Kérek szépen a nyári Mikulástól sok időt és sok energiát, mert jó voltam és megérdemlem. Ha reggelre beletenné a cipőmbe, megígérem, hogy csak és kizárólag munkában való szétszakadásra használnám.
(Értsd: új és lelkesítő feladatok a láthatáron.)

Miután az elmúlt hónapokban több „mindenki szereti" film is csalódást okozott, féltem nekifutni a Trópusi viharnak. Egyrészt az ismerősi körömet (akikre talán kevésbé kellene hallgatnom) és az interneten véleményt nyilvánítókat ennyire talán még egyetlen film sem osztotta meg, olvastam róla Ben Stiller-t zseniző, istenítő kritikákat, de a sárga földig lehúzó véleményeket is. Másrészt Ben Stiller humora és filmográfiája belőlem is vegyes érzelmeket vált ki, időnként imádom, máskor nagyon bárgyúnak tartom. A Trópusi viharról annyit tudtam, hogy vígjáték, ha úgy tetszik, paródia, és eszement baromság. Ez alapján viszont nem volt egyértelmű, hogy a Zoolander (+) vagy a Keresd a nőt! (-) vonalra asszociáljak-e.



Megnéztem, és ezennel beállok a zsenizők sorába. Stiller mer elrugaszkodni attól a sablontól, amit az átlagember és az átlag filmkészítő filmnek gondol. Meri megvalósítani, amit elképzelt, s mintha kompromisszummentesen tenné, pedig biztos vívja ő is a maga csatáit a tuti kasszasikerekben gondolkodó stúdiókkal. Vannak rendezők, akik nyomják a best sellereket, aztán maradék szabadidejükben szűk költségvetésből kreatívkodnak, és 20 székes mozikba jutnak el a végtermékkel, de Stiller mindezt nagyban teszi, bele a közepébe, mondhatnánk, hogy pofátlanul szabadon értelmezve a mozi adta lehetőségeket. Nekem ez a hozzáállás már önmagában is tetszik. Hát még akkor, ha a végterméke megnevettet és tiszteletet ébreszt bennem egyszerre.
Nehéz felsorolni a Trópusi vihar erősségeit, nehéz egyáltalán megmondani, mi a titka. Az biztos, hogy állati jól kitalált karaktereket állati jó színészek alakítanak, szinte lubickolva a szerepekben. Tom Cruise-ról már nem először derül ki, hogy valahol mélyen remek színész, csak annyi kell, hogy érdekesebb feladatot kapjon. És az a testmozgás... Robert Downey Jr. mindig remekel, de itt még inkább kiemelkedik a színészek közül. Nem kevésbé fontos, hogy ezek a hihetetlen karakterek milyen poénokat löknek. Nekem a „te vagy a hazafiak Milli Vanilli-je" a kedvencem, de biztos mindenkinek megvan a magáé.
Megértem azokat, akik negyed óra után feladták a nézését, de én még biztosan fogok a Trópusi vihar előtt ülni, ahogy annak idején a Zoolander-ből is repetáztam párat.

Miután az elmúlt hónapokban több film is csalódást okozott, féltem nekifutni a Trópusi viharnak. Egyrészt az ismerősi körömet (akikre talán kevésbé kellene hallgatnom) és az interneten véleményt nyilvánítókat ennyire talán még egyetlen film sem osztotta meg, olvastam róla Ben Stiller-t zseniző, istenítő kritikákat, de a sárga földig lehúzó véleményeket is. Másrészt Ben Stiller humora és filmográfiája belőlem is vegyes érzelmeket vált ki, időnként imádom, máskor nagyon bárgyúnak tartom. A Trópusi viharról annyit tudtam, hogy vígjáték, ha úgy tetszik, paródia, és eszement baromság. Ez alapján viszont nem tudtam, hogy a Zoolander (+) vagy a Keresd a nőt! (-) vonalra asszociáljak-e.
Megnéztem, és ezennel beállok a zsenizők sorába.

Döntöttem. Elmegyek és szavazok. Osztottam, szoroztam, lenulláztam, osztottam, szoroztam újra, gyököt is vontam, és mindig ugyanaz jött ki. Szavazok. Utolsó utáni utáni esély.

Nagy, fájdalmas sóhaj. Megint elmúlt egy nagy szerelem. Az ifjak jobbra-balra el. Szomorúak, de jobb lesz így nekik.
Ismét a régi tapasztalatom igazolódott be: a nagyon fellángolós, mindent elsöprős szerelmeknek két év az általános szavatosságuk. Aztán a rózsaszín köd szertefoszlik, és nem marad sok utána, nem tudnak mit kezdeni egymással.
Sajnálom, olyan jó volt nézni őket, amíg lángoltak.

Annyira úgy volt, hogy nem megyek vasárnap szavazófülke környékére, hogy még az értesítőt is elvesztettem, de végül mégiscsak kinyomoztam, hova kell menni, ha meggondolom magam. Mert legalább maradjon meg annyi szabadságom, hogy az adott percben mégis elmehessek. Vagy nem.
Olyan szavazólap kellene, hogy Kedves Választópolgár, ön szerint ki ne legyen?. De komolyan. Úgyis mindenki valamelyik párt ellen ikszel, nem pedig valamelyik mellett. Csak most már az is iszonyú nehéz, bárhova odatenni az ikszet, mégha az is áll mögötte, hogy csak az ellenpólus be ne kerüljön. Vagy ki. Nézőpont kérdése.

Szombaton volt az első házassági évfordulónk. (Igen, már el is rohant egy év.) Meg kell, hogy mondjam, van még min dolgoznunk. Szeretjük egymást, jó a kapcsolatunk, anyagilag gyarapodunk, szép lassan rendeződnek a dolgaink, de belekerültünk abba a bizonyos mókuskerékbe, ahonnan nagyon-nagyon-nagyon nehéz kiszállni. Főleg, ha saját vállalkozásról van szó, és beletettél sok évi munkát és nem kevés pénzt belefektettél. Egy erős kapcsolat bírja fél évig, esetleg kicsit tovább, de ha már két éve tart... Ez az egész lassan felőrölhet minket.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy én sosem vágytam efféle életre, nem voltam karrierista. Végeztem a munkám mindig, ahol épp kellett, de a magánéletemhez, a pihenőórákhoz és a szabadsághoz mindig is ragaszkodtam. Sosem szerettem volna éjjelig dolgozó férfit magam mellé, sőt. Most meg az van, hogy a szombatokat is külön töltjük, ő a melóban, én meg intézem a saját dolgaimat, vagy teszek-veszek otthon. Tele vagyok tervekkel, ötletekkel, és időnként feszültséggel. Csak hát egy dolog a terv, és más dolog a tény.
Szombat este még azt írtam volna, hogy fenébe a házassági évfordulóval, ha a kedves nélkül tölti az ember. Aztán lett tányér méretű, csodaszép királyliliom, beillatozta a lakást, másnapra lett mosolygós férj, aki megnevettet, szuper étterem az eddigi egyik legfinomabb kajával, amit valaha ettem, és lett család körénk, kiöltözős, közös témákat találós, és hétfő estére végül megérkezett a boldogság is.
Lehet, hogy csak meg kellene tanulnom, hogy ez nem az az időszak, amikor elemeznem kell a kapcsolatot. Csak élvezni az együtt töltött perceket és a külön töltötteket is, aztán várni, hogy a kanyar után ezek találkozzanak, és egy, szélesebb útban folytatódjanak.

Jópofa cuccra bukkantam megint, sokaknak szolgálhat praktikus ötlettel így a fesztiválszezon kezdetén. Szerintem a képek magukért beszélnek, de azért néhány infó: a GreenSeat összehajtható (szétnyitható), újrahasznosított kartonpapírból készült ülőke, fesztiválozáshoz, parkban ücsörgéshez, piknikezéshez, strandoláshoz. Könnyű hurcibálni és felállítani is. Gondolom, még koncepció, vagy a tervező cégtől lehet rendelni raklapszám, fel is címkézik, ha arra van igény, mert nehogy már pont ez ne legyen reklámhordozó.
Innen valósi (az ottani képekre kattintva újabb képekre bukkanhatsz). 

Lassan olyan a lakás, hogy az Ikea simán tarthatná itt a katalógusfotózást, és ezt mégcsak nem is örömmel mondom. Egyszerűen csak tény, lassan nincs olyan valami, ami ne onnan származna. Az okokról el lehetne cseverészni egy ideig, de most csak azt szeretném elmesélni, hogy hogy jártunk legújabb szerzeményünkkel, egy tolóajtós gardróbszekrénnyel.
Az ember ugye elmondja, mit is szeretne, aztán sok kattintgatás után kap egy papírt a kiírt termékekkel, elfárad a pénztárig és/vagy raktárba, átveszi, hazaviszi, örül. Nálunk az összeszerelés több napig tartott, mivel nem értünk rá folyamatosan (pontosabban apósom, aki ezt a feladatot a megszerzett rutinja alapján általában magára vállalja). Első nap kiderült, a szekrény váza nem olyan színű, mint amilyet kértünk. Após beült a kocsiba, a vázat visszavitte, bár elsőre rossz helyre, mert nem emlékezett, hogy konkrétan azt hol adták ki. Másnap, már a jó vázat összefabrikálta, ám amikor rászerelte volna az ajtókat, akkor meg azokról derült ki, hogy nem megfelelő méretűek. A lényeg, felhívta az Ikeát, hogy ő mostmár még egyszer nem megy ki Budaörsre, és azért mégiscsak izé, hogy két termékből is mást írtak ki, mint amit kértünk. Erre az Ikea elnézést kért, és természetesen eljönnek a rossz ajtóért, hozzák a jót, és "igen, ezeket az ajtókat tényleg nem könnyű szállítani" megjegyzések közepette végülis megoldódni látszott a probléma.
Tudom, hogy ez lenne a normális és a természetes, de csak lenne. A legtöbb áruház (van kivétel?) sokat tanulhatna az Ikea vevőkezeléséből. Legalábbis az én tapasztalataim szerint.

Ha megettél egy szelet csokit, és a papírja a kezedben maradt, ugye elviszed a szemetesig? Az is természetes számodra, hogy ha a fagyi utolsó falatjait nem kívánod, elsétálj vele a kukáig. A kezedbe nyomott szórólapot sem a járdára hajítod, és ugyanez a helyzet a rágógumival, üdítős palackkal, és használt papírzsebkendővel is. Akkor vajon miért nem megy cigicsikkel? Az sem bomlik ám le az aszfalton.
Tudom, tudom, a dohányzás rítusának csikkpöccintéssel kell végződnie, mert az úgy laza és már az apád meg a nagyapád is... de jobb lenne, ha a gyerekeid, unokáid már nem! Ahol beton van, ott szemetes is, nézz körül, ott lesz az pár méteres távolságban tőled!