A zebránál állunk, várjuk a zöldet, amikor észrevesszük, felénk tipeg két leányzó, irdatlan magas tűsarkokon, de aféle nagy koncentrációval... látható, nem egy gyakorlott párosról van szó. A tűsarokhoz piros forrónaci, szintén piros top, piros baseball-sapka, lófarok, több kiló smink és széles vigyor társul. Már messziről nyújtják felénk a szórólapot, hogy egy új kávé... Dris int nekik, kösz, nem érdekel. Átkelve a zebrán morogni kezd az orra alatt: "Nem érdekel a terméked, ha úgy akarod eladni, hogy az arcomba nyomod a melled." Hallottam, persze, de azért rákérdeztem, hátha megismétli: "Tessék?" "Semmi, semmi".
Wow. Ilyen is van.

Kicsit lassítanom kellene az életemen, nem is fér bele egy napba annyi minden, mint amennyit én beleteszek. Leírni már végképp nincs időm. Úgy kellene tervezni a napjaimat, hogy a naptárban minden napra max. 1 program jusson, aztán közvetlenül utána 1 óra postoló idő.
Így nem lett időm pénteken sem, hogy a kineziológus után beszámoljak élményeimről. Pedig hű meg ha! Az első látogatásom nála ambivalens emlék maradt, postoltam is róla annak idején. Ellenben a mostani, második alkalom maga volt a felszabadulás. Nem is kell mennem többet, ebben maradtunk. Talán jobban át tudtam adni magam most a varázslásának, vagy a fene se tudja... mindenesetre a múltkori szkeptikus, puhatolózó és bizonytalan körülnézésem után most végre igazán részt tudtam venni a mutatványban. Varázslás, mutatvány, ezek is olyan cinikus megjegyzések, s csupán annak szólnak, hogy fogalmam sincs, mit kavar a nő, mit csinál velem pontosan, de egyrészt mindent tud rólam, másrészt úgy felszabadított, hogy hazafelé szinte röpködtem. Levette rólam egy nagy magánéleti csalódás, egy fiú iránti düh érzésének terhét. S egy másik ex-kapcsolat kötését is.
Valószínűleg ez okozta, hogy következő napunk csodálatos volt Drissel. Összhang, nagy összemosolygások, hangosan gurgulázó nevetések. S nem mellékesen bevettük a Vapianot, ami első blikkre hibátlannak tűnik, igazi kis csoda, egy csipet Olaszország a németektől, s nem nehéz megjósolni, hogy hamarosan törzshelyünkké válik. Isteni a kaja, gyorsan elkészül, gyönyörű a környezet, az éttermen belül egy fűszernövény-kert is található, a szakácsok, akik az orrunk előtt készítik az eredeti olasz ízvilágú finomságokat pedig olyan csillogószemű, üde tekintetű, kedves emberek, amilyeneket eddig csak külföldön láttunk.

Hónapról hónapra erősödik bennem az érzés, hogy kicsit sem véletlenek, amik történnek velem. Ma már szent meggyőződésem, hogy a hátam közepére kívánt osztálytalálkozó-szervezés is azért lett az én feladatom, visszautasíthatatlanul, hogy ott legyek. Ha nem én szervezem, biztos, hogy nem megyek el. Sőt, még így is erőlködtem, hogy találjak valami kifogást, miért nem tudok résztvenni. Történt ugyanis előző délután valami, ami elvette azt a kevés kedvemet is, ami volt. Uszkve 3 hónapja szerveztem ezt az estét, s 2-3 hetente körbeküldtem e-mailben egy helyzetjelentést, minden levél végére odabiggyesztve, hogy az egyéni igényeket írják meg illetve az étteremjavaslatokat is szívesen fogadom. Néma csend volt 3 hónapon át. Két lánnyal, akikkel rendszeresen találkozom, elkezdtük keresni a helyszínt. Nem könnyű ideálisat találni, mivel egy általános iskolai osztály esetében nem lehet tudni, kit merre vitt az élet, milyen anyagi és gasztronómiai körülmények közt él. Mivel tudtam, hogy némelyikük meglehetősen csóró, végül találtam egy olyan kajáldát, ahol nem kell 4-5 ezret otthagyni, mégis jóllakik az ember, s mivel a kajálásnál sokkal fontosabbnak tartottam, hogy nyugodt körülmények közt beszélgethessünk, tetszett a hely pont ránk szabott befogadóképessége is. Magyarul: ha mi lefoglaljuk, egész este nem lesz egyetlen idegen sem, nem kell túlkiabálnunk a mások által választott zenét, s a szomszéd asztalnál ülő harsány társaságot. A helyszínt, miután a két lány is jónak találta, kihirdettem, kb. 10 nappal a találkozó előtt. Egyetlen visszajelzést sem kaptam. A találkozó előtti délután hív egy srác, hogy egy  másik fiú megnézte a helyet kívülről, kocsival elgurulva, és szerinte nem jó. Elég rosszul esett, kiakadtam kissé az üzengetésen, az időzítésen, a hozzáálláson. Jóformán csak túllenni szerettem volna az egészen, nem érdekelt már, mi lesz és hogyan. Aztán csodák csodájára a találkozó remekül sikerült. A hely hangulatos, családias volt, s a két morgón kívül mindenkinek megfelelt, úgy láttam. A lényeg viszont nem ez. A sokat szidott gyerekkorunk emlékei közös ellenségként tódultak elő. Hatalmasakat nevettünk, s még hatalmasabbakat "sírtunk", felidézve, a mi korosztályunkban mennyire általános volt az éhezés, a nélkülözés, a full alkoholista szülők, a brutális tanárok. Megkeményített minket, az biztos. S most esélyt kaptunk rá, hogy tisztázzunk olyan helyzeteket, amilyeneket gyerekként nem is értettünk. Az otthonról hozott feszültség levezetése a gyengébbeken, vagy a 'ki miért maradt ki a közösségi eseményekből' megbeszélése mindannyiunk szívéről nagy köveket emelt le.
Az egész este megindító volt, és családias hangulatú. Pedig annyira, de annyira különböző emberek lettünk... talán voltunk is. Érdekes, hogy a fiúk 99%-a szakmunkásképzőt végzett, és ennek megfelelő munkát végez (szobafestő, kaputelefon-szerelő, sofőr, számítógép-szerelő stb.) Kb. 5-10 éve családot alapítottak, mind, kivétel nélkül. Más témájuk nem is nagyon van, csak a telek, lakás és autó, ezek hitelei, sörözés, no meg a gyerek. A feleségükről, barátnőjükről mind úgy beszél, hogy állítják, nincs is olyan, hogy ideális társ, vagy nagy Ő, vagy mittoménmi, egyszerűen el kell venni valakit, lehorgonyozni mellette, jöhet a gyerek, ilyesmi. A fiúk többsége alaposan elhízott. A lányok viszont egész mások, legtöbbjük főiskolát végzett, de minimum érettségizett, talán 1 kivétel van. Irodában dolgoznak főleg, s 30-31 évesen, több hosszú kapcsolat után sincs családjuk, van, akinek barátja sem. Autó, saját lakás, gyerek, ilyesmi még csak távoli cél, s ami azt illeti, nem is érzik sürgetőnek. A lányok szemlátomást többet adnak a külsejükre és a viselkedésükre is. Szinte mind azt mondja, nem találta még meg az ideális társat (ezek szerint, a fiúkkal ellentétben hisznek ilyesmiben), s anélkül nem fog családot alapítani. (Csak a mi osztályunkról van szó, nem tudom, mennyire általános ez a kép, engem is meglepett, hogy ennyire éles falat lehetett húzni a nők és a férfiak közé.)
Az est legnagyobb élménye viszont más volt. Nem is tudom eldönteni, végülis csalódtam-e vagy kellemes élmény ért. Lényeg, hogy betoppant az a fiú, akivel általános iskolában 9 hónapig jártam. Ez az időtartam úgy 13 évesen elég hosszú idő, afféle házasság. :) Ő volt a legintelligensebb srác az osztályban, aféle zseni, mindenki csodálta az eszét. Nyolcadik után érte egy csúnya balesett, leesett egy erkélyről, arccal a betonra. Érdekes volt megfigyelni, mennyire más lett ezután, és mégis milyen sok személyiségjegye megmaradt. Amikor belépett az étterembe, majd' kiugrott a szívem a helyéből. Nagyon izgultam, hogy fog rám nézni, kerüli-e majd a tekintetemet vagy sem, milyen nyoma maradt benne a kapcsolatunknak. Úgy indított, hogy a felesége pár nap múlva szül. Hm, kicsit megkönnyebbültem, ebből ma nem lesz semmiféle férfi-nő feszülés, neki valószínűleg az otthoni dolgokon jár az esze és a szíve. Amikor körbejárta az asztalt, és hozzám ért a köszönéssel, megcsillant a szeme. Csak puszit szántam neki az arcára, de ő felkapott, a lábam elemelkedett a talajtól, magához ölelt és a fülembe súgta: "Hát ilyen kis bomba lány lett belőled?" Nagyon megkönnyebbültem. Ezek után jöhetett bármi, tudtam, akármennyire is csalódást okoztam neki annak idején, szeretettel gondol rám. Ő meghízott és tele volt a nyaka, arca varratok nyomával, de hirtelen ugyanazt a 13 éves kisfiút láttam benne, aki mindig mindent tudott, és aki engem szeretett. Nahát, amikor aztán beszélgettünk, tulajdonképpen minden korábbinak az ellenkezőjét mondta, olyan fordulatot vett a személyisége, hogy alig ismertem rá. Tudtam, ha ma találkoznánk először, semmi közös nem lenne bennünk, fél óta után otthagynám, vagy ő engem, mert annyira mások a nézeteink. Többek között kihagytam, hogy a sokadik Jager-sör kombináció után hazafurikázzon engem. Kösz, ezt inkább ne!
Nagyon jól sikerült az osztálytalálkozó, na. Összességében mindenki aranyos volt, és meglepően őszinte. Semmi vetítés, semmi szépítés. Nem is lett volna értelme. Napok óta erről az estéről sztorizok mindenkinek, s még biztos tartani fog egy ideig. Sőt, összehozunk majd egy újabb közös vacsorát az ősszel.

Gus ezt nagyon jól kitalálta, s ráadásul felkért engem is, fotózzam le azt a helyet, asztalt, gépet, és környezetét, ahonnan blogolok. Mondjuk több helyről is, de végül az otthonit választottam. Lehet találgatni (szerintem inkább Gusnál érdemes kommentelni, a fantasztikus, csodálatos nyalóka reményében), nagyon kíváncsi vagyok az eredményre. Már most kuncogok, pedig még el sem kezdődött...

Beütöttem a számológépbe, mert nem hittem el, hogy 2007-1959=48. Hihetetlen, hogy az apám lehetne. Láttam a múltkor egy fotót, amin az állítólagos élettársával szerepel, és furcsa volt az az "idős" nő ennek a fiatal srácnak az oldalán. Meg ugye Robbie Williams is megmondta. Ja, és mindez azért fontos, mert Mortené a világ egyik legjobb férfihangja. S nem mellékesen, ahogy egy youtube-os kommentelő megfogalmazta, "Great man... in all the possible imaginable ways."

Szolgálati közlemény: Minden kedves olvasónak, aki az archívum után érdeklődött, üzenem, hogy Firefoxban működik, IE-ben nem (egyelőre, de nem adom fel), I don't know why... Megtisztelő a tömeges igény rá. :)

..., hogy nem tökéletes inkognitóban blogolok. Amiatt, hogy így nem tudok a munkáról, a munkahelyemről írni. Illetve csak módjával. Pedig most, pontosabban mostanában nagyon izgalmas folyamatok zajlanak, érdekes feladatokban veszek részt, annyi felé szaladok és szakadok, hogy jóformán enni sincs időm. Élvezem. Közben tapasztalok, tanulok, tervezek és véleményt formálok, amit végül magamban tartok. Nyithatnék egy másik blogot, titokban, tele munkahelyi posttal, aztán ártatlan képpel belinkelgetném ide... sállálá.
Azért annyit elárulok, különösen perverz, amikor HR-esek interjúztatnak HR-eseket.

Megérkezett gyerekkori barátnőm Kanadából. Már majdnem három hete itt van Budapesten, fontos beszélgetéseink vannak, komoly, máskor meg szórakoztató estéink, de már az első találkozás után is úgy éreztem, lehetetlen mindezt írásban visszaadni. Annyi a vicces vagy éppen elgondolkodtató sztori... Mindenesetre két nap Budapest után azt mondta, nem hiszi, hogy még hazajön valaha. Ez azért sokat elárul.
Pár napja volt itt, amikor egy buszon megkérdezte az utasoktól, hány megálló a Fogaskerekű. Egy idős néni és egy idős bácsi összevitatkoztak, mert az egyik szerint egy, a másik szerint kettő. Képesek voltak úgy összeveszni ezen, hogy a barátnőm már leszállt, az elhajtó buszon a két öreg még mindig ölte egymást. Megdöbbentette az eset, úgy mesélte nekem, én viszont nem voltam meglepődve. Azóta eltelt három hét, és már csak futólag említi meg a hasonló közjátékokat, egy finom kis mosollyal, "úgy látszik, ezek itt mindennaposak". Azok.
Ma este az Andantéban vacsoráztunk. A barátnőm még nem tudta, hogy Ákos az egyik tulaj. Odaszólt a pincérfiúnak (meglehetősen közvetlen és közlékeny nő): "Szép az étterem, finom a kaja, de csak ilyen rossz zenétek van?" Ákos szólt. Nehezen tudtam elfojtani a nevetésemet. Mondja a srác, hogy nem, be tud tenni mást is. Aztán kiderült, a "más" nem más (hihi), mint egy másik Ákos-lemez, a Tarzan betétdalának magyar változatával. Brr.
Egyébként szerintem a kaja sem finom, mindennek ugyanolyan, azaz semmilyen az íze. Az erdei gyümölcsből készült háziszörpből három kortyot sikerült leerőltetnem. Igaz, a ház specialitásából, azaz a borokból egyet sem kóstoltam meg, szentségtörő vagyok. Az ételen légy, a poharakban muslincák mászkáltak. Két dolog van, amiért érdemes beülni: az egyik a kilátás, a másik egy Dávid nevű pincérfiú, aki végtelenül kedves és kellemes hangú. Ja, és sötétedés előtt, turistaszezonon kívül meghitt beszélgetést lehet folytatni, nincs tumultus.
Az is a mai nap eseménye, hogy majdnem elaludtam röhögés közben.

Akkor most megyek és összerókázom Kovács Ákos kacsalábon forgó, Lánchídra néző éttermét.

További jópofaságok: 1, 2, 3, 4, 5, 6