Még nem száradt meg a tinta... vagy hogy is mondják... éppcsak odakerült a pont az előző postom végére, s már el is dőlt, mégiscsak ráhúzok még az utolsó napon. Délelőtt tízkor léptem le a munkából, nevezzük szokatlan időpontban megkezdett szabadságnak. Csíkszem, vánszorgás a K hídig (valaki árulja el, miért hívják így!), bent viszont a régi szeretemsziget érzés fogadott. Alig múlt dél, a legtöbb helyről mégis megállás nélkül szólt a zene, fáradt/józan fiatalok sétáltak itt-ott, nem volt tumultus. Sokan már elindultak haza, vállukon a hatalmas batyuikkal. Szó sem volt róla, hogy éjszakáig maradjak, alig bírtam menni, lélegezni, gondolkodni, nyitva tartani a szemem. Kellemes délutáni programokat választottunk, kezdve a még mindig varázslatos Lumináriummal, aztán sok-sok séta, ücsörgés egy játszótér hintájában, később pedig egy amerikai modern tánc társulat előadásának megtekintése. Utóbbi sajnos az első igazán negatív élményemmé vált táncelőadás tekintetében. Mire végetért, átfáztunk, úgyhogy hazaindulás előtt még befeküdtünk az Ambient sátorba, hármasban, egy forró tea és a kívánatosnál hangosabb chill out zene társaságában. Hazatérve kéjesen vágtuk le magunkról a karszalagot. Valahogy idén nem bánom, hogy vége. Sok minden történt az elmúlt héten, ért pár élmény, megismertem új dolgokat, embereket, tanultam magamról is ezt-azt, részese lehettem jó néhány érdekes előadásnak, de összességében kicsit keserű szájízzel távoztam. Legyen igaza mindenkinek, aki szerint jövőre jobb lesz.

Mobilom memóriája megtelt ilyen sms-ekkel: "Hol vagy?", "Merre?", "Mi van ott?", "És jó?"
A Sziget utolsó előtti napján kicsit elegem lett az egészből. A tömegből, a hangzavarból, de leginkább a régi Sziget-feeling hiányából. Jól éreztem magam a héten, de ez már nem ugyanaz, mint a korábbi években. Ahogy egy ismerősöm mondta, ez már nem "egy hét együttlét", csak több tízezer ego egy placcon. Nem figyelnek egymásra, nem alkotnak közösséget. Arányait tekintve túl sok az agresszív megnyilvánulás, a figyelmetlenség, a bunkóság.
Ráadásul úgy érzem, megint cserben hagytak. Nem ma, nem tegnap, hanem folyamatosan. Dris persze nem.
Összességében: egyik szemem sír, másik nevet. Jó kis hét volt, de nem felhőtlen, s elképzelhető, ez az utolsó Szigetem. Majd meglátjuk.
Ja, még van a mai este. Lehet, hogy ki sem megyek. De az is lehet, hogy de. Fáradt vagyok, annyi energiám sincs, hogy egyeztessem az alanyt az állítmánnyal.

Sinead elfelejtette, hogy járt már nálunk. Ráadásul egy magyar alapítású díjat kapott (volna) akkor tőlünk. Sajnálom, hogy mi nem voltunk emlékezetesek neki, én az életben nem fogom elfelejteni azt a 3-4 percet, amíg ott állt a Vígszínház színpadán (1994. december 29. Golden-Európa díjkiosztó gála) és hangja becsilingelte a teret.

- Nincs szívem. Nem tudok szeretni.*
- Dehogynem, engem is szeretsz.
- Én nem érzem.
- Nem baj.

*Még a könnyem is kicsordult hozzá, s csak később jöttem rá, ez már önmagában annak a jele, hogy képes vagyok érzelmekre.
Jó lenne egy diktafon, ami mindig előre be van kapcsolva és rögzíti az ilyen szóváltásokat, teljes valójukban, eredeti hanghordozással. S jól jönne egy kis kamera is, ami szintén mindig előre be van kapcsolva, s felvesz leírhatatlan hangulatú közjátékokat. Pl. amikor a Sziget egy sötét pontján Réka és én mobiltelefonjainkkal világítottuk meg Dris kajáját, hogy lássa, mit eszik. Persze a kijelzőn állandóan kialudt a fény, nyomkodtuk a gombokat, mint a güzü, Dris meg diszkófényben falhatta a vegát. Szeretném megörökíteni ezeket. (Épp most teszem.)

Véletlen, hogy ismét egy Pál Utcai Fiúk koncertre keveredtem, de nem bántam meg. A múltkori ZP-snél sokkal jobban sikerült, régi dalokkal, a Szigethez és a PUF-hoz képest is elég jó hangosítással. Ezúttal eljátszották a múltkor hiányolt "Úgy csinál"-t is, s az én alaphangulatom is jobb volt. Sajnos becsúszott egy kis feszkó és vita Drissel, de utána feloldódás, tánc hajnalig. Talán nem meglepő, én leginkább a Magic Mirrorban találtam meg a számításomat, úgy 7 egység hetero, 3 egység homo közegben, utóbbiak is abból a fajtából, akikről nem mindenki állapítja meg ránézésre... Faltól-falig barátságos arcú emberek. Szombat este végre rájöttem, mi szükséges ahhoz, hogy nekem jó hangulatom legyen, jól érezzem magam és táncoljak. Nem pótszerek, hanem hasonló igényű és ízlésű emberek. Sajnos ez ritkán adatik meg. De mostmár törekedni fogok a beszervezésükre, tudatos társaságformálás következik, vagy mi.
Ha az ember megszokja, hogy csak hajnali négykor álmosodik el, és délután egykor kel fel, nem könnyű éjfélkor hazafelé venni az irányt a másnapi munkára gondolva. A vasárnap ezért rövidre sikerült. A várva várt, mindennél fontosabb Sinead O'Connor, egy kis Erik Truffaz-val megspékelve. Utóbbit most hallottam először élőben, bár lemezről sem ismerem túlságosan. A mai koncert után nem lep meg, hogy annyira sokszor hívják Magyarországra fellépni a francia jazz-trombitást. Állítólag ennél még pörgősebb és ütősebb bulikat szokott csinálni, de ez a mai is maximálisan meggyőzött.
Sinead meg... hát igen! Ő nekem továbbra is a minden. Tudom, egy ilyen fesztivál-fellépés nem a megfelelő közeg a hangja és zenéje számára. Ezért úgy döntöttem, nem vagyok hajlandó észrevenni, hogy rossz a hangosítás, s dumálnak a nézők. Mondjuk azt továbbra sem tudom megérteni, miért megy be valaki a tömeg közepébe, ha szemlátomást nem érdekli az előadó, s végig a haverjaival beszélget fejhangon kiabálva, a színpadnak háttal, ezzel élvezhetetlenné téve a körülötte állók számára a műsort. Ha tudtam volna bunkónémetül valami frappánsat... Egy idő után rájöttem, akkor járok legjobban, ha becsukom a szemem, s igyekszem kiszűrni, amit hallani akarok, és távol tartani magamtól, amit nem.
Sinead ugyanolyan shy és pure volt, mint mindig. Oké, nem az a dinamit már, s a hangját is eldohányozta már annyira, hogy a magasak ne legyenek a megszokott erőteljesek. Persze még így is wow, meg hű. Mezítláb adott elő, nulla giccs, nulla show-elem. Közgazdász ismerőseim mondanák, hogy nem nulla, mert az is egy érték, hanem "nincs". Mint ahogy ráadás sincs. Ő nem ez a típus, csak jön, énekel szép csendesen vagy éppen torkaszakadtából, s elsétál. A mai előadása is gyönyörű volt. Szeretnék egyszer eljutni egy olyan koncertjére, ahol teljes mértékben élvezhetem. Ahova azért mennek az emberek, és azért veszik meg a jegyet, mert rá kíváncsiak.

Szuper estém volt, pedig tulajdonképpen nem történt semmi. Délután sikerült aludnom pár órát, és utána nagyon kipihenten indultam a Szigetre. Kiegyensúlyozottnak és nyitottnak éreztem magam, mosolyogtam a világba bele. A program viszont annyi lett, hogy a Skinny Puppy nevű kanadai industrial zenekar után már csak kaja, bőrig ázás, és kb. másfél órás taxifogás jutott. Na jó, ez sem igaz, mert láthattam barátnőmet, amint szerelmesen néz az Igazira, s olyanok, mint a borsó, meg a héja. Kiderült, a fiú, akiről hónapok óta hallok tőle, egy régi kollegám. Ment a sztorizgatás keresztbe-kasul.
A Skinny Puppy, amelynek koncertjét csak baráti szolidaritásból látogattam meg, kimondottan élvezetes volt. A legjobb, amit idén a fesztiválon láttam és hallottam. A hangosítás minősége is itt tűnt egyedül élvezhetőnek. Pedig ki gondolta volna, hogy a Hammer World sátorban, s egy ilyen kemény zenében találom meg a számításomat... Igényes, profi előadás volt, sokat sejtető, számomra érthetetlen performansszal. Az látszott, hogy valami kimunkált ideológia (politika, vallás, környezetvédelem stb.) áll a háttérben, csak gondolom, ennek teljes megértéséhez legalább egy-két számot ismernem kellett volna. Valószínűleg otthon sosem hallgatnék ilyen zenét, de ezt a másfél órás koncertet nagyon élveztem.
A nap lehetetlen küldetése: a Hammer World sátornál vega-kaját találni. Sziget feeling megvan, harmadik napra teljes lazaság, kitisztított erek, könnyedség és "mindenkit keblemre" érzés. Szeretem ezt.

Az a jó, hogy nem is kell postot írni, s semmit hozzátenni, a jelenség önmagáért beszél. Megoldják ők maguk. Sikerült a cikknek (http://velvet.hu/celeb/szignorb0809/) felébresztenie. Nem csoda, hogy a blogszerkesztő is folyamatosan errort jelzett, amikor linkelni próbáltam. Érdemes megnézni a videókat, ennyi előítéletes, általánosító és ellenséges megjegyzést talán még sosem hallottam a Szigetre vonatkozóan.

Alakul a Sziget, nem is kicsit. Tegnap már hajnali 4-ig táncoltunk (igen, én is), s annyi helyszínen jártunk, hogy fel sem tudom sorolni. Két és fél óra alvás után megtapasztaltam, milyen érzés egyetlen csepp alkohol fogyasztása nélkül is másnaposnak lenni.
Most már vagyok annyira fáradt, hogy csak egyszerű mondatokban tudok kommunikálni, tehát:
A sár jobb, mint a por. A Nescafé nem egyszerűen rosszabb, de össze sem hasonlítható a főzött kávéval, utóbbi pedig csak a MokkaCukában kapható, ha valakit érdekel. Valóban jól éreztem magam tegnap. Varga Zsuzsa jó. A hangosítás évek óta egységesen ótvar. Lassan több a külföldi látogató, mint a magyar, a beszélgetések úgy kezdődnek: "magyar vagy?" A Sziget divatja a virágmintás gumizsizma. Fogalmam sincs, hogyan jutottam be reggel a munkahelyemre (értsd: kicsit mintha fáradt vó'nék.)
Ha Dris valamiben megdicsér, szárnyakat kapok és elkezdek jobban "teljesíteni" azon a területen. Így van ez mindennel, most épp a tánccal.

Kolleganőim jó fejek. Mire bevánszorogtam reggel az irodába, az asztalomra csempésztek egy doboz Red Bullt.

Hajóval menni a Szigetre nem olyan kellemes élmény, mint ahogy hangzik. Mondhatnám, gagyi. Azt, hogy fél óránként indul, úgy értik, hogy óránként, s akkor sem pontosan. Azt, hogy lesz dj rajta, meg úgy, hogy recseg valami rádió, amiben épp beszélgetés zajlik. A hajó késik, sokba kerül, lassú és büdös, úgyhogy majdnem lekéstük a Nitzer Ebb koncertjét. Lehet, hogy vakként és süketként éltem eddig, de ez a név számomra semmit nem mondott tegnap délutánig. Pedig kellemes meglepetés ért, az angol elektrozenekart egyszer sötétedés utáni koncerthangulatban is meghallgatnám.
A Sziget lényege számomra a nagy beszélgetések, amelyet most a Quimby elé iktattunk be Rékával, s amelyet csak az szakított félbe, hogy egy magas, szőke, szép arcú és nagyon koszos holland srác megkért, fordítsam le neki a Pesti Est különszámát, konkrétan mind a 140 oldalt. Háááát hóógyne, végülis ráérünk... Aranyos pofa volt. Cserébe megkértem, jegyezze meg a Quimby nevet, és ha van rá módja, hallgassa meg őket a Nagyszínpadon. Lehet, hogy rosszul tettem, nekem legalábbis ennél még csak sokkal jobb Quimby-koncertekhez volt szerencsém ezidáig.
Mire átmentünk a Sziget majdnem végében levő Meduzába breakbeat partyra, pont elszállt az áram. Azt hittük, sikerült megtalálni az egyetlen pontot a Szigeten, ahol nincs zene, de ahogy később olvastam, a Manu Chaot is félbeszakította a nagy csend és sötétség. A Meduza felé még megvolt a jókedvem, aztán nem tudom, hol veszíthettem el. Talán öregszem, mert amikor Dris cigije megégette a könyökömet, az például nem dobott fel. Fél óráig jegeltem. Megkíséreltem táncolni, de befordított a zene is. Aztán láttunk egy 5-6 év körüli kisfiút, aki be volt zárva egy autóba, a dübörgő Sziget közepén, éjfélkor, s nagyon sírt szegény. Megkerestük az anyukáját, aki egy ruhás bódéban árusította a gönceit, s nagyjából egy vállrándítással válaszolt, majd "Nehogy már kioktass az anyai feladataimról, husika!" (pedig szemlátomást rá volt szorulva) megjegyzést intézett Dris felé, amitől a maradék életkedvem is elment. Volt egy másfél-két óra, amikor minden idegesített. Zaj, fény, emberek, por. Aztán egyszercsak elmúlt.
A nap dumája: "Igyunk arra, hogy iszol!" Erre fel, csak úgy játszásiból belekortyoltam egy Bacardi-kólába, majd fintorogtam egy nagyot, és végül egy jeges Bacardi Breezer-t szürcsöltem el, ami finom.
Reggel irdatlan torokfájásra ébredtem, ami lehet a több kiló benyelt portól, a jeges italoktól, vagy a folyamatos nyakiér-dagasztó kiabálástól. Most viszont már mennék újra, azonnal.
(Nagy visszalépésnek tűnik, hogy a tavalyi vegakajálda-hálózat nincs kint idén, pedig nagy népszerűségnek örvendett a húsevők körében is.)