Egy Szentendre-Budapest hajóút után azon gondolkodtam, vajon mi indokolhatja a rasszizmust, ha ezek a magyar emberek épp úgy viselkednek, mint amit sokan a cigányoknak tulajdonítanak. A hajón faltól falig emberek. A szemetestől egy lépésre állók is a Dunába dobálják a csikket és a műanyag poharat, egymás képébe fújják a füstöt, kirándulás címén folyamatosan piálnak, hangoskodnak, ordenáré módon viselkednek. Azt hiszem, erre mondják: nagy magyar valóság. Nem tudom, miért vannak még mindig illúzióim.

Jó, jó, szeretjük az Ikeát, és az új katalógus is tetszik, de azért a pálmalevélből font, korona alakú kötőtű-tartó tál felett nem tudok napirendre térni.
(Valami ilyesmi, de a magyar katalógusban kicsit más formájú, és még randább.)

, amikor olyan kollega (~főnök) panaszkodik nekem havonta többször az anyagi gondjairól, aki a fizetésem kétszeresét viszi haza havonta. Még én érzem magam kellemetlenül, hogy kevesebb a pénzem, és jobban élek. Nem tudom, hogy van ez, és főleg nem tudom, hogyan kellene reagálnom. Bárki megszorulhat, tudom, nem kell ahhoz standard csórónak lenni. De mit csináljak? Kezdjek gyűjteni neki? Vagy küldhetnék egy tízezrest, névtelenül, azzal a "közleménnyel", hogy cserébe legyen jó három emberrel...

Pofavizitek sorával és kötelező bájolgással zsúfolva telik a hetem. Melegfelvonulás helyett pedig hetero (milyen más?) esküvőre megyek. Igen, homályos a tükör. Izgulok, vajon megy-e majd az alkalmi ruhámhoz a szivárványszalag.
Feszített tempó, fényes haj, és az estek estje, ahova elfelejtettek vega főételt rendelni.

Madonnától én a Confessions Tour-t szerettem volna látni, de nagyon. Meg bármelyik másikat előtte. Mindig azt hittem, hogy ha egyszer Magyarországon koncertezne, a világ összes pénzét is összekaparnám, csak ott lehessek. Aztán a candy-s lemez és a hirtelen feketébe borult, túlságosan kigyúrt Madonna már nem jött be, ráadásul külföldön a koncertjeit mindenfelé fanyalgás kísérte. Nem akartam csalódni, kihagytam, a jegy árából pedig sütőt vettünk, ha jól emlékszem.
Most olvasom az egymásnak ellentmondó beszámolókat, és nézem a youtube-on a meglepő* videókat. Ha másért nem, azért sajnálom, hogy nem voltam kint, hogy most tudjam, mi a véleményem. :) Talán jó döntés volt lemondani róla, mert valószínűleg a fanyalgókkal értenék egyet. De az is lehet, hogy minden hibájával együtt is élveztem volna. Már sosem tudom meg. Madonnáról lekéstem, lekéstünk, azt hiszem. Nem drukkolok már, hogy legyen jobb és jöjjön vissza. Az nem lenne egészséges, neki.

* Meglepő, hogy Madonna szépnek, tini alkatúnak és nagyon kedvesnek tűnik.

Sötétedés után, a kivilágítatlan és sártól csúszós hegyoldalban mászkálni hófehér cipőben edzetlenül legalább annyira buli, mint amennyire nem az. De a prímet a másnapi vádlitájéki izomláz viszi.

, egy vendégfogadósdi és jól sikerült 3 fogásos után, erkélyen, az utcai lámpák fénye felett összebújva, tervezgetve. Szeretném elmenteni a hangulatot, legyen ilyen mindig!

Augusztus 20-a miatt egy hétre megállt az élet, a rövid hétből még rövidebb lett, mindenki szabadságon, senki sem érhető el, semmi sem intézhető el, csak azért kell bemenni dolgozni, hogy hazajöjjünk. De oké, legalább volt idő pótolni az elmaradásokat.
Az ünnepek nem a kedvenceim, ez mindig is így volt, és valószínűleg már nem is fog változni. Nem gond, behúzódom a csigaházba, ott is van tennivaló bőven.
Annyira unom viszont, ami a városban van...! Én általában állati türelmes vagyok a BKV-val, az évekig tartó útfelújításokkal és elterelésekkel (mert kell, mert majd a végén szebb lesz), az engem nem érdeklő rendezvényekkel szemben, és még a fejem felett keringő repülőkkel is, de ez a Levegő Verseny most már több, mint sok. A héten meguntam, hogy csak 3 átszállással jutok el a munkahelyemig (Budáról Budára), és hogy hazafelé 30 perceket dekkolok a Fő utcai dugóban a 86-os buszon, csak mert az alig két hétig járt 19-es villamos megállóját Toi Toi-okkal pakolták tele. Emiatt rendszeresen és sokat kések a mindenképpen kifizetendő óráimról, úgy mint angol vagy pszichológus. Biztos tök jó buli (vagy nem) ez egy olyan fővárosban, ahol minden flottul megy, de itt... tragikomikus.
(Kapcsolódó bejegyzés Zolinál. Hát nem igaza van?)

A szombat reggeli félálomban rálestem az rss-re és csodálatos dolgot találtam benne. Állati jó (kivételesen a szó szoros értelmében), hogy ezzel indult a hétvége. Bár először azt hittem, egy nagyon unatkozó gyerek ócska viccét nézegetem épp, amikor ébredés után rögtön Bornai Tibor blogjára kattintottam. Valaki fellógatott a falra egy kis, csavarosfagyi-gépen átjáratott kakát, aztán megbolondította egy paragrafusjellel, hogy nyomatékot adjon az üzenetnek. Ha nem félálomban vagyok még, biztos politikai utalást sejtettem volna a háttérben, de így érdeklődve olvastam bele a kommentekbe: mi a fene lehet ez?
És wow! Meztelencsigák szerelmeskednek.



Először kicsit gusztustalan, aztán érdekes, és végül gyönyörű. (Pont fordítva, mint nálunk, haha.) Úgy 3:23-nál már szájtátósan csodálatos.
(Basszus, csigákat kukkolok.)

Majdnem egy hete nem írtam semmit ide. Ehhez képest nagyon meglepett, hogy sokan jönnek innen. Idén még annyira sem számítottam a jelölésemre, mint eddig bármikor. Köszönöm mindenkinek, akinek a nulla kampány ellenére eszébe jutottam és szavazott rám, és mindenki másnak is, aki kitart a(z) - időnként ritkán frissülő - blogom mellett.