény sem él meg, de azért találtunk a polcok hátsó zugaiban vagy 4 kg virágföldet, egy zacskó műtrágyát, és fűmagot. Előbukkant továbbá egy zacskónyi Marklin-es, mozdony formájú gumicukor, kő kemény már. Valamint néhány ősrégi modellező cucc, köztük egy Japánból kapott hadihajó makett, még oridzsi, összeszereletlen állapotában. Én meg mindenkinek azt hazudom, hogy nem halmozunk felesleges dolgokat. Mennyi minden elfér egy ilyen kis lakásban is...
Dris, miközben selejtezett, még mosott, teregetett, porszívózott, letörölgetett és szendvicset grillezett. S veszettül kíváncsi, milyen szexuális segédeszközt rejtegetek. Ő így tölti a heti egyetlen szabadnapját. Szerintem speed-et reggelizett.

Úgy látom, sajnos nekem jutott e blog ellenzékének hálátlan szerepe.

Többször hallottam már ezeket a tanácsokat, amelyeket Dolcerina (Hajaj?) ír, s főleg nőktől. Furcsa, hogy mind harmincon felül jár, s egyedül, vagy legalábbis nem tartósan boldog kapcsolatban él. (Persze lehet, hogy van, akinek bevált, de én még nem találkoztam velük.)
A barátom, aki 7 éve szeret, és önzetlen szerelméről számtalanszor biztosított, beleolvasott a szövegbe, és csak annyit mondott: "Jó is lehet manipulációra épülő kapcsolatban élni."
Igen, azt hiszem, nekem is ez a problémám ezekkel a tanácsokkal. Játszma, sakkozás, csiki-csuki, manipuláció, és közben elvész az őszinteség.

Félreértés ne essék, nekem is volt olyan az életemben, aki belemondta a szemembe: ha jobban tojnék a fejére, veszettül teperne utánam. Akkor jöttem rá, miért vagyok boldogtalan mellette. Mert neki a teperés kell, nem pedig én. Bár ezt már hamarabb is észrevehettem volna.
Szerencsére a 4 fontos kapcsolatomból mindössze egy volt ilyen. A másik három sok évig tartott, szerelem volt és nem lépett le a pasi valaki mással, ahogy a post sugallja.

Azt írja, arra ad tanácsot, hogyan őrizheted meg önmagad egy kapcsolatban. Miközben hosszan sorolja, ezt ne tedd, azt se tedd, ne hívd fel, ne légy ideges... hát ilyen, amikor egy nő önmaga? Ja, és idomítsak meg még óvatos is legyek. Miről beszélünk? Két ember, ha egyenrangú felek, miért kell egyáltalán taktika ahhoz, hogy a nő ne takarítson egész hétvégén, amikor a férfi meg tesped a tévé előtt? Úgy kitaktikáznám az életemből, hogy csak na. Csak hogy önmagam legyek. 

Teljesen igaz viszont, amit a blog szerzője állít: ha az ilyen típusú férfi megkap, elveszíti az érdeklődését. Mert soha nem is te érdekelted, csak a megszerzésed. Elsősorban magának akart bizonyítani. Annyiban vitatkoznék, hogy talán többségben vannak a "nagy vadászok", de nem csak ilyen férfitípus létezik, s így a nőknek sem kell feltétlenül ehhez "igazodniuk". Ha arra van igényed, hogy (maradjunk ennél a kifejezésnél) teperjenek utánad, akkor megfogadhatóak a tanácsok. De ha nem űzött vad szeretnél lenni, hanem igazi társra és mély kapcsolatra vágysz, akkor szerintem épp rontasz velük esélyeiden.
Én az őszinteségben, nyitottságban, együtt gondolkodásban hiszek. Tapasztalataim alapján is ez válik be, bár máshogy nem is tudnék belekezdeni egy kapcsolatba. Nem kell mindent együtt csinálni, de fontos a közös gondolkodás. Az egyenrangúság; az, hogy ha fel szeretnéd hívni, ne játszd meg az ellenkezőjét; hogy merj kitárulkozni; és úgy eleve olyan tudj lenni, amilyen vagy. Amikor egyszercsak fél szavakból is értitek egymást, s nem a másik elől elugrás, hanem a megértése, tisztelete és az egyenrangúság által tudjátok nap mint nap előrébb vinni a kapcsolatot.
Aki igazán társad, az sok év után is fog benned érdekeset találni, és te is benne. Mert egymásnak vagytok, s nincs szükségetek sakkozásra.

Én így gondolom. Tudom, hogy sokan nem. De nem igaz, hogy csak az az oldal létezik. Én ezt a másikat szerettem volna megvilágítani.
S biztos úgy van, ahogy a blog alcíme mondja. Túl jó kislány vagyok, s nem vágyom a rossz fiúkra. Játszadozzanak mással.
Vagy ahogy a pszichológusom mondta, alapvetően szerencsém van a férfiakkal. (Pl. nem kell megdicsérnem őket, hogy képesek voltak megpucolni a krumplit és nem összemosni a fekete zoknit a fehérrel. S nem is feltételezem róluk, hogy nem gondolkodnak, s hogy nekem kell megkreálnom az ötleteiket. Azt meg főleg nem, hogy a páromat minden más jobban érdekelné, mint én.)

Mától a Pazar Cuccokon is vagyok. Ollléé!

Az elmúlt héten átértékelődött számomra a fájdalom fogalma. A világ összes kínzását kipróbálta rajtam a kozmetikusom, annyi szent. Összesen vagy 6 órát töltöttem nála 4 nap alatt. Aztán, hogy még egyet döfjön belém, elrendelte a szőrtelenítési tilalmat. Eddig azt hittem, nem vagyok valami nagy cosmo girl, de már a második nap majd' megőrültem a tiltástól. Egyre kevésbé sikerült fegyelmezni magam. Végül kéjesen szúrkálhatott és szadizhatott, egy viszonylag új technikát kipróbálva rajtam. Búcsúzóul telepakolt egy zacskót mindenféle kencékkel, amikkel egy három hetes otthoni kúra során lemaratjuk az arcomat. Konkrétan. S amikor már azt hittem, vége a kegyetlenkedéseinek, bemondta az összeget, amivel tartozom. Jaj.
Az csak hab a tortán, hogy rendszeres ellenőrzésre reggelente kell járnom, 7-kor már szúrkálni fognak.
Áh, egyébként csak jár a szám, a kezelés lányregény habostortával, élvezem piszkosul. Legalább járna hozzá betegállomány, hogy ne kelljen emberek közé menni, meg támogatná a tébé, hamár ilyen szerencsétlen dolgokat örököltem a szüleimtől.
Pőtye. Ahogy azt Móricka...

Na, és mi történt ma? (Semmi különös, csak) váratlanul szembejött velem a Moszkván Lakner Zoltán. Olvas még egyáltalán valaki abból az időből, amikor ő viszonylag állandó ajnározásnak volt kitéve a blogomban? Aztán csatlakoztak szintén Lakner fan-ek, és vagy két hétig is leveleztünk róla. Azok voltak ám a szép idők...
No, szóval szembejött. Néztem, néztem, aztán amikor észrevett, egy "jaj, de uncsi, már megint stíröl egy nő" arckifejezéssel elfordította a fejét.
Hát ezt érdemlem, ennyi év után? Ennnnnyi reklám után? :)
Lehet, hogy rossz napja volt. Nekem mondjuk pont Laknerre mosolygós hangulatom volt, de sebaj. Amikor a UPC-nél pár perc után sorra kerültem és mindent pikk-pakk el tudtam intézni, már sejtettem, hogy lesz böjtje, mert minden nem lehet tökéletes...

Megérkezett a nyereményem, a Dyke magazin első száma. (A homoszexuális női szubkultúra első magyar nyelvű lapja.)
Dris ül az ágyon, lapozgatja, nagyon bele van merülve. Én közben a fürdőszobában tevékenykedem. Egyszercsak egy erőteljes visítás a szobából: "Úúúúristen, itt egy p*na!" :)

Ez volt az első, amit megtudtam a Dyke-ról. Hogy van benne p*na. :)
Pedig a magazin nem pornólap ám. Sok mondanivalóm van róla.
Kezdem azzal, a 'dyke' a szótár szerint erőteljes karakterű leszbikus nőt jelent.
Tulajdonképpen az egész magazin ezt sugallja. Egy pillanatig nincs kétségem. Bár nem tűnik a legprofibbnak a lap megjelenése, tetszik, s mivel ez csak a második szám, biztos egyre jobb és jobb lesz.
Már a borító is, ez az angyalszárnyas szolidan vagány lány... kimondottan szimpatikus. Nem tudom, ki ő, nem híresség, nem mutogatja a testét, de tök jó címlapra. Vagy talán pont ezért. Vonzza a tekintetet.
Aztán, ahogy kinyitom, rögtön az első oldalon egy hirdetés, amit általában figyelmen kívül hagyok, rosszabb esetben kimondottan zavar, de most más a helyzet, pedig még sonka is van a képen. Viszont imádom, ha egy reklám nem sablon, hanem az aktuális megjelenési helyhez igazítják. Jelen esetben a sonkás-mézes chips reklámjának szövege egy leszbikus magazinban így hangzik:
"Kicsit furcsán nézett ránk a világ, amikor először jelentünk meg együtt a mézzel. De mi biztosan tudtuk, hogy összeillünk." (A sonka)

Egyébként a Dyke hasonló az úgynevezett férfi- vagy női magazinokhoz. Van benne teszt, kishírek, zene, sport, kultúra, s minden olyasmi, ami máshol is, receptek, első randira szóló tanácsok, utazás és egy cikk az aids-veszélyről. Aztán társalgás a politikáról, világi és vallási törvényekről, érvek és ellenérvek a coming out témakörében, interjúk ismeretlen, de érdekes emberekkel. Valamint egy fekete-fehér aktkép sorozat. Megtudtam, milyen ember az FTM (female to male) és milyen problémákkal küzd, valamint felbukkant a lapban két ismeretlen ismerős is.
Egyetlen negatívumra az egyik fotósorozatban találtam. Némelyik képet nem kellett volna beválogatni. Pl. kilóg a nő feje teteje a lapból. Az egyik fotó pedig szegény modellt annyira előnytelenül mutatja... mintha egy nagy gömbőc lenne, pedig egyébként nem az. Ilyesmire azért figyelhetnének. Persze nem tragikus, de azonnal feltűnt. Bántja a szemem.
Összességében tetszik a magazin, van mit olvasni benne, informatív, igényes, kifejező. Érdekes volt egyszer ilyet is látni.

- Na és hogy érzed, te vagy a célközönség? - kérdezem irónikusan Dristől.
- Hát, nem. Fura is nekem ez a hangnem, hogy csak így magukhoz beszélnek... kizártnak érzem magam.
- Valószínűleg úgy gondolják, ez az ő közösségüknek szól.
- De nem az a cél, hogy elfogadtassák magukat velem, érdeklődővel?
- Egy puszta érdeklődő aligha veszi meg ezt a lapot. Az elfogadtatás és az érdeklődők tájékoztatása valószínűleg más fórumokon zajlik.
- Ja, pénzbe kerül? Mennyi? 700 Ft. 700 Ft?

Nem igazán új, de annyira beteg, hogy még biztos hetekig nevetni fogok rajta (mindenképpen hanggal!):

 
 

Kapóra jött az ingyen nap lehetősége a Gold's Gym-nél. Már régóta nézegettem a helyet, s amúgy is szeretem feltérképezni a környék szolgáltatásait. Nem beszélve arról, hogy pilates órára mehettem, amit szintén régóta szerettem volan kipróbálni.
A végén vegyes érzésekkel távoztam. Hiába fűztem nagy reményeket a pilates-hez, az óra maga nem igazán kötött le. Többet vártam vagy mást, nem tudom. Olyan érzésem van, hogy az oktatóval volt a gond, de mivel nincs összehasonlítási alapom... Oké, elfáradtam meg minden, de már a felénél kedvem lett volna hazamenni.
Pedig a hely nem rossz. Neteztem onnan ingyé', kezdjük ezzel. :) A pultosok motiváltnak tűnnek, nagyon kedvesek, az öltöző tágas, dizájnos és szimpatikus a karszalagos nyitórendszer is. Bár épp ezen a ponton találtam fejlesztenivalót, mert sajnos a büfében fogyasztottakat nem tudják ráterhelni, ezért vissza kell menni az öltözőbe pénzért, aztán a visszajáróval bénázni, mert ugye az edzőruhák általában nem zsebesek. Ezt még esetleg hozzá lehetne csapni a szolgáltatásokhoz. Nem a zsebes ruhát, hanem a chipes karszalaggal való fizetést.
Külön pozitívum, hogy bár az edzőterem a Mammut tetején található, rá kellett jönnöm, előítéletes vagyok a vendégeikkel kapcsolatban. Jártam már néhány hasonló fitness komplexumban, és egyikben sem ezt tapasztaltam. Egyrészt több idős férfit és nőt, másrészt sok meglehetősen túlsúlyos és nem kimondottan plázalakó külsejű embert láttam edzeni. Tulajdonképpen egyetlen frusztrálóan tökéletes alakú fitness lady-vel sem futottam össze, az öltözőben pedig nem a megszokott "beszakadt a körmöm" nyafogós lányokkal lehetett találkozni. Ez azért megnyugtató.
Ha a pilatesükre nem is, de a Gold's Gym-be még lehet, hogy ellátogatok.

Basszus! Három-négy fős céghez vágyom.
Ilyen sem volt még, legalábbis nem hagyott bennem mély nyomokat, hogy szabadságomat a munkahelyemen töltöm. A pénteki koktélparti helyett bevállalt év végi létszámnyilvántartással ugyanis meggyűlt a bajom, ezért még ma is be kellett jönnöm. Játszóruhában szaladtam át a melóhelyre, mert ugyebár én csak gyorsan osztok, szorzok, s már itt sem vagyok. Ahha... 8 óra + 1 óra túlmunka lett belőle. Öten izzadtunk vért egész nap, mindenki azon volt, hogy mielőbb megkezdhessem a papíron már pörgő pihenésemet. Drága kollegáim listákat nyomtattak, felváltva jelentkeztek, hogy összeolvasnak velem, s volt, aki kávét főzött és kenyeret kent, hogy azzal se menjen az időm. Az az egy fő viszont, aki nem stimmelt a létszámban, az istennek sem akart előkerülni.
Visszamentünk egész nyárig, minden lehetséges listát egyeztettünk, ami nem kismiska ilyen sok munkavállalónál. Az FKeres kevésnek bizonyult, de már épp úgy tűnt, hogy maga Einstein sem tudná megoldani a rejtélyt. Ahogy ástam magam egyre beljebb az adatokba, logikai és matematikai lehetetlenségekkel szembesültem. Aztán, közel 9 óra megfeszülés után lőn világosság.
Még nyár elején egy kollega felmondás alatt állt, amikor váratlanul meghalt. Akkor roppant logikusan kivettem a létszámból. Egy táblázatban viszont véletlenül benne maradt, hogy a felmondási ideje sok hónappal később jár le... amikor eljött az az időpont, már nem emlékezve a nyárra, ismét kivettem a létszámból. Aztán kereshettünk, miért nem stimmelünk saját magunkkal.
Gratulálok magamnak.

Amikor egy pár végül szakít, és elosztják a közösen szerzett CD-ket, valamint megegyeznek abban, kié lesz a hajszárító, kié a digitális lázmérő, s ráadásul tudják, nem maradnak barátok, meg kellene osztozniuk a jövőbeli koncerteken is. Ahogy Marla és Jack osztozik a hererákosok és a tüdőrákosok klubján. Jó néhány programról maradok le emiatt, vagyis csak részben emiatt. S az mégsem járja, hogy már minden buli az övé legyen. :) Őt biztos nem izgatja, de én nem vágyom rá, hogy összefussunk a bárpultnál.