Nem tudom, melyiket értem kevésbé. A rövid ujjú pólót magasszárú, téli csizmával, vagy az atlétatrikót sállal.HELYESÍRÁS?

És igen! Kimondottan jól éreztem magam, rengeteget nevettünk és mindenki oké volt. Zártkörű rendezvény egy olyan társaságban, ahol senki elől nem kell menekülni, senki nem viselkedik kellemetlenül, nem keseríti meg a másik szórakozását. (Ha lenne szórakozóhely, ami ezt adja, biztos bulizós lennék. Csak azért a zene legyen egy kicsit jobb.) Táncoltam is, sőt, egyszer én rángattam a parkettre Drist, ami megint csak előrelépés. Pláne, hogy előtte egy órával még majdnem kidobtam a taccsot négy korty Cuba Libre-től. Kicsit eltúlozták benne a rumot.

Antibaby több éves mélyponton. Az, hogy a blog tetszhalott, csak egy dolog. Tököm tele. "Mindenki kapja be" állapot. Pedig tele vagyok energiával, ötletekkel, de már megint ott követem el a hibát, hogy mindenkinek segíteni szeretnék. Aztán nulla sikerélmény, csak a piszkálódást kapom.
És még a mosogatógép is elromlott, a netablak meg állandóan és önkényesen bezárja magát. Kiülök a napra, az legalább konkrét. Remélem, a mai lesz az az este, amikor jól kitáncolom magam, nyilvánosan. Rien's Wedding After Party-ba megyek ugyanis.

Az úgy volt, hogy Kisg 2007 nyarán meghívott egy pohár vízre. Én pedig 2009 nyarán igent mondtam neki. (A kettő között legalább 50x kérdezett rá, de az is lehet, hogy 100x.) Viszonzásul a türelméért, kiettem-ittam a vagyonából, és beszélgettünk úgy 3 órát.
Ma pedig megrendeztük a "visszavágót", és megfagyasztottuk egymást a Tranzit teraszán.

Mária nap alkalmából felhívtam egy távoli, idős rokont. A beszélgetés pillanatok alatt érdekes fordulatot vett. Szelektálják (ő és a férje) a régi cuccaikat, hogy ha majd nem lesznek, ne okozzanak vele gondot senkinek... és találtak egy fényképalbumot, ami az apukám gyerekkori képeivel van tele. Gondolták, nekem adják, mert ha ők "elmennek", senki sem fogja tudni, kik szerepelnek a fotókon.
Nem is tudom, utoljára mikor örültem ennyire ajándéknak, régi cuccnak, bárminek. Tudni érdemes hozzá, hogy én a felnőtt apámról sem tudok eleget. Amikor megszülettem, az ő szülei már nem éltek. 7 éves voltam, amikor anyuval elváltak és elköltözött. Még párszor találkoztunk, egyszer egy egész nyarat a tanyáján töltöttünk az öcsémmel, máskor elvitt minket a Vidámparkba, de aztán egyre ritkábban és ritkábban keresett minket. Végül 17 éves koromban jött egy telefon egy vadidegen nőtől: apukám meghalt. Amíg élt, nem sokat, vagy szinte semmit sem tudtunk beszélgetni az ő családjáról vagy a gyerekkoráról. Foszlányokat kaptam el rokonok beszélgetéseiből, s úgy, ahogy összeraktam egy képet.
Ez a fotóalbum nagyon jól jött. Egyrészt érdekes kordokumentum, másrészt sokat enyhített azon, amit a családjáról sejtettem. Nem vagyok egy nagy családfa-kutató, sőt kicsi sem, de azért ez a minimális információ nagyon kellett a lelkemnek.
Az album bekerül a kincsek közé.

Vicces, de egy véletlen egybeesés vagy félreértés folytán rákerültem egy listára, amelyen az állami szempontból fontos tevékenységet végző cégek olyan emberei szerepelnek, akiknek hirtelen megbetegedése fennakadást okozna az adott cég működésében. Úgyhogy beoltathatnám magam az új influenza ellen ingyen, munkaidőben, ilyenek... Limited edition. Cég- és államérdekből. Elég vicces. Vicces, hogy épp én.
A kérdés viszont az: oltassak vagy ne oltassak? Csak hiszti-e az egész, vagy jobb az óvatosság? És mi nyújtja a nagyobb biztonságot: az oltás vagy épp annak elkerülése?

Megint film, és nem is akármilyen. Letaglózó.
A hullám egy lassan induló, "na, ebből se lesz semmi" típusú német film, amely egyszer csak elkap, és akkorát csap oda a végére, hogy csak úgy nyekkenünk. Kicsit a Kísérletre emlékeztetett, de mégis más. És egyáltalán nem véletlen, hogy német. Persze bárhol a világon leforgathatták volna, de mégiscsak abban az országban a legautentikusabb, ahol ma már kínosan ügyelnek arra, hogy véletlenül se kerüljenek hasonló helyzetbe, mint amilyenben egyszer már a hitleri diktatúra alatt voltak. Abban az országban, ahol az emberek úgy érzik, tanultak a múlt hibáiból, és az a bizonyos folt nem kerülhet rá ismét a lepedőre, egy gimnáziumi tanár egyhetes kísérletbe kezd osztályával. Az iskolai projekthéten az anarchiát szeretné megismertetni velük, de végül az autokrácia jut feladatul neki és tanulóinak. A hagyományos tanórák helyett pedig egy hétig "szerepjátékoznak" a fiatalok. Hatásvadász DVD-borítókon ez a tartalomleírás úgy zárulna: A kísérlet túl jól sikerül.
Nem szeretném leírni, mi minden történik, és főleg, hogy mi a végkifejlet, de nagyjából sejthető. A végére csak a döbbenet marad, és a stáblista után az első elhangzó mondat: ugye én nem...? Ugye nem lennék benne? Ugye én a piros blúzos lány lennék? Biztos ő lennék.



Maradt azonban egy másik érzés is bennem. Félelmetesen hasonlít a környezet, az előjelek a mi valóságunkhoz. És nekünk nincs még jó alaposan begyakorolt demokráciánk, kitapasztalt toleranciánk, és talán nem tanultunk annyit a múltból sem, hogy a tragédia ne következhetne nálunk is be. Talán ugyanígy elkaphatna a gépszíj közülünk is sokakat, pártállástól függetlenül.
Remélem, hogy nincs és nem is lesz igazam. Remélem, hogy elég okosak leszünk. Mindenesetre én megnézetném ezt a filmet mindenkivel, hátha mély nyomot hagy. Elég mélyet.

Az ARC-kiállítás most még laposabb, mint bármikor eddig, legalábbis szerintem. Talán az volt az egyetlen érdekesség, hogy teljesen magamtól felismertem Szuperapu művét. Elmosolyodtam az édenkertesen, a pinnochiós-benettonoson, meg a BMW-Audi-Merci plakáton, de a legkreábbnak az a látogató látszott, akinek nem fért rá a szava a keresztrejtvényes plakátra, úgyhogy megtoldotta még egy papírdarabbal.

Az esküvőről hazafelé egy autóban épp a Sláger Rádió szólt, és a hírekben azt találták mondani, hogy a felvonulás békésen lezajlott. Így hangzott el: békésen. Értem én, hogy mire gondolt, aki a hírt megírta, de miért nem úgy fogalmaz? Nekik ilyen a béke? Duplakordonos, rohamrendőrös, vadászcsúzlis, késes, bombariadós, két embert laposra verős?
Évekkel ezelőtt gyakori volt itt, a blogban a melegtéma, most meg nem nagyon szólok hozzá sehol sem. Nem tudok mit hozzátenni, én már rongyosra beszéltem a számat. Csak nézek tág szemekkel, mi folyik itt (még mindig). Ugyanazok az "érvek", de közben valami nagyon megváltozott. Az indulatok.
Azt hallom, ez egy ilyen ország, sosem fogja elfogadni a homoszexualitást. Lehet, hogy így van, nem tudhatom, de azzal nem értek egyet, hogy a mostani állapot egyértelműen ennek a jele. Szerintem ez a politika* és a személyes belső frusztrációk hatása, nem közvetlenül a melegek váltják ki. Azért gondolom így, mert még emlékszem arra a 6 felvonulásra, amin részt vettem. Egy buli volt, vidám menet, zenével, turistabuszból integető külföldiekkel, a kávézóteraszok táncba bekapcsolódó vendégeivel. Rendőrök szinte csak azért jöttek, hogy lezárják a forgalmat. A felvonulókban fel sem merült, hogy bajuk eshet. Mindig állt ugyan a Tabánnál egy tacskós idős bácsi, aki összehúzott szemöldökkel morgott valamit az orra alá, de láttunk ablakból kiintigető néniket is, és amikor elhaladt mellettünk (!) az ugyanarra a napra szervezett motoros felvonulás, a két tábor tagjai mosolyogtak és integettek egymásnak. Nem kevésbé a szombat délután esküvőre igyekvők. Az Andrássy útnak csak az egyik sávja volt a felvonulóké, a másikban csorgadozott a forgalom. Love, peace, pride. Magyarországon, a 90-es évek végén, és a 2000-es évek elején, közepén**.
Na, azok a felvonulások békések voltak, bár a melegek (leszbikusok, biszexuálisok és transzneműek) jogainak érvényesítésétől talán távolabb álltunk, mint most.

* Még egy kis adalék: Idén egy csoport arra bíztatott e-mailben, hogy vonuljak velük, egy olyan transzparens alatt, amely kevésbé szól a melegekről, sokkal inkább egy ellenkező oldali politikusnak való odamondogatásról. Az e-mailt egy politikus írta alá, akivel elvileg egy véleményen kellene lennünk. Ezek szerint nem vagyunk, mert én úgy gondolom, ízléstelen dolog még a mostani helyzetben is a pártok közti csatározást a melegfelvonulás transzparenseire vinni, és előrébb venni a többi mondanivalónál. Ennyi erővel ki lehetne táblázni az összes melegellenes megnyilvánulót, de mire jó az? Szerintem semmire. Ebben én nem tudok mellé állni.
** Utoljára 2006-ban, az MTV ostroma előtt pár hónappal.

Nagyon nem értem, mitől nő meg a cipő, vagy mitől megy össze a lábam mindig az "estélyek" végére. Szigorúan az alkalmi cipőkről van szó, nem a nyári baba-, vagy az őszi edzőcipőkről, mindig csak a laposabb vagy magasabb sarkú szépekről. Mire találok egy kényelmeset, amiben annak dacára sem töröm ki a bokám, hogy évente csak 2-3x van rajtam ilyesmi, az rendre megviccel... az este első felében még tökéletes, de órákkal később, hazafelé bandukolva már percenként 82x lépek ki belőle, csetlek-botlok, és csak két ütemben érek át a zöldön. A tegnapi party is pont így végződött, igaz, ez már a második tipegős napom volt a héten. Egy sarokra a lakástól már az sem érdekelt, hogy pillanatokon belül otthon leszek, kerestem a szememmel a kukát, ahova jó nagy slunggal bevághatnám a topánt, hogy aztán mezítláb cuppogjak be a házba, a liftbe, a folyosóra.
És akkor ma arra ébredek, hogy pár óra múlva megint valami szép ruhában, csinos cipőben kellene megjelennem, és már nincs kedvem, nincs energiám, és nincs egy rongyom*... de tényleg, minden nyárvégi-őszeleji időjáráshoz passzoló alkalmi cuccom a szennyesben pihen és különben is, ugyanazzal a társasággal nem mehetek ugyanabban... újat venni meg már késő, jaj!

* Ezt még én sem gondolom komolyan.