Mondom, én el sem mennék. Most meg nyomozok, körleveleket gyártok, egyedi problémákat kezelek, egyeztetek és táblázatba foglalok. A szövegértési versenyt az a srác nyerte, akiről legkevésbé gondoltam. Aki még nyolcadikban is annyit tudott bediktálni az osztálynapló "édesapa/nevelő foglalkozása" rovatába, hogy "IFÁ-val szállítja a gumit".
Vannak szép pillanatok, amikor valakinek a gyermekkorunkból még halványan felsejlő énje egyszercsak előtör. Az egyik srác például közölte, hogy a roma osztálytársunk felkutatásába a helyemben nem ölne nagy energiákat. Pfff.
Vagy itt van például H., akiről már írtam a blogban, hogy tündéri kisfiúból egy izomagyú bűnöző lett. Amikor megláttam az e-mailemben, hogy írt, kicsit féltem megnyitni. Aztán nem hittem a szememnek. Ugyanabban a nagyon kedves és udvarias stílusban írt nekem, ahogy annak idején beszélgettünk.
Megkértem anyukámat, azt a pár osztálytársamat, akikkel ő fut össze időnként a lakótelepen, szervezze be nekem. Tudtam, lelkesíti az ilyesmi, de túl buzgó volt, majdnem odaszervezett néhány olyan embert is, akikkel a tesóm járt, nem én. Na, szép lett volna...

Nekem pedig, mivel összegzős, útkeresős évemet élem, előjöttek régi bűneim és egy nagy adag lelkiismeretfurdalás. Készülök a beszédemre, amivel egyesektől elnézést kérek majd az akkor elkövetettekért. Ahogy gondolkodtam akkori barátságokon, szerelmeken, elkezdtem rágódni azon, hogy a közel 30 fős osztályunk 3/4-ének még nincs férje/felesége/gyereke, s ugyebár 30-31 évesek vagyunk. Érdekes. Főleg azért, mert az ugyanilyen korú középiskolai osztálytársaim között más az arány.
A gondolatlánc hamar eljutott oda, hogy én nem is akartam soha férjhez menni. Ezt hangoztattam általános iskolában és a szakközépben is, aztán egészen addig, amíg egy nap, úgy 24-25 évesen, Drissel összebújva a tévé előtt rá nem jöttem, nem tudja eléggé a világ, mennyire jó nekünk együtt. Micsoda átkötés: osztálytalálkozóból házasság... Szóval arra jöttem rá, hogy tulajdonképpen csak a Drissel töltött évek során merült fel néhányszor a házasság és család gondolata bennem. Mégis, most mintha a gombhoz (házasság) keresném a kabátot (társ). Lehet, hogy nem is akarom igazán, s más az utam. S az is lehet, hogy egyszer jön valaki, akivel a tévé előtt összebújva azt fogom érezni: nem tudja eléggé a világ, mennyire jó nekünk együtt. S ellenállhatatlan vágyat érzünk majd - jó esetben kölcsönösen -, hogy bazári majomnak öltözve vonuljunk padsorok közt, lassan, mosolyogva, könnyezve, s rózsaszirmokkal dobáltassuk magunkat, sok millióért. S hogy akkor ne ebben a stílusban, hanem magasztosan postoljunk(jak) majd a történésekről.

Időnként úgy érzem, kifejezhető vagyok tárgyakkal. Pedig nincs tárgyfétisem, nem képviselnek túl nagy értéket az életemben. Megszerezhető valamik, amelyek azért vannak, hogy használjuk őket, aztán újakat veszünk belőlük. Nem gyűjtögetek, nem kímélek, nem érzek különösebb kötődést hozzájuk. Mégis kifejeznek engem, egyáltalán nem mindegy számomra, milyen mobiltelefont, milyen laptopot, milyen bútorokat, milyen mp3-lejátszót vásárolok. S most elsősorban a külsejére célzok, hiszen az majdnem természetes, hogy tudásban különböző készülékek közül a neki megfelelőt veszi meg az ember, de hogy a külcsínre is odafigyel, azt keveseknél tapasztalom. S olyan jól tud esni, amikor nagy ritkán egy-egy ember megjegyzi, ez a fürdőruha, ez a pénztárca "annyira te vagy..."
Dris mutatta ezt a kerékpárt. Azt mondja, Antibaby-s. Azóta nézegetem. Azt hiszem, ha bringa lennék, ilyen lennék. Ha meg sok pénzem lenne, ilyet vennék. Azok az apró részletek, olyan szépek...

Létezik olyan kapcsolat, amelyet halottnak nyilvánítottak, de örök bizonytalanság, hogy sosem találták meg a hulláját.

(Kapcsolatok, amelyek nincsenek lezárva. Mert a mai ember az agyával szerelmes. Ha úgy diktálja a középtávú terv a zsebében, szakít, ha beledöglik is. De sok kapcsolat szexuálisan, érzelmileg lezáratlan marad, s tudat alatt sérüléseket okoz a további életben. Az energiával nem lehet vitatkozni. Szerintem.)

Jaj, már látom, a teljesen értelmetlen Blogtornába való benevezés épp annyira lesz előnyös, mint hátrányos. Benéztem 1-2 blogba, hát, nem örültem, sokan kimondottan azért szültek meg egy-egy postot, mert abban reménykedtek, az "őszinteség" szó milliószor való szerepeltetésével megnyerik a játékot, ami csak annyit jelent, hogy megnyerték, nem többet. Vicces. :) Én úgy döntöttem, nem befolyásol a játék, nem fogok kimondottan emiatt írni valami olyasmiről, amiről eszemben nem lenne. A blogtorna tulajdonképpen a szóismétléseket teszi legálissá és indokolttá? :)
No, de a lényeg: jelenleg Nellyvel szemben állok, minden szavazat jól jöhet, hogy ne essek ki. Aki úgy gondolja... Kösz. :)

Tegnap nem született bejegyzés, mert nem akartam feleslegesen bosszantani senkit. Milyen lett volna má', ha leírom, medence szélén hűsölök, egész nap fagyit és üdítőt tolok magamba, tó partján kutyát dögönyözök, napozom és internezem? Kinek kell ez...? Bosszankodni, hogy másnak hűs vízbe lóg a lábujja, grillezik helyette a zöldséget, és ráadásul megismerkedhet és egy teljes napig jót dumálhat valakivel, akivel kár lett volna nem. Még a végén irigy lenne a kedves olvasó, az meg olyan csúnya dolog, biztos kellemetlen lenne számára az érzés. Na ezért nem írtam semmit tegnap. Merő emberségből.

Újonnan született felfedezéseim:
Tartósan nem vagyok antiszoc, és ez jé!
Két nap vidéken nem feltétlenül jár elvonási tünetekkel, csak kell a megfelelő társaság, környezet és az internet.
Létezik olyan közeg, ahol senki nem rökönyödik meg azon, hogy nem iszom alkoholt, nem dohányzom és nem eszem húst, pedig ők igen.

Balla Tamás több témában fotózik, vannak lenyűgöző természetfotói, portréi, tájképei, de a legnagyobb közönségsikert a saját maga által is "agymenéseinek" titulált képei aratják. Számomra giccsesek a színek, a beállítások, de mosolyogtatóak is, kimondottan kreatív elmére vallanak. Különlegességük, hogy a fotókon szereplő tárgyak kézzel faragva és beállítva készültek, eredeti gyümölcsökből, zöldségekből, a művész szerint mindenféle fotómanipulációt mellőzve.

"Magyar becsületkassza

Néhány lelkes kerékpáros az erdei út mentén hagyott kerékpár láttán jutott arra az elhatározásra: közbringát áldoznak a városi közlekedés oltárán. Egy bárki által ingyen használható, lelakatolatlan drótszamarat.
Más nagyvárosokban már eddig is működnek olyan "bérbringa" rendszerek, ahol az utcai tárolókban hagyott kerékpárokat különböző módon lehet bérelni. Itthon egyelőre nem akadt vállalkozó, aki érdemesnek találta volna, hogy pl. Budapesten hasonló rendszert alakítson ki.
A RABIC (Radikális Biciklisták, de az is lehet, hogy Roppant Amatőr Biciklisták) bérbringa helyett közbringát állított üzembe. Ennek lényege, hogy egy egyszerűbb(nek tűnő) kerékpárt bocsát a városlakók rendelkezésére. A letámasztott bringát ezután bárki használhatja, s csupán annyit kell tennie, hogy használat után egy forgalmas helyen újra letámasztja. Nincs lánc, lakat, riasztó, de még egy mezei műholdkövető rendszer sincs beépítve.
... A kerékpárra kiakasztott táblán arra kérik a használókat, hogy jelezzk a kerékpár helyzetét telefonon, e-mailen, vagy akár az internetes blogon. A remény hal meg utoljára, s talán végre most - vagy legkésőbb pár év -tized, -század múltán -, életképes lehet egy ilyen vállalkozás." (Forrás: www.mozgasvilag.hu)

Na, ez az, ami tőlünk nyugatabbra remekül működik és nagyon jó ötlet. Nálunk meg mi lesz belőle? Lopás, rongálás és baleset az elmulasztott hibabejelentésekből? Tud egy ilyen kulturáltan üzemelni Budapesten? Münchenben ilyen szépen, rendezetten hagyták ott az emberek a járdán.

"Szia! Most regiztem. Ismizni szeretnék. Laza kapcsit keresel?"
Kartsi, 34 éves

Na jó, az a levél azért nem oldott meg mindent, csak kellett. Már egész jól összeraktam magam, de most mintha visszaléptem volna a keddi események után. Ma a bluetooth-ról beszélgettem valakivel (már amennyire én arról beszélgetni tudok), amikor egyszercsak rám tört a zokogás. Normális vagyok? Nem. Ha lesz időm, felpofozom magam. Legyen már bennem egy cseppnyi büszkeség, de komolyan!

Amúgy pedig minden oké, zajlik a nagybetűs. Szabi kellős közepén meg nincs jobb elfoglaltság, mint nyugdíjas búcsúztatóra menni. Marha nagy kedvem van... De biztos ezer tanulsággal szolgál majd.
Közben osztálytalálkozót szervezek és sosem voltam ilyen közel hozzá, hogy valóban könyvet írjak. Erről majd később, egyelőre szupertitkos, megabizalmas. De annyira lelkesít, hogy nem tudtam tartani a számat, utólag is elnézést kérek a másik felemtől.
Ja, a látszat ellenére pihenek. Nagyon is. Az idő rossz, de milyen lenne, amikor szabin vagyok? (Az ilyen mondatok végére meg sosem tudom, milyen írásjelet tegyek, vissza kellene mennem a suliba.)

A játék lényege: ki bírja tovább nézni és hallgatni egyszerre, folyamatosan, lankadatlan figyelemmel? Én 1 percig (se) bírtam.

https://www.youtube.com/watch?v=Tf764dIlYI8

Azon gondolkodom, hogy aki nem tudja, mi lesz, mi fog következni, vagyis kb. 25 évnél fiatalabb vagy gyenge a memóriája, annak könnyebb-e a dolga vagy nehezebb. (Fehér frotírzokni, hihi.)