A RadioCafén említették valamelyik nap, hogy egy 100 lelkes osztrák település hatalmas gonddal küzd. Túl gyakran kell új településnév-táblát készíttetniük, az aktuálisat mindig ellopják. Ugyanis a falu neve: Fucking.
(Már nyílik a másik ablakban a "Google Föld"?)

Szerintem gyerekes dolog város- vagy faluneveken nevetni, de akik minden nyaralásukon készítenek egy-két fényképet arról, ahogy női szobrok mellét markolásszák, azok valószínűleg a Fucking tábla mellett sem fognak csak úgy csendesen elgurulni. És ha nevetni meg táblát lopni idétlen is, a probléma még probléma, és megoldani izgalmas.
Rögtön el is kezdtünk ötletelni Drissel, milyen megoldások létezhetnek. Én elsőre tábla helyett egy megmozdíthatatlan sziklát javasolnék, abba vésetném a Fucking-ot. Dris szerint - és ezen egy pillanatig sem voltam meglepődve - tiszta hülyék, hogy nem nyitnak egy táblaboltot, ahol az áthaladók meg tudnák venni, szuvenírként, még akár a lefeszegetések nyomait is rá lehetne tenni, gyárilag. A többség valószínűleg így már nem áldozna energiát a lopkodásra, bár kétségtelen, hogy úgy izgalmasabb. Felmerült még a lézerfelirat lehetősége is, és biztos kapnának további jobbnál jobb ötleteket (ne fogja magát vissza a kedves kommentelő), ha megpályáztatnák...

Pap Lászlóval egy esküvőn találkoztam, én a vőlegény családjához tartoztam, ő a menyasszonyéhoz. A találkoztam túlzás, mert ha jól emlékszem, egyetlen szót sem váltottunk egymással, igaz, már megérkezésekor figyelmeztettek, Laci pszichológus, és hajlamos a hétköznapi helyzetekben is "úgy" beszélgetni. Nem értettem pontosan, mire céloznak. Gondoltam, biztos mindent kielemez, megmagyaráz, vagy kérdezget, aztán tükröt tart, és talán zokogni fog a násznép, mire az este végéhez érünk. De végülis semmi ilyet nem tapasztaltam az este folyamán, egészen mással vonta magára a figyelmemet. Miután az ifjú pár nem bérelt zenekart, s egy erősítőre kötött CD-lejátszó szolgáltatta a zenét, amikor kicsit leülni készült a hangulat, magához ragadta a ceremóniamester szerepét. Először a lemezeket cserélgette, aztán kiszaladt az autójához, és visszatért 2 kongával, egy rumbatökkel, és még néhány hangszerrel, amelyek nevét nem tudom, de ütemesen rázni kell őket, és zizegnek, zörögnek. A konga mögé saját maga ült, volt, hogy még énekelt is, a ráznivalókat pedig a táncoló vendégek kézről kézre adogatták. Pillanatok alatt hangulatot csinált, és fenntartotta nem csak az egész este folyamán, de a másnap délelőtti kerti punnyadásban is. Látszott, hogy nagyon szereti az embereket, igyekszik szóval tartani a társaságot.
Amikor már elindult haza, akkor találtam meg a vendéglátói házban a könyvét. "A lélek is tud fájni - Egy kisvárosi pszichológus történetei" (Popper Péter előszavával). A fülszöveg alapján rögtön tudtam, hogy meg fogom szerezni, de féltem, hogy csak magánkiadásban és alacsony példányszámban jelent meg, vagyis ha visszautazom Budapestre, lemondhatok róla. Ehhez képest elég előkelő helyen találtam a Libriben, kb. 2 perc keresgélés után már a kezemben is volt.

Gurulsz végig a Római-parton, és sorminta: fekete kutya, barna kutya, fehér kutya, foltos kutya, kis kutya, nagy kutya, vadászkutya... úgy húsz méterenként váltakoznak, de ugyanazt csinálják. Gazdi egy botot bedob a vízbe, a kutya beúszik, kihozza. Bedob, kihoz, bedob, kihoz, bedob, kihoz. Végelgyengülésig, vagy amíg le nem megy a nap.
Imádom nézni őket, amikor gondtalanok. Márpedig, ha bot van, azok. Ha bot van, minden van. A világ problémái egy pillanat alatt megszűnnek. Saját kutyát ugyan nem szeretnék, egyszer már leszerepeltem mint gazda. Azóta felnőttem és rájöttem, tisztelem és szeretem annyira őket, hogy ne én legyek a gazdájuk. De nézni, azt bármikor. Az a mindentbele harc, amit egy faággal tudnak vívni... ahogy ráharapnak, de csak a végénél, sosem a közepén... és el kell vonszolniuk haza, feltétlenül... az alacsonyabbak magasra emelik a fejüket, hogy az ág minél kisebb részen érjen le a földre... Meg kell zabálni őket!

Az egy hét ausztriai és egy hét budapesti szabadság (és kánikula) tapasztalataként levonható, hogy a bécsi bringautaknak és a frissen csapolt (vagy üveges) Almdudlernek nincs párja.

Az első bejegyzett élettársi kapcsolattal rendelkező melegpárról szóló írásokban következetesen váltogatják a házasság és élettársi kapcsolat kifejezéseket, mintha azonos fogalmak lennének. Pedig nem azok. A "majdnem házasság" nem házasság, a "majdnem jogegyenlőség" nem jogegyenlőség. Csak újabb címke a megkülönböztetésre. Azonosnak tekinteni a két kifejezést azok érdeke, akik szeretnék, hogy a különbség megmaradjon. Ha nem így lenne, házasságnak hívnák, és azonos jogokkal is ruháznák fel.
Persze a semminél ez is több, csak még nem az út vége.

Muszáj dokumentálnom, hogy ma - hosszú idő után először - igazán, teljesen és nagyon-nagyon klassz napom volt. Tele energiával tettem a dolgaimat, és közben mindent pihentetőnek éreztem. Szép volt az idő, pillanatok alatt elintéztem egy rakás ügyet, amiről azt hittem, napokig fog tartani. És végre nem holnap kezdek jógázni, hanem ma! Végigcsináltam, rendesen, most meg már sül a császármorzsa a sütőben. A kulcsszó pedig az, hogy mindezt jó kedvvel csináltam. Nem idegesen, ingerülten, kapkodva, hanem jókedvűen. Állati büszke vagyok magamra, már kezdtem azt hinni, hogy teljesen elvesztem vagy megzavarodtam. Ha minden nap ilyen lenne (vagy az én hozzáállásom lenne ilyen?), mint a mai, egy szót sem szólnék. (Dehogynem.)
Még azt kellene ma kitalálnom, hogyan tudok elfogadni egy 3 hónapra szóló "meghívást" télen a világ másik felére, ahol nyár lesz és nyugalom és mindenféle egész más program, mint itt. Rettentő jó lenne elszabadulni. Idő, jogviszony, pénz. Próbálom magam meggyőzni, hogy menni fog, pedig egyelőre nagyon úgy tűnik, hogy nem.

Anyukám meghívott moziba. Úgy 8-10 évente jár ilyen helyen, de a Coco Chanel-t mindenképpen látni akarta, márcsak szakmai érdeklődésből is.
Én eddig viszonylag keveset tudtam a Chanel-ről. A világhíres kosztümöt persze felismerem, és tudom, hogy van a "kis fekete ruha", aminek minden magára valamit is adó nőnek a ruhatárában ott kell lapulnia (nekem pl. nincs és soha nem is volt), aztán ismert a parfüm is, meg a táskák, kalapok, és a logó, a két egymásba akasztott C. Magáról Coco-ról viszont, illetve hogy mi volt Chanel előtt, milyen szinten forradalmasította a női divatot, nem sok információm volt. Most is épp csak egy teóriával vagyok beljebb. Az Audrey Tautou főszereplésével forgatott életrajzi ihletésű film Coco sanyarú gyerekkorától, kávéházi énekesnői, majd varrónői munkáin át, nagy szerelme elvesztéséig vezet végig az úton, és ott ér véget, ahol az első ruhakollekciója megszületik. Közben bemutat egy dacos, mogorva, de nagyon határozott, feminista "beütéssel" rendelkező nőt, aki épp akkor ér el élete álmának megvalósulásához, a hírnévhez és gazdagsághoz, amikor elveszíti a boldogságot. Hogy valóban így történt-e, hogy az első ruhák megszületéséhez az az ihlet kellett-e neki, amit szerelme elvesztése adott, nem tudom. A cikkek, amelyeket olvastam, egymástól eltérő információkat tartalmaznak. Mindenesetre a film ezt állítja, vagy inkább sugallja, s ha így van, akkor egy nagyon romantikus, szívszaggató életút az övé.
Összefoglalásul annyit, hogy ha valakit érdekel a téma, egyszer érdemes megnézni. Nem egy nagy durranás, de engem végig lekötött, elgondolkodtatott, és meg is nevettetett. Amíg néztem, többször felmerült bennem, hogy sok hasonlóság van, főleg lelki, a divattervezőnő és köztem. Vagy legalábbis az Audrey Tautou által megjelenített személyisége és az enyém közt.
Amikor kijöttünk a teremből, anyukám első mondatai közt is elhangzott, hogy sok hasonlóságot fedezett fel. Nem tudom, dicséret volt-e vagy cikizés, de nem kérdeztem rá. Örültem, hogy azért valamennyit mégiscsak érezhet belőlem.

Kapom kölcsön sorban a filmeket. Egy csalódás, egy kellemes meglepetés, egy sima, egy fordított.

Az Ausztráliától nem vártam szinte semmit. Ehhez tudni kell hogy minimálisan olvasok csak előre a filmekről, épp csak annyit, ami alapján el tudom dönteni, hogy adjak-e neki egy esélyt. Az Ausztráliát kosztümös (mi más?) történelmi drámának gondoltam, ami nem kimondottan az én műfajom, de a két főszereplő és Baz Luhrmann (akinek eddigi, egyedi stílusú filmjeit szerettem) kíváncsivá tett. Azért fel voltam készülve rá, hogy egy majdnem három órás giccses-pátoszos valami lesz, amitől a hajam az égnek áll, de az első óra után úgy voltam vele, hogy giccs ide vagy oda, nem idegesítő, bár őszintén szólva kicsit sem izgattak rá, hogy végül sikerül-e behajtani a "mihaszna jószágokat" a hajóra vagy nem. De odáig, hogy beérnek, tehát úgy nagyjából a feléig, egy elég nézhető film. Kellemes, szellemes mese. Lehet, hogy kellett volna tenni egy pontot, a többit átvinni egy második részbe, és akkor csak azt ócsárólnám, megállapítva, hogy a folytatások már csak ilyenek, nyomába sem érnek az első résznek. Na, de a készítők nem tettek vége főcímet a sztori közepére, és innentől elindultak a lejtőn. Klisék sora, vödörnyi nyál, rétestésztaként nyújtott jelenetek, és elvesző figyelem, "mikor lesz már vége" érzés. Baz Luhrmann csillaga nálam most kicsit haloványabban fénylik, de remélem, lesz még okom dicsérni.
Az Oscar-jelölés a jelmezekért szerintem is jogos, és nézni tényleg van mit, gyönyörű tájképek váltakoznak, de sokszor minden másról elvonja a figyelmet Nicole Kidman felpumpált szája.
Sosem fogom megérteni, miért kell három órás filmet csinálni, ha két órányi cucc sincs benne. Mintha nem azért született volna meg a három órás mozi, mert kinőtte a másfeles kereteit (szerintem pl. a Forrest Gump egy pozitív példa erre), hanem fordítva. A "nagy film" az minimum 160 perc, aztán majd jól elnyújtják, agyonmagyarázzák benne, amit csak lehet. Ebben, és még valamiben rímel a lejjebb szereplő Benjamin Button-ra: a narráció, amit a félvér kisfiú random törtmagyarsággal nyom, három órán át elég zavaró. A random törtmagyarság alatt azt értem, hogy a szinkronszövegben nem következetes, hogy akkor most beszélni vagy nem beszélni madgyar. Az egyik, bonyolultabb szót teljesen jól ragozza, aztán egy egyszerűt meg rosszul vagy sehol... így inkább mímeltnek hat, mint életszerűnek.

Jut eszembe, szintén Leoben-ben váratlanul szembetaláltam magam azzal a modern, minimalista berendezésű börtönnel, amiről pár éve itt a blogon is írtam. (Előzmények: 1, 2)
Késő volt már, szürkület, és hulla fáradtan vonszoltam csak magam, úgyhogy nem volt kedvem bíbelődni a gép beállításaival, de csináltam néhány képet, mert érdekes dologra bukkantam. Körbejártam az épületet, de nem volt fény benne, úgy látszott, csak nappal használják. Aztán, ahogy az egyik oldalához értem, látom, hogy a háta mögött szögesdrót és rácsos ablakok... vagyis a rabok valószínűleg hagyományos börtönkörülmények közt élnek, az elől álló látványos épületbe pedig max. könyvtárba meg sportolni járnak át, ha egyáltalán. Az üvegen belátva az egyik folyosón egy bankautomatát találtam, ez még inkább az egyik eredeti cikk kommentelőjének igazát támasztja alá, aki azt írja, hogy ő osztrák és ismer olyan embert, aki itt dolgozik. Úgy tudja, ez az elülső üvegépület csak a hivatali rész, ahol a bírói irodák vannak, a valódi börtön hátul található, és ugyanolyan régi "vár", mint minden börtön Ausztriában.
(A képre kattintva további fotókat találsz.)

Amikor élménybeszámolót tartok a blogban, szóljon az egy kulturális eseményről, egy jó kajáldáról vagy egy utazásról, mindig akad pár olvasó, akinek megjön a kedve hozzá és ír nekem, hogy el fog menni, meg fogja nézni. Most kimondottan ezzel a kedvcsináló szándékkal kezdek neki az írásnak: ajánlom ezt az utat (tájat) mindenkinek, aki inkább vágyik csendre, nyugalomra és a természet közelségére, mint a Balaton- vagy tengerparti nyüzsgésre, hering-feelingre, és aki szívesebben sétál, bringázik vagy (szükség esetén) autózik egy kicsit (nagyot), minthogy a strandon feküdjön. De elsősorban azoknak, akik olyan helyre vágynak, ahol akár fél napig sem találkoznak emberrel.
Hosszú bejegyzés következik, rengeteg képpel.