Sajnos nem tudok olyanokat mesélni az idei felvonulásról, mint az elmúlt években. Sajnos nem tudok olyanokat sem, amit szerettem volna, s amilyen reményekkel kimentem ma a Felvonulási térre (56-osok tere, bocs). Az egész olyan volt, mint egy gyászmenet. (Fergeteges a buli, kirakathoz lapított ellentüntető.) A zenét alig lehetett hallani a sok fütyüléstől, bekiabálástól. Nem volt olyan vidám pride-hangulat sem, mint máskor. Meg amit szeretek. Aztán az egyetlen jó pillanatban, amikor épp rám mosolygott Nádasdy Ádám, mert lefotóztam, gyomorszájon talált egy záptojás. Megmondom őszintén, nagyon fájt, és alig kaptam utána levegőt. Összegörnyedtem, erre odajött egy srác kérni zsebkendőt, mert neki is tojásos lett a keze. Várj egy picit, meghalok épp, bocsi.
Ha jól tudom, 11 LMBT felvonulást tartottak már Budapesten, de ilyen mélypontra nem emlékszem*. Én magam most vettem részt negyedszer, mondhatni, van mihez viszonyítanom. Bekiabálások, ökölrázások, vagy a békésen sétáló Tomcat ("Én nem" táblával) már volt, de repkedő tojások meg üvegek... Szép országban élünk, mondhatom.
Az Indexesek megint csak a transzikat fotózták, meg a botrányt.
Amúgy az ellentüntetők egy jelentős része idős néni volt, Tesco-zacskóval, és azt a jópofát sikerült kitalálniuk, hogy "Gyurcsány takarodj, vidd a buzi haverod!" Ezt üvöltötték egymás után százszor vagy 1 órán keresztül, s közben jót mulattak saját szellemességükön.
Egyébként a TV2 Tények című műsora szerint mindössze 3-4 tojást sikerült eldobniuk az ellentüntetőknek, mert aztán a rendőrök lekapcsolták őket. 2000 emberből pont engem talált el egy. Ez az én formám.
Egyszer a szabadságért fogok meghalni. ;-)

*Azon merengek, mintha ez nem is a melegeknek szólna. A tavaly szeptemberi események óta ez az agresszív csoport, vagy csoportok, minden olyan rendezvényen felbukkannak, ami nem az ő értékítéletüket közvetíti. Tulajdonképpen tök mindegy nekik, miről van szó, csak lehessen balhézni.

Szétrágtam már a számat melegügyben, de tényleg, s kellene most is valamit, mert itt az aktualitás, a fesztivál (aminek még egyetlen programjára sem jutottam el), s a tetején habként a még melegeket is megosztó felvonulás. A freeblog főoldala hetek óta szivárványszínű zászlóktól papagájlik (csakhogy egy kis képzavart is vigyek mondandómba), nem kevésbé aktív a témában minden főbb hírportál, politikai irányultságtól függetlenül. A társadalmi párbeszéd legalább beindult, az tutifix, mégha egyeseknek nem is sikerült jobb kommunikációs eszköz kezelését megtanulniuk, mint a napra kitett tojás dobálása vagy hasonlók. Másodszor coming outol nyilvánosan a politikai élet valamely szereplője, s ha jól számolom, a könnyebb műfaj közszereplői is pont így állnak. Még Tóta W.-t is el bírtam olvasni (szúrta a szemem a linkje kedvenc feminista oldalamon, gondoltam, ha ők ajánlják, meg kell néznem magamnak), hát ez ne lenne az egyenes út Kánaánba? Akkor mi?
Én mindössze annyit szeretnék mondani, holnap 15:30-kor indul a felvonulás, nekem ott a helyem, hetero nőként is, én ezen a napon homoszexuális vagyok, s úgy érzem, hasznosabb töltöm a délutánomat a felvonulók közt, ráadásul jól szórakozva, mint a strandon vagy otthon. S minden olyan bloggernek üzenem, aki kifogásolja a média által közvetített képet a melegekről, hogy itt a lehetőség, mi is médiafelület vagyunk, mutassuk meg, amit jónak látunk, tudósítsunk úgy, ahogy másoktól látni szeretnénk, vagy csak mondjuk el őszinte érzelmeinket, amelyek a kamionok közt sétálva elfognak minket.
S még valami, az Inter Alia blog egyik, Szetey Gábor coming outjáról szóló cikkéből szeretnék egy idézetet átemelni:
"...emberek, emberek, főleg heterók, gondoljatok bele, milyen iszonyú ez, hogy a homofóbia miatt egy embernek el kell érzékenyülnie, amikor egy ilyen tényről beszél, az ő élete szövetének egy darabjáról, sírnia kell, mert annyi félelmet rakott el régen magába, hogy majd nem szeretik és kivetik maguk közül, és úgy kell élnie az életét, hogy alapvető jogai nincsenek meg. Ez a hetero világ szégyene, és ezen a hétvégén meg úgy általában, én, itt, mindenkit arra kérek, hogy nézzen magába, nézze meg, hányszor beszél az emberekről heteróként, hányszor mondja azt, hogy a férfiak és a nők ilyenek / ezt szeretik, mikor nem mindenki, hányszor tételezi fel valakiről automatikusan hogy heteroszexuális, növelve a csendet és a hallgatást, a vizsgálódó félelmet, amiből katartikus kilépni, igen. A meleg büszkeség hétvégéje az elhallgattatás és a homofóbia szégyenletességének a hétvégéje is."

- Voltunk egy várromnál.
- Te várromnál? Fel volt ott rendesen porszívózva?

Kollegákkal ebédelni azért jó, mert közben egy kukkot sem értek abból, amit beszélnek, s erre még büszke is vagyok. Egymás szavába vágva, vehemensen magyarázzák, Emma összejött a Civóval, vagy Vicóval, vagy kivel. A Tildának meg a férje egyike annak a három férfinek, akik... nem fejezik be a mondatot, mert úgyis mindenki tudja. Aztán a Magdi anyus egy genyó, de aki játsza, az jó ember, olvasták a Blikk Nőkben, szimpatikus. Evelin meg full depressziós felnőtt lesz, aztán hiába a sok százmillió.
Amikor észreveszik, hogy csak kanalazok csendben, megkérdezik: "Te nem nézel sorozatokat"?
"Én valahol a Nők a pult mögött-nél vesztettem el a fonalat."

A szűzzel szinte azonnal egy a hullámhossz, különösen, ha szeptemberi. Csak arra kell figyelnem, mindig mossak kezet, miután pénzhez nyúltam. A kos nő lehet tökjófejcsaj számomra, de a férfival összeakad a szarvunk, s akármerre mozdulunk, nem bírunk kijönni a kellemetlen szituációból. A bikával dettó, vele csak akkor tudok mély barátiba menni, ha előtte hosszú évek alapos munkájával sikerült megutálnom. Április 22-ei férfiak különösen kíméljenek! Az ikrek férfit félem, az ikrek nő páros héten igazi barátnőm, páratlanon mint egy rossz anyós. A rák... a rák. Családcentrikus, vágja rá mindenki. Pedig előre csíp, és hátrál. Tőlem legalábbis. Az oroszlán furcsa szerzet, nem tudhatom, a hercegnője vagyok vagy a titkárnője. Ehhez igazodva időnként csodálom, máskor dühöm tárgya. A mérleg, oh, jaj. Libikóka. Az oroszlán/rák együttható mérleg aszcendenssel érdekes mix, épp heverem. Skorpió lányokról szólt a gyerekkorom. Megmar, de így fejezi ki, hogy szeret. Én meg leszúrom a szarvammal, szóval jól megférünk egymás mellett. A vízöntő meg... szüleim. Mindkettő. Erről nincs mit mondanom.

Beneveztem a Blogtornára, passzív üzemmódban, ami azt jelenti, ha zajlik magától, ám legyen.

Holnap még egy nagy hajrá, aztán két hét szabi. Összeírtam, mi mindent kellene elintéznem, gondoltam, beosztom ügyesen. Annyira meglepődtem a listán, hogy azóta sem tértem magamhoz. Jóformán mind a 10 munka(tlan)napra van elintéznivalóm, hivatalos vagy kevésbé hivatalos, miközben munka után meg gyakran lógatom a lábam (értsd: van szabadidőm dögivel, amit igyekszem kellemesen tölteni).
Ha ez így megy tovább, Time Management Traininget kérek a Jézuskától.

A nap legnagyobb élménye pedig, hogy a kerület felénk eső részén akkora, de akkora áramszünet volt, hogy hű meg ha. Már a szünetmentes sem bírta, aztán csak ültünk, néztünk ki a fejünkből (aki tudja, hol dolgozom, most biztos rötyög magában), mármint eleinte csak a kollegáim, mert nekem még akkor is égett a munka a kezem alatt, nem kell mindenhez számítógép, ugyanis. Fogalmam sincs, honnan tört rám ez a hatalmas munkakedv, tekintve, hogy jó ideje nem találkoztam már "vele". Mondjuk az érdekes, mennyi mindent nem tudunk áram nélkül csinálni, sötét volt a mellékhelyiségben, nem lehetett kaját hűteni, de ami rosszabb, melegíteni sem, a hatodikról meg gyalog le, gyalog fel, telefonok meghaltak. Mindez akkor, amikor millió dolgom van, s szabadságra készülve be is kellene őket fejeznem minél előbb. Ideges lettem, aztán még idegesebb, aztán még annál is... s végül megláttam a rosszban a jót... az épületünk körül három oldalról három éve folyik építkezés, meg lehet bolondulni abban a zajban... s most minden gép elcsendesedett. Ezt mondjuk nem értem, mert nagy részük nem is áramról megy, de mindegy. Kitártam az ablakokat, s a szuperpanorámás irodámból szép lassan körbetekintgettem. Hallgattam a madarak csiripelését. Kilégzés, belégzés, kilégzés, belégzés, megnyugvás.

Mázlim van, az első dinnye (kezdetnek sárga), amit idén vettem, kifogástalan. Egy olyan személy, akinek úgy adtam kölcsön egy nagyobb összeget, hogy nem számítottam rá, megadja, visszafizette egyösszegben. Így lassan meg tudok szabadulni a sosem vágyott hiteleimtől. Jól alakulnak a dolgok.

"Az adok-kapok törvénye az Univerzum "könyvelése". Ha kaptam valakitől, akkor ő a libikókán felülre kerül, én alulra. Ez arra ingerel, hogy én is adjak Neki, a szeretet okán egy kicsit többet, hogy én legyek fent, ő lent. Ez arra ingerli őt, hogy újból adjon, a szeretet okán egy kicsit többet, és így tovább. Az adok-kapok libikókajátéka tulajdonképpen a boldog kapcsolat titka. Ha adtam és nem várom meg, hogy kapjak, hanem újra adok, és újra meg újra, akkor a másik már nem lesz képes annyit adni és kimenekül a kapcsolatból."

Na jó, jó. Amennyiben a párkapcsolatot üzleti vállalkozásnak tekintjük. De szerintem ideális kapcsolatban:
- az adok-kapok egyensúlyban van, s nincs hintázás
- ha az egyik nem tud annyit adni, akkor nem kimenekül, hanem azt mondja, "nyugi, ekkora erőfeszítések nélkül is kellesz"
A törvény szerint az a "hibás", aki ad, aki többet ad? S úgy kellene nekifutni egy kapcsolatnak, hogy mostantól nem adok bele annyit?

Kiírtva minden nyomot, majd elmerülve a virtuális bókokban, telítődve velük, s már szinte túl is adagolva, kiülve az ablakpárkányra, már-már belenyugodva, hogy ez a nyár szex nélkül telik el, arra eszméltem, hogy görögdinnyét AKAROK az ölembe, a számba, ragacsos levét a könyökömre, meg Sziget-hetijegyet a csuklómra, s hogy legszívesebben találkoznék azzal, akivel megfogadtam, hogy már sose, s nem találkoznék azzal, akivel azt hittem, hogy bármikor.