Egyetlen pillanatra sem emlékszem, amikor bírtam volna Whitney Houstont, még a régi időkből sem. Persze drukkoltam neki, amikor kiderült, hogy visszatér a show business-be, de az első, Central Park-i fellépés nem sok jót ígért. Most meg itt van megint, és pont olyan, mint egy halhatatlan szupersztár. Ráadásul ez a szám baromira tetszik:

Ma alfában/hipnóban/tudatalatt kiástam egy mobiltelefon hátlapjával egy ezüst színű, nyálkás, bagett formájú, gusztustalan, tetszhalott lényt egy kiszáradt patakmeder földje alól, és rohantam vele, hogy vízbe tegyem és megmentsem a nem tudom, mitől. Amikor visszatértem a valóságba, a pszichológusom boldog mosollyal közölte, hogy most nagyon fontos dolgot csináltunk. Azóta csak pislogok.
Félkómában utaztam haza (, ilyenkor szoktam összefutni Bahhával). Alig bírtam egyszerű angol mondatokkal kinyögni néhány külföldinek a Deákon, hogy mind a két villamos Budára visz.
Drisnek tutira az lesz az első poénja, hogy: Konstantinápoly.

Adok egy tanácsot. Sose romoljon el a mosogatógépetek!
Különösen akkor ne, ha már 8 éve leszoktatok róla, és a lakást meg az életviteleteket is úgy alakítottátok ki, hogy egy-két pohárnál többet sosem kell kézzel elmosni. És főleg akkor ne romoljon el, amikor egy árva kanyitok sincs megjavíttatni vagy újat venni. Pláne, ha időtök sincs kitalálni, hogy a lehetőségek közül melyiket válasszátok. És persze mosogatni se.
Kegyetlen.

Az iwiwnél szűkebb körnek jött létre a blogom, és annál is szűkebb körnek szóló kinyilatkoztatásaimnak a Facebook ID-m, de egyre gyakrabban érzem, hogy kellene egy még szorosabb kör, amelyben tényleg minden kijöhet a számon. A tegnapi (munka)nap után nagyon jól esne, csak úgy, kétsorosakban kiírni magamból, hogy kinek az anyukája. Kellene egy olyan kör olyan emberekből, akik nem csak igazi barátok, de idejük is van, s nem dolgozzák magukat hullára minden este 8-ig, 10-ig. Bár lehet, hogy e feltétel alapján én is kívül rekednék a körön.

Felhív a munkahelyemen, és annyit kérdez:
- Novemberben? Placebo? Bécsben?
Rávágom:
- Okkkééé!

Imádom a spontán ötleteit. Illetve a spontán jó (!) ötleteit. Remélem, este már koncertjegyet csiptet a bugyim szélére.
Amúgy is akartam már arról írni, hogy Bécs lassan olyan lesz, mint amilyen Budapest volt, amikor 6 hónapig Dunaújvárosban laktam. Az elérhető közelségű jóság, ahova muszáj minden adódó alkalommal elindulni. Aztán szépen ott ragadni. Amúgy is felváltotta már a hűtőturizmust a fülpálcaturizmus, 4-esével hozzuk a Hartmann-t, az elég egy időre.

Két napja takarítják az aluljáróban a graffitit a falról, és komolyan mondom, fáj. Ez egy olyan aluljáró, hogy cső, szóval semmi elágazás, csak oda-vissza aluljárás. A falrajzok nélkül olyan sivár és szürke és légópincés, hogy sírva kell fakadni. Értem én, hogy a szép, új, márványborításúakra ne fújjanak, de ez kinek fáj? A színes, profi, igényes graffitik szerintem kimondottan feldobják a város amúgy elhanyagolt részeit, tűzfalakat, romos házakat, lehangoló aluljárókat. Ráadásul az igazán jók modern hatásúak, a graffitizett felületek pedig élő szövetei a városnak, együtt változnak a korral, mindig frissek és az aktuális kultúrát képviselik. Szerintem nem érdemes pénzt és energiát ölni abba, hogy elpusztítsuk őket. Úgysem lehet.

Ui: Kellett volna csinálnom before/after fotókat, a hatásosabb monológ kedvéért.

Aranyos volt Kisg, ahogy a Robert Capa kiállításról kifele azt mondta, tudja, mit gondol (még jó), de megírnom nekem kell. Ő meg majd linkeli.
Ez a bizalom csúcsa, én meg izgulhatok, hogy vajon egyezik-e a véleményünk, vagyis inkább az érzések, amiket a fotók kiváltottak belőlünk.



Nem szeretnék teljes életrajzot villantani, utána lehet olvasni a neten, de az azért megemlítendő, hogy Capa mindössze 41 évet élt. Ez így önmagában döbbenetes. Milyen rövid élet, gondolná az ember. Pedig az övé hitelesíti a mondást: nem a mennyiség, hanem a minőség a lényeg. Nem az élet hossza, hanem a tartalmassága a fontos. Hovatovább: Nem az számít hányszor veszel levegőt, hanem az, hányszor akad el a lélegzeted. Márpedig Robert Capa 41 éve minden volt, csak unalmas és egyhangú nem. Mondom, utána lehet olvasni.



Úgy futottam neki a programnak, hogy egy ismerősöm ismerőse szerint a kommersz képeket állították ki. A kiállítás felénél pedig már úgy voltam, hogy hol a szememet törölgettem, hol igyekeztem túlélni azt a bizonyos lélegzetelakadást, de olyan is előfordult, hogy felnevettem. Minden második fotó egy döbbenet, de a legemlékezetesebbek azok, amin maga Capa is feltűnik. Mint a huncut tekintetű George Clooney, úgy néz le a képekről, és mindig olyannak tűnik, mint aki remekül érzi magát, vidám és kiegyensúlyozott. Mint aki épp csak belesétált a képbe egy háborús film forgatásán, szórakozottságból, de bocsi, már megy is tovább, de azért még belemondja a kamerába, hogy "rákenróól". Hihetetlen laza és mosolygós, miközben a szemei előtt borzalmak történtek, lábai előtt emberek haltak halomra, városok dőltek romba. Ráadásul mindezt úgy fotózta meg, hogy 50-60 évvel később, a világ másik végén, egy steril kiállítóteremben is beleborzongunk. Ahhoz, hogy ezeket a képeket elkészítse, és így készítse el, neki is bele kellett halnia lelkileg, nem? Érdekes a kontraszt.

  
(Kattintásra a kis képekből nagyobb lesz.)

Aztán az utolsó teremben, ahol nem a frontról, hanem világhírű barátairól készült fotói lógnak, megerősítést kaptam. A falon olvasható a barátok véleménye róla, akik úgy nyilatkoztak, hogy Capa mindig olyannak tűnt, mint aki remekül szórakozik, ezért mindenki vele akart lenni, hogy ő is ugyanolyan jól szórakozzon.
Érdekes egy ember, és lélegzetelakasztó egy kiállítás.

(További képek a "Tovább olvasok>>" után.)

Egy nagyon magas lány ismerősömmel sétáltam keresztül a Blaha aluljárón, amikor mellénk ért egy felettébb lelkesnek tűnő tinilány. Csillogó szemekkel és üdvözült tekintettel azt mondta a nagyon magas lánynak:
- Te nagyon magas vagy.
A nagyon magas lány pedig - mivel nem csak magas, de kedves is - lágy hangon megkérdezte:
- Ezt nekem mondtad?
- Igen, neked. Tök magas vagy. - felelte a tinilány. Mire a magas lány:
- Tudom. Köszi, hogy szóltál.
Aztán mentünk tovább.

Sajnos még annak is, akinek a fenekét nyalják, időnként fel kell emelnie a székről. Anélkül egyszerűen nem megy.

, hogy vettem jegyet a Michael Jackson filmre?