Reményeim szerint megkaptam azt, ami hiányzott a végére. Egy hosszú levél, azzal a tartalommal amit tegnap mondania kellett volna, de helyette felsmirglizte a sebeimet. Nem tudom, igazak-e a sorai, csak remélem. Ha nem azok, akkor is, ezt így lehet szépen lezárni. A tények sokszor fájdalmasak, de egyáltalán nem mindegy, hogyan tálaljuk. Így lehet megnyugodni, mi megtettük, amit tudtunk és jónak láttunk. Ami szép volt, szép volt, s hát millió ilyen jut eszembe. Bízom benne, hogy neki is.

Nagyon jó a hajam. Fodrász csajszi eszméletlen ügyes. De nem osztogatom a számát, mert már alig tudok bejelentkezni, annyira elfoglalt. Most olyan a fejem, mintha egy magasfeszültségű vezeték és egy sündisznó keresztezéséből jöttem volna világra. Csak nem tudom, hogyan lehetne ezt az állapotot megőrizni. Az én drót hajamra a világ legerősebb waxa sem hat. Főleg, ha tapasztalatlan kezek próbálkoznak vele (=én).
Egyébként most ez lesz, 220-frizura, ez is szűri a férfiakat. Randira csak kisírt szemekkel, ahogy egy barátom mondja, kétnapos vízihulla arccal megyek. Böfögök az asztalnál (hogy kell?), s ha így is kellek, akkor talán, esetleg hiszek neki.
Erről jut eszembe, hogy egy főleg társkeresésre használt weboldalon láttam egy nőcit, vagány, belevaló, hatalmas mellekkel. A bemutatkozó szövegében azt írta, hogy konzervatív gondolkodású, szex csak az esküvő után, az első randi pedig az anyukája jelenlétében. Csak az írjon, akit így is érdekel. :)
Nekem is ezt kellene, első randi anyukám jelenlétében. Mondom, akinek úgy is kellek...

"Szerelmi szenvedés későbbre" címszó alatt piszkozatban gyűjtögettem a szakítás utáni eseményeket és érzéseket. Mindig megremegett a kezem a "Webre vele" gomb felett. Nem tudtam, mi zajlik a túloldalon, még gyenge és frissen sebzett voltam ahhoz, hogy egyoldalúan kiadjam az érzéseimet, hogy megalázottá váljak, vagy hogy rajta/rajtunk csámcsogjon a blogolvasó közönség. Vártam, hogy ha pont kerül a végére, s már nagyobb távolságból szemlélem az eseményeket, terápiás céllal, vagy rögtönzött őszinteségi rohamból kifolyólag megosszam mindenkivel. Ez volt tehát a folyamat, a háttér a kétértelmű, vagy teljesen érthetetlen bejegyzések mögött. Ez az egész nem érdemli meg, hogy miatta ne legyen őszinte a blog. Viszont frik megérdemel annyit, és csak annyit, hogy a részleteket továbbra is megőrizzem magamnak, magunknak.

Szakítás utáni első napok:
Az a béna az egészben, hogy az ember lánya szerelmes valakibe, akiben mélységesen csalódott. Sír valaki miatt, aki nem érdemli meg. Aki annyira elvette a hitét embertől, férfitől, mint még soha senki korábban. S mégis visszavárja, mert szerelmes belé. De ha visszajönne, nem hinné el az újabb bókokat, szerelmi vallomásokat. Mert egyszer már kirántották ugyanezzel a szőnyeget a lába alól. Ördögi kör.
Lelkiállapotom: dühös.

Szakítás utáni 5-7 nap:
Mindig is utáltam, hogy emberek a régi csalódásaik alapján indítják hátrányból új kapcsolatukat. Én nem tudtam általánosítani nőket, férfiakat, mindenki tiszta lapot kapott nálam. Ez alapvetően most is így van, de ha az ember már látta, ahogy párás tekintettel, csillogó szemekkel szerelemtől remegve vallanak a szemébe, s tényleg hihető volt, aztán pár héttel később arcul köpik, hogy tudna egy tényleg őszintének ismét adni a szavára? Lehet, hogy valóban úgy gondolja, lehozná a csillagokat, megküzdene a sárkánnyal. De csak abban a percben. Egy hét múlva már nem biztos. Elvette a legfontosabbat, hogy bízni tudjak az emberekben, hogy őszinte szívvel tudjak hinni a szerelemben.
Lelkiállapotom: dühös.

Szakítás utáni 8-10 nap:
A csúcs, hogy egész nap jókedvű vagyok, aztán este egy pillanat alatt, váratlanul rámtör. Minden oké, aztán hirtelen zokogni kezdek. Szenvedek. Jobban, mint egy hónapja, amikor először szakítottunk. Nagyon meglep, hogy most vagyok ilyen, hiszen benne volt a pakliban, nem fog működni.
Nem tudok csinálni egy csomó mindent, ami korábban örömet okozott. Blogokról, köztük a sajátomról, tévéműsorokról, boltokról, ruhákról, zenékről, kajákról, fesztiválokról, virágról, városokról stb. is ő jut eszembe. Ott van mindenhol. Megnyitottam a gépemen az intézőt, s egy mappa címének puszta látványától sírva fakadtam.
Lelkiállapotom: dühös.

Szakítás utáni 11. nap:
A legjobb sztori eddig, hogy sétálunk Drissel az utcán, s egyszercsak elkezdek sírni azon, hogy... kereszteződés! Itt jártunk együtt is, brühühü, itt nyitottuk a sört a kerítéseken, szip-szip. Aztán mire ismét látok a könnyektől, körbenézek: Ja, ez nem is az a hely. És akkor röhögünk.
Lelkiállapotom: Mérhetetlen düh fortyog bennem.

Szakítás utáni 12. nap:
De tényleg nem tudok most megbízni egyik férfiben sem. Annak ellenére, hogy tudom, nem mind ilyen. Tehát nem miattuk, miattam. :))) Hát, basszus, eljutottam idáig, hogy én mondok ilyet. 30 évig sosem. Dunának megyek. Mit építettem a lelkemet évtizedekig, hogy aztán ide fussak ki...
E-mail érkezett, amelyben találkozóra hívott, megosztaná a gondolatait, elmondaná, mikre jött rá. Én meg meghallgatnám, gondoltam. Pedig ekkor már nem volt bennem más, csak hidegség, látni sem akartam, s ritkán jutott csak eszembe.
Lelkiállapotom: kiürült, hűvös.

Szakítás utáni 18. nap:
Találkoztunk. A helyszínt én jelöltem meg: ugyanott, ahol először. A szándéka valószínűleg az volt, hogy szépen váljunk el, tisztázva, amit eddig nem sikerült. Tulajdonképpen rosszabb lett a helyzet, mint volt. Látszott, hogy rákészült, jól süljön el a dolog. De olyanokat mondott, hogy lehidaltam. Először nevettem, aztán dühös lettem. Tényleg ezért hívott oda? Így két és fél hét távlatában ezek az információk nélkül meglettem volna. Mondjuk tény, ami tény, díjazandó, hogy ki tudta mondani őszintén. A szándék viszont csak szándék maradt.
Felpiszkálta most a sebeket, de csak azokat. Az érzelmeimet már nem sikerült. A dühhöz jutottam vissza a folyamatban, nem a "mi lett volna, ha" ábrándozáshoz.
Hazaérve meg írtam még egy levelet neki.

Egy ismerősöm Görögországból hazatérve mesélte, hogy van a Paralia-i tengerparton egy kis kajálda, egy görög fickóé. A falát Fradi-relikviák borítják, a pult felett pedig Ferencváros-sál díszeleg, kifeszítve. A pincér úgy köszön: "Hajrá Fradi, mocskos Újpest."

Budapest-Rétság-Diósjenő
Kert, napozás, medence, bikinivonal... saláta, grillezett gomolya. Négy kutya. Ez volt a terv. A valóság: amint leszálltam a buszról, elkezdett szakadni az eső. Ez az én formám.

Ez a Rétság annyira bántja a fülem... miért nem Rétség?

Update:
Úszás, napozás lefújva. Helyette légpuskával lőttünk, kerekesszékkel keringőztünk, kutyát dögönyöztünk, s sok századszor meghallgattuk eddig ismeretlen emberektől, hogy mi (Dris + én) mennyire összeillünk, a vak is látja. Több, mint egy éve szakítottunk, de még mindig ezt mondja mindenki, a masszőz, a kollegák, a barátok, s az idegenek. Nekünk meg már fárasztó.
Grillezett gomolya finom és sós. Grillezett hagyma, patisszon, paprika nem kevésbé.

Update update:
Vaksötét a tónál, csak mi öten (+1 sharpei) ücsörgünk csendben a stégen. Az orrunkig sem látunk, mindössze 3 cigaretta világít, s a hegyeken túlról villámlás vakuzza be a tó mozdulatlan tükrét. Szeretnék itt lenni egyedül, csak egy pár percre, cigarettafüst és kutyavízbeesési aggódás nélkül.

Egy csomó blogger vezette be az elmúlt pár napban a kommentszűrést. Szükségét érezte. Mily' szomorú is ez.

Unom már, és szeretnék túllendülni a témán, de nem megy. Annyira szomorú vagyok... nem magam miatt, miattatok, miattunk, miattuk. Szeretnék vidám postokat gyártani sorban, hogy minél lejjebb csússzon ez az egész förtelem. Csak nehezen megy. Pedig az is a hétvége híre, és micsoda hír, hogy anyukámmal 6 órát tudtam úgy tölteni, hogy (bár tegnap éjjel fél tízkor még kiabáltunk egymással a telefonban) gurultunk a szőnyegen a nevetéstől, be is pisiltem, mint kislány-koromban, pszt! S ismét kísérletet tettem arra, nyolcszázezermilliomodszor is, hogy anyaszámba vegyem, hogy legyen köztünk valami emberi kapcsolat, szóval elmondtam neki mindenféle olyat, amit már évek óta nem, munkahelyről, barátnőkről, szabadságról, felvonulásról, Drisről, anyagiakról, és a fiúkról... aztán együttes erővel "kiszanáltuk" szobájából azt a borzasztó sok kacatot, ami élhetetlenné tette már régóta. S ahogy pakoltam, megtaláltam frik egykor iwiwen sorakozó arcképeit, anyu kinyomtattatta a tesómmal, és összegyűjtve őrizte. Meg azokat, ahol frik engem ölel. Tetszett neki ez a fiú. Ott álltam a szétrámolt szoba közepén, kezemben egy rakás képpel, néztem anyámra értetlenül, aztán a fotókra, s tudtam, sírni kellene, de nem tudtam, melyik miatt. Aztán végül nem sírtam, csak szépen visszarendeztem a képeket egy szó nélkül, és megint gurultunk a nevetéstől, amikor egy második világháborús katonaruha került elő a szekrény tetejéről, meg Tenerifén vett méregdrága és bűnronda művirágok az ágy aljából.

Úgy vagyok én az RSS-sel, mint Mr. Bean a karácsonyi képeslapokkal. Megírta magának, bedobta a saját postaládájába, aztán rettenetesen meglepődött, amikor megkapta őket.
Én küldöm webre a kommenteket, aztán amikor visít a gép, meglepődöm: jééé, valaki beírt? Ennek továbbfejlesztett változata, amikor én kommentelek saját magamhoz, és lepődök meg egy perccel később.

Szeretném megkérdezni azoktól a bloggerektől, jogászoktól, akárkiktől, akik olvasnak, hogy a kommentek tekintetében meddig terjed a szólásszabadság? Valahol azt olvastam, hogy a blogger felelős a kirekesztő, törvényt, kisebbségeket sértő megnyilvánulások ki nem moderálásáért. Tud erről valaki valamit?
A dolog hátteréről annyit, hogy az éjszaka folyamán telepakolták fröcsögéssel, zsidózással és hasonlókkal a kommentboxot, amelyeknek egyébként semmi köze a bejegyzéseimhez, olyan dolgokat említenek benne, amikről én sosem írtam. Többek közt szidják a Tandem Cafét, ahol én életemben 10 másodpercig tartózkodtam összesen, amikor valaki ott adott le nekem egy csomagot. Megtudtam, hogy zsidó vagyok, egy újabb érdekes adat, családfa-kutatás megspórolva. Meg hogy én csendes vonulásommal provokáltam a záptojásokkal és sörösüvegekkel békésen játszadozó, gyámoltalan fiatalembereket, akiket egyébként nem is láttam, mert miután megkaptam a gyomros tojásomat, beugrottak egy bódé mögé.
Na mindegy, a mellem és gyomrom közötti terület még ma is kimondottan fáj, de nincs mit tenni, majd elmúlik. Remélem, a blogra egyébként nem kíváncsi, csak mindenhova ugyanazt bemásolgató fiatalembereknek is három napig tart a csoda, aztán továbbállnak. Aki mégis kíváncsi, hogy milyen jellegű kommenteket tartok vissza a publikálástól, az megtekintheti Gus-nál. (Teo hogy maradt ki?)

Nagyon jön fel a BKV... A 4-es, 6-oson meg bemondta a Süsü, hogy kedves gyerekek, adjátok át a helyeteket az időseknek és a rászorulóknak. A metróban meg külföldiül beszélt a hangosbemondó-néni. Még a végén kulturált európai ország leszünk? A mai események után sajnos nem hiszek benne.