Állítólag feküdnöm kellene, kellene, hangsúlyosan. De mit lehet úgy csinálni? Semmit. Azt mondja, hát akkor nézzek ki a fejemből. Furcsa tanács ez a részéről, ezek szerint neki az sikerül. Engem kb. fél percig köt le.
Jó, tudom, lehet fekve nyomni (fekvenyomni), aludni, szexelni - per pill egyik sem aktuális.
Mondja, olvassak, de hát azt nem is lehet. Ja, hogy félig ülve is jó? Akkor miért nem jó ugyanaz a fotelben? Vagy csak az a lényeg, hogy ágyban legyek? Magas ez nekem.

Mostanában jött divatba (mifelénk legalábbis), hogy ha valaki belép a rendelő várójába, megkérdezi az ott ücsörgőktől, ki az utolsó. Ma, ahogy én is ott ücsörögtem a doki ajtaja előtt - azon a baromi hideg fémpadon, hogy majd' befagyott a fenekem - , és jöttek utánam sorban a kérdezgetők, rájöttem, én sosem csinálom ezt. Belépek, köszönök, körbenézek a várakozókon, leülök. És ha azok közül az emberek közül már az utolsó is bement a rendelőbe, kint pedig mindenki utánam érkezett, na akkor következem én.
Esküszöm, volt nálam könyv, szép vastag, és még érdekes is, mégis azon agyaltam, vajon jelent-e ez valamit, s ha igen, hogyan értékelné egy pszichológus.
A) Ejnye, maga még ennyi kapcsolatot sem akar teremteni az emberekkel.
B) Rendben van, legalább nem kérdez feleslegesen.

Szerintem agyamra ment a The Sopranos.

Féléves házasok vagyunk. Elbeszélgettünk erről, no nem a fél évről, mert az úgy rohant el egy szempillantás alatt, hogy csak na, munkával, másik munkával, lakásvásárlással...
Annak, hogy egybekeltünk, tulajdonképpen a blogban volt a legnagyobb visszhangja. A "való életben" nem vertük nagy dobra (bár itt sem állt szándékomban, csak ugye a napló, az napló). A két tanú, a szűk család és a legközelebbi kollegák tudtak róla, senki más. A távolabbi ismerősök mostanában kezdik felfedezni, apró jelekből, s - ahogy, gondolom, másoknál is - sorban felteszik a kérdést; változott-e valami. A válasz: igen, nem, nemigen.

Az egyértelműen érezhető változás a környezetünk hozzáállásában van, és ezt akár borítékolhattuk volna is előre. Hiába lett modernebb a világ, és manapság már bárki együtt élhet bárkivel esküvő nélkül is, azért a szülők, nagyszülők még mindig arra vannak kódolva: házasság = bizonyosság.
Amúgy természetesen nem változott semmi. Mármint nem igaz, hogy a papír bárkit is közelebb hoz a másikhoz. De arra jöttem rá, hogy rosszul teszik fel a kérdést. Mert nem az esküvő után lesz más bármi is, sokkal inkább előtte. A nagy változás az, hogy két ember eljut odáig, szeretne összeházasodni. Szemben azokkal, akik meg nem. Ennyi.
Nem tudom, másoknak milyen érzés, nálunk letisztult minden. Már eszünkbe sem jut másban is gondolkodni, más felé kacsintgatni, és bár nem tudhatjuk, örök-e, amit annak érzünk, de mindenképpen ad egy erős biztonságérzetet. Nem hittem volna, de tényleg.

Egyébként továbbra sem vagyok házasságpárti, nem fogom megvédeni ezt az intézményt a cinikusoktól, mivel magam is az vagyok. Nem fogok senkit rábeszélni, korteskedni érte. Szinte 100%, hogy ha nem ismertem volna meg Drist, soha senkihez nem mentem volna hozzá. (A közönség felkacag.)

Eltelt majd' egy hét, beszedtem a gyógyszereket, vödörszámra ittam a hársteát, merőkanállal ettem a mézet, de még mindig fulladás határára kerülök egy-egy köhögőrohamtól. Hirtelen tör rám, de a legrosszabbak az éjszakák és a reggelek. Úgy 3 éjjel telt el azzal, hogy hajnali 2-ig, 3-ig folyamatosan köhögtem, úgyhogy nem csak én, de Dris sem tudott aludni. Először bevetettük a sok éves allergiájából levont jó kis tapasztalatait: párnákból csinált nekem egy olyan jó kis kuckót, ahol ülés és fekvés közötti pozícióban pont úgy áll a tüdőm, vagy a torkom, vagy a nemtudommim, hogy nem köhögök. Nagyon klassz volt, tényleg szinte azonnal (úgy másfél óra alatt) sikerült álomba szenderülni, de azóta úgy be van állva a nyakam, hogy alig tudom elfordítani a fejem.
Igen, én is nevetek rajta.
Aztán nevettünk tegnap este is, amikor az alvás előtti kínlódást próbáltuk oldani azon poénkodva, hogy biztos a vízerek, meg a feng-shui, mert lábbal az ajtó felé feküdni betegséget jelent, úgy csak a hullák, blablabla... aztán gondoltam egyet, próbáljuk ki, fej és láb helycsere... hát nem bejött!? Néhány köhintés, és már aludtunk is, mint a bunda, reggelig. A végén még kénytelen leszek hinni ezekben.
Szeretnék már más témákról is írni, de itt, a korlátozottan tévés és internetes lakásban, betegen, nem történik túl sok érdekes.

Amikor ébren vagyok, olvasok. Rámjött, hogy faljam a könyveket. Ritkán vagyok így. Már azt hittem, hogy 18 és 23 éves korom közt kiolvastam mindent, amit akartam, és nyugdíjas koromig nem lesz már ilyen időszakom. Tévedtem. Az olvasás nálam inkább a sok utazással áll összefüggésben. Ha hosszan BKV-zom, akkor előbb-utóbb bekerülnek a könyvek a táskámba. Most hozzáadódik, hogy ha itthon vagyok kénytelen lenni (mint ahogy most is a betegség miatt), nincs sok lehetőségem, maradnak a könyvek.

Megfogtuk egymás kezét és elmentünk a dokihoz. Most együtt döglünk az ágyban. Egyikünk jobbra köhög, másikunk balra. Kölcsönösen kiszolgáljuk egymást, de főleg ő engem. Dris dolgozik közben, folyamatosan csöng a telefonja, amitől én megőrülök.
Érdekes az ember... Már vagy egy hónapja tudom, hogyha egyszer hátradőlök és elengedem magam, azonnal meg fogok betegedni. Úgy is lett.
Rég aludtam 15 órát egyhuzamban. Vagy talán még soha. Nagyon kellett már.

Augusztus közepe óta nem tartottunk szabadnapot, úgyhogy épp itt volt az ideje, hogy legyen egy ilyen heverészős, semmi fontosat nem csinálós vasárnapunk. Lent az utcán szélvihar tombolt, mi meg a meleg lakásban teáztunk és fogtuk egymás kezét. Volt privát havunk, ami teljesen önszántából beesett a magánterületünkre (az erkélyre), és volt napsütésünk is ugyanott.
Csak egészen rövid utakra hagytuk el a lakást, hogy felfedezzük a környék vendéglátóhelyeit. Már sejtem, hogy a Tranzit lesz a törzshelyem, ahol lehet netezni, kuckózni, vannak jó kaják és kulturális programok, valamint nagyon szimpatikus, hogy a dohányzást a kávéház önként száműzte a teraszra, s mivel télen az nem üzemel, egyszerűen sehol sincs füst. A „lesz" pedig annak szól, hogy a Tranzit - bármilyen bájos és kellemes hely - fűtetlen, úgyhogy tavaszig inkább csak „kóstolgatom".
Érdekes, de egyelőre csak jó helyekre bukkantunk. Délután, fél évadnyi Maffiózók megnézése után annyira megkívántuk az olasz kaját, hogy kerestünk valami tésztás, pizzás éttermet, s így találtunk a Da Raffaello-ra. Így elsőre csak dicsérni tudom: igazi olasz ízek, az isteni tésztától a krémes kávéig mindenben, de még a pincér temperamentuma is hiteles.
Teljesen belemerültünk tegnap Itáliába, magasztaltuk jó sokat: az autók, a kaják, a kávék, a sütik, a fagyik, a cipők, a divat, az építészet, a festészet, a bútorok... csupa italikum, imádom. Egy majdnem klasszikusra utalva mondhatnám: minden az olaszból jön! Csodálom a hagyományőrző, de mégis modern kultúrájukat.

Őrzöm a kis "gyermeki" világomat. Vagy inkább máshogy mondom. Nem hagytam levagdosni a szárnyaimat az iskola által, nem engedtem az anyukámnak sem, a munkahelyeimnek sem, és a pasiknak sem. Miért engedném épp most? Épp most, amikor már érzem, jó úton haladok, terv szerint, pedig nem is volt soha tervem? Fejlődést érzek, minden területen, nem hiszem, hogy olyan kompromisszumokat kötnék, amikben nem érzem jól magam. ÉPersze vannak ennek fokozatai, de összességében... Nem teszek fel magamnak olyan kérdést, hogy vajon hol rontottam el az életem, mert nem rontottam el. Volt sok (igen, sok) mélypont benne, de a jelen engem igazol. És hogy más szerint nem? Az az ő dolguk. Nem ugyanarra vágyunk ugyanis.

Maslow-i piramis
a már megszerzettek megtartása mellett lenne szükségem arra, hogy úgy érezzem, valóban azzal és úgy foglalkozom, amivel szeretnék. Na, és ez az a pont, amin elakadok. Ha jönne egy jótündér, és megkérdezné, hol és mit szeretnék dolgozni, mit válaszolnék? Csak nyökögnék. Mert nem tudom, hol találkozik össze az, ami szerintem belőlem az érték és ami én vagyok és amit önmegvalósítás alatt értek a munkaerőpiaccal. Hogy tudok én, a tulajdonságaimmal, a vágyaimmal, az álmaimmal, a lelki, szellemi, fizikai szabadságom megőrzése mellett munkakörré válni?

Emlékszem, amikor a Titanic filmváltozata a mozikba került, egy kritikus mindössze annyit írt a több mint három órás moziról: "Elsüllyedt."
Körülbelül így vagyok én is a regényekkel. Nem a könyvekkel, a regényekkel. Azok közül sem minddel, mert volt már sok, olvasósabb éveimben, amiket alig tudtam letenni, de sajnos az a gyakoribb, hogy a végére érve egy mondatban össze lehetne foglalni a történetet. Legszívesebben elővennék egy tollat és meghúznám a szöveget, biztos szakmai ártalom. Mert kit érdekes 12 oldalon keresztül, hogy a főszereplő milyen mozdulattal bontotta ki a csomagolásból a sajtot, amit aztán milyen szögben helyezett a két szelet milyen magos kenyér közé, letört-e a körme, miközben elkészítette a reggelit, és különben is, a szalvéta, amibe a szendvicset csomagolta, még a dédnagymamája kopott komódjának legfelső fiókjából származott-e, ahol a műfogsor-ragasztó mögött a dugi csokikat tartotta az unokáknak... Brrr. Van, amikor ezeknek az információknak értékük van, de sokszor csak töltelékek.
Erről meg az ugrott be, amit egyszer Lang Györgyi színésznőként mondott a színházról, vagyis az, hogy onnan lehet tudni, hogy elkezdődött az előadás, hogy más hangon beszélnek a színészek. Vagyis vannak, akik annyira erősen koncentrálva akarnak regényt írni, hogy az tényleg regényre hasonlítson, aztán csak egymásra halmozott jelzők és határozók halmaza lesz az egész. Vagy én vagyok már nagyon az internet gyorskattintós, könnyen információhoz jutós világára hangolva, ahol két gombnyomás visszakeresni, amit 3 hete olvastam, és a Tovább gombbal át lehet ugrani a nem kívánatos részeket?
Egyébként nem minden könyv ilyen. Még olvasósabb időkben szerettem a pszichológiai, szociológiai témájú műveket, az életrajzokat, az interjúköteteket, s jó néhány regényt is.

az utánunk jövő generáció egy igen ígéretes tagjával. Azért mondom, hogy végre, mert pár éve volt egy elég idealista elképzelésem arról, milyenek lesznek az utánunk felnövők, aztán sorozatos csalódások értek, amikor megismertem egy-egy lányt vagy fiút a mostani 18-24 éves korosztályból. (Kivételek persze mindig vannak, így ebben is.)
Aztán jött ez a fiú, aki a maga 20 évével egyszerűen lenyűgöz. Csüngök minden szaván. Annyira érdekel, amit mond, hogy majdnem folyamatosan csak a száját nézem közben. Pedig nem hozzám beszél, Drisnek dolgozik. Pont az a típus, akire ő is nagyon várt már. Valaki, aki kapásból érti, mit szeretne, mi jár a fejében, akit nem kell noszogatni, hogy legyen bátor, szakadjon el a tömeggondolkodástól és engedje szabadjára a fantáziáját. Valaki, aki úgy nőtt fel, hogy nem vagdosták le a szárnyait, olyan iskolákba járt, ahol hagyták kibontakozni.
Nehezen tudom megállni nevetés nélkül, amikor halál komoly arccal bedobja, hogy egy szexi fotó, egy foggal félrehúzott fehérneműs utalás az ő korosztályát is bevonzaná, de még a fiatal harmincasokat sem riasztaná el. "Óóh, ha belelátnál a korombeli nőismerőseim fejébe, akár a fogas-fehérneműs kép, akár a húszévesek és a szex kapcsolatának említésekor..." - dünnyögöm magamban, és iszonyatosan kuncogok, de próbálom elfojtani, és ő csak annyit vesz észre, hogy vörösödik az arcom.