Te jó ég, már majdnem elfelejtettem, milyen jó érzés valakivel 4 órán át beszélgetni, lazán, kötetlenül, őszintén. Új bútoros Angelika Kávézó, füstölt mozzarella grillezett padlizsánágyon, csokitorta mandarinmártással, és csak úgy folyik belőlünk a szó.
Lehet, hogy lennének olyanok, akik szerint HR-esként nem a legjobb ötlet a kirúgott kollegákkal cimborálni, de mit csináljak, ha egyszer annyi közös témánk van...

Néhány éve, amikor a Saturn bejött Magyarországra, és elárasztotta a médiát a sok fukar-reklám, Dunát lehetett rekeszteni a nyelvészek cikkeivel, akik - teljesen jogosan - kétségbe vonták a cég magyar szövegírójának vagy fordítójának anyanyelvi ismereteit. A fukarság azonban túlélt minden támadást, és vagy a Saturn PR-osai sem vágják a saját szakmájukat, vagy bevállt a kampány, esetleg az embereket egyáltalán nem érdekli, értelmes-e, amit üzennek nekik. Előbbit nem hiszem. A második lehetőség valószínűbb, a harmadikhoz meg annyit, hogy akármennyire nem tudom megszokni a fukar-szlogeneket, azért én is ott hagyok néha pár tízezer forintot az üzletükben.
A vásárlást tényleg nem nagyon befolyásolja, de akkor egyáltalán minek van az a szlogen? És meg kell-e szokni, hogy értelmetlen, vagy legalábbis ellentétes jelentésű, mint amit mondani szeretnének vele?
Onnan jött ez most elő, hogy reggel szembetaláltam magam egy "A fukarság a legszebb ajándék!" feliratú plakáttal. Hát persze, gyönyörű ajándék.

Életemben először került eredeti Vogue a kezembe. Azzal a felszólítással kaptam, hogy tépkedjek ki belőle lapokat. Persze egy bizonyos szisztéma szerint. 
Jááj. Mintha a Bibliát kellett volna megcsonkítani. Vagy, mint amikor Gáspár Győző csikorogva húzta végig a napszemüvegét egy Ferrari motorháztetőjén. Olyan érzés volt. A szívem szakadt bele.

Több napos hallgatásom fő oka, hogy nagy szervezkedésben vagyunk. Kihozzuk a lehetőségeinkből, amit csak lehet. Megmutatjuk a takarónak, hogy meddig akarunk nyújtózkodni, aztán oldja meg, és érjen odáig, míg szépen mondjuk!
Végre eljött az álmodozás ideje, aztán rögtön utána a megvalósításé is. Ágy, matrac, főzőlap, sütő, mini hifi, karnis és függönyök... az eddigi hálószoba-berendezésből pedig  ideiglenes nappali lesz... aztán még egy jó kis pszichológiai társasjáték, mint hab a tortán.
Még kreatív hobbi boltban vásárlásra is "vetemedtem". Azt hiszem, ilyen még nem fordult elő, vasútmodellezős időszakunk óta nem fogtam a kezembe kisecsetet, kisfestéket, most meg kipeckelem a fagyöngyöt és átmázolom, csak mert láttam egy nyakláncot egy amerikai divatlapban, és nekem olyan kell, pont ugyanolyan.
Örömteli, boldogságos napok ezek. Körvonalazódni látszik, hogyan lesz hangulatos, otthonos a lakás, és nem bánnám, ha karácsonyra tényleg összeállna.
Egy a gond: boldogan az ember nehezen ír cinikus bejegyzéseket. És még az eladókat sem kritizálhatom, csupa kedves, barátságos és segítőkész emberbe botlottunk, karácsony előtti tömeg ide, "öt perc múlva zárunk" oda.

Valahol nagyon mélyen lehetett elnyomva bennem az egyedi vagy majdnem egyedi, kézműves kütyükben való gyönyörködés élvezete, s mostanában próbál erőteljesen felszínre törni. Egyelőre nem adom meg magam és nem költök pénzt semmi ilyesmire, de nem biztos, hogy sokáig tudom fegyelmezni magam.
Komplett tour-ra indultam, kezdve a Művész mozi gyöngyboltjában - ahol mindig hosszan elbámészkodom, fantáziálok, aztán üres kézzel távozom -, átutazva az első Kortárs Karácsony Művészeti Vásárra a Városháza Parkba.
Vannak már a szememnek jól ismert darabok, mint pl. a Buborék vagy a Balkan Tango kínálata, és mindig csatlakozik hozzá valami új is, amit csak nézek és nézek... A legújabb kedvencem az Öltöző táskakollekciója. Tuti, hogy nem veszek mostanában ilyet 15-20 ezerért, de akkor is wow. Amivel viszont még akár kacérkodnék is, az a köldökzsinóros-anyaméhes-magzatos póló, fogalmam sincs, melyik tervezőtől vagy cégtől.
Bár nem vitás, hogy a rengeteg giccses karácsonyi gagyiság mellett nagy szükség van erre a kirakodóvásárra, mint ahogy év közben is a Wamp-ra, mégis furcsa érzésem van ezekkel a cuccokkal, főleg a ruhákkal kapcsolatban. Sok ötletes van köztük, amiket legszívesebben megvennék, de mégis olyan szedett-vedettnek és gyenge minőségűnek tűnnek. Ahhoz meg elég sokba kerülnek, hogy pár hónap után tönkremenjenek.
Van valakinek tapasztalata velük? Nem megy szét pár mosás után? És egyáltalán, miért ingadozom a sterilebb, letisztultabb, és az időnként rongyoknak, "szemétnek" látszó, újrahasznosított vagy új darabok között? Legyen az ruha, kiegészítő vagy dísztárgy. Időnként csodálom azokat, akik egész ruhatárukat ezekből a boltokból állítják össze és kreatívan párosítják a tacskós táskát a legós fülbevalóval, máskor meg úgy érzem, bohócot csinálnék magamból, ha így járnék. Az is lehet, hogy csak a környezetem nem ilyen, és hiányzik egy apró bátorítás. Ráadásul senki nem mondta, hogy nem keverhető a két stílus. Mondjuk a Zara a Látomással... Hm.

Ja, és 5. évébe lépett a blog.

4 éves a blog.

Lángol az ágy a homlokától, 39,1 a láza. Amikor ébren van, szépeket mond nekem, amikor alszik, azon gondolkodom, mennyi klassz dolgot hozott az idei év. Az elmúlt hónapokban sok minden megváltozott, megismertünk új embereket, és ha jobban belegondolok, olyan társaságunk lehetne, amilyenre mindig áhítoztam. Ők tényleg a barátaink lehetnének, és mégsem túl szoros a viszony. Összejárhatnánk, de nem nagyon tesszük, mert senkinek nincs rá ideje. Csak úgy hébe-hóba, félévente, vagy ritkábban. Nem jó ez így. A jövő év feladata lesz, hogy tudjuk élvezni, amink van, és meg tudjuk valósítani, amink lehetne, mert csak a karunkat kellene kinyújtani érte.
Új lakás, erős kötelék, mély kapcsolat, szimpatikus, új és régi emberek a környezetünkben. Több időt kellene tölteni a szülőkkel is, megajándékozni őket unokával, ilyesmi.

Aszpirin, 38,9 °C, negyedórával később 38,7. Alszik, és míg csendben pötyögök mellette a laptopon, rengeteg minden kavarog a fejemben. Exek egykor elhangzott mondatai visszhangoznak. Kollegák telefonhívásai; kérdezik, hogy vagyok, aztán mintha meg sem hallanák, olyan válaszokat adnak.
- Néha olyan köhögőroham jön rám, hogy majd' megfulladok.
- Aha, az jó.
- Néha a tüdőm is fáj.
- Oké, örülök.
Vajon miért hívnak fel, ha nem is érdeki őket?

Vagy a vidéki rokonság. Péntek este szólnak, hogy szombat délelőtt jönnek. Hát, nem a legjobb, mi épp betegek vagyunk, az ágyból is alig kelünk fel. Meg sem hallják. Pakolok, takarítok gyorsan, anyósék bevásárolnak, hogy legyen mivel megkínálni a vendégeket. 2 órát, 180 km-t utaznak, hogy hívatlanul beállítsanak, és semmi, csak ülnek, néznek maguk elé, egy árva mondatot nem mondanak. Nem kérdezik meg, hogy vagyunk, nem kérdeznek az új lakásról sem. Ha nem érdeklődnénk erről-arról, egyáltalán meg sem mukkannának. De akkor miért jönnek? Én ezt nem értem.

38,3 °C, alakul, talán reggelre rendbe jön.

Tudom, lassú reagálású vagyok, vagy csak most kezdtem el unni a betegséggel járó szobafogságot. Mindenesetre ma sikerült összehoznom a válaszaimat Sparrow kérdéseire. Szétnevettem a fejem.

1. Mikor mondtad valakinek utoljára, hogy "Úgy nézel ki, mint orángután szopás után?"
Szerintem még soha nem mondtam.

2. Ha leszállna eléd egy földönkívüli lény, mit mondanál neki?
A) Meneküljön innen, amíg még lehet.
B) És vigyen magával.

3. Mikor vágtad le utoljára a lábkörmeidet?
Elég lassan növő típus, úgyhogy szerintem 1-1,5 hónapja nem kellett hozzányúlni.

4. Fested a lábkörmeidet?
Nekem az bhrrr.

5. Rágod a lábkörmeidet?
Még nem jutott eszembe ilyesmi.
 
6. Milyen színű bugyi van rajtad?
Fekete

7. Van rajtad bugyi?
Nincs :)

8. Előfordult már veled, hogy ráléptél egy macska farkára?
Nem. Talán azért, mert a macskák és én messze elkerüljük egymást.

9. Nagyon fájt, amikor megszülettél?
Biztos vagyok benne.

10. Milyen gondolatok kavarogtak benned, amikor utoljára kiléptél az óvoda kapuján, hogy elkezdd az első iskolás évedet?
Világvége hangulatom volt. Aztán hisztiztem, hogy ha már muszáj iskolába menni, akkor a Fazekas Tomival akarok egy osztályba kerülni.

Én nem vagyok hívő, nem vagyok semmilyen felekezet tagja, nem imádkozom és nem járok templomba, de így is sok igazságot találok ebben a kis monológban. A humoráról nem is beszélve. Nem szeretem Ákost, van benne valami mélyen irritáló, de talán, ha áttérne a stand up comedy-re, beülnék a közönségbe. Ott úgyis csak a politika, a kiszeltündézés, a hímsovénkodás és a rasszista poénok mennek... elkelne arrafelé egy bölcs és vicces "prédikátor". Úgy is mondhatnám: piaci rés.



Nem bírom magamban tartani, ha a fejemet veszik is érte: a gyerekek talán jobban örülnének, ha a papa józanul menne haza.

Kicsit sem vagyok féltékeny, és nem vagyok az a nyomozós fajta csajszi sem, aki belenéz a párja mobiljába vagy kotorászik a cuccai közt, de most lefagytam egy percre. Ültünk az ágyon, Dris laptopja beizzítva, hogy még este kivégezzük a The Sopranos második évadját*. Keresem a következő részt az Intézőben, amikor a szemem sarkából meglátok egy "randi" című mappát.
Mintha csótány lett volna, vagy valami hatalmas, szőrös lábú pók, úgy emeltem vállaim elé a kezeimet, jelezve, van ott valami izé, amihez én hozzá nem nyúlok. Hangosan felolvastam: randi. Dris meg vigyorgott. Nem értettem, nem vall ez rá, randi, meg még kaján vigyor is... hát most kell megtudnom, hogy kígyót melengettem? Néztem a mappát, aztán Drist, aztán megint a mappát, és lefutott a szemem előtt, vajon mi lehet benne. 20-30 nő bikinis fotója? Esetleg A-tól Z-ig kartoték, mell-derék-csípő adatok, és kivel, mikor, mit... na ne!
Dris vigyorog. Nyissam meg! Nem nyitom. Megnyitja ő. Hát nem egy betűtípus? Telepítőfájl van benne a randi nevű betűtípushoz.

(* Kaptárlakónak üzenem, hogy a második évad 11. részének elején keringőznek a frissen vásárolt ház üres nappalijában.)