próba próba próba

A családi karácsonyozás új stádiumába ért. Mondhatnám úgy is, elszakadtunk a szokásoktól. Még csak a bemelegítés zajlott, amikor egyszercsak azt vettem észre, hogy a balhé már kitört, de én nem vagyok benne. Érdekes, ilyen szemszögből még nem láttam ezt a helyzetet, mindig aktív szereplője vagyok a családi összecsapásoknak. A fő mumusként számontartott vendégséget így viszonylag jól megúsztam, de a nap további része tartogatott még meglepetést, és nem azt a fajtát, ami Jézuskával áll összefüggésben. Anyám rosszat szólt, én magamban fortyogtam, Dris pedig nem hagyta annyiban. Pontosabban kiakadt, mert - ahogy ő mondta - amióta csak ismer, kiteszem a lelkem anyuért, ő meg csak bánt. Dris ezúttal bekeményített, addig nem engedi haza anyut, amíg nem tisztázzuk, amit mondott.
Vitáztunk, fel is emeltük a hangunkat, Drist néha úgy kellett visszafogni. Szokatlan vége lett: én nem sírtam (nem is értem), anyám viszont igen. Talán még elnézést is kért, hogy elrontotta a karácsonyt. "Áá - mondom - csak a szokásos."
A baj csak az, hogy tényleg durvát mondott, megint egy durva sebet ejtett a lelkemen, és a probléma a beszélgetés végére is megmaradt. Nem az a bocsánatkérős kategória.
Amikor végül elment, Dris magába öntöt két üveg sört. Nem szokott, de most megértem.

Írom a bejegyzést, ő már alszik mellettem. Megérdemli, mert ma spontán meg is küzdött értem a sárkánnyal. Kicsi hősöm!

Kicsit tovább tartott a karácsonyrittyentés, mint gondoltam, de oda se neki. Már a tegnapi nap nagy felfedezésével is elégedett vagyok, ami annyi, hogy egy teljesen üres (értsd: szekrénytelen) lakásban is bármit el lehet rejteni a szemek elől. Egy csomó, eddig kupacokban ide-oda tologatott, kategorizálhatatlan cuccot nyelt el a föld, vagy a nem is tudom, mi. Egyszercsak lett nappalink a semmiből, és hirtelen otthonosságérzet is.
Jó most, nagyon jó. Rég nem voltunk így együtt, meghittségben.

Még nem is mondtam: Mindenkinek boldog karácsonyt kívánok!

Az évfordulónk alkalmából véletlenül eltörtem Dris retró kávés készletéből - amit a nagymamája őrzött nagy gonddal, mielőtt nekünk adta - két csészét. Évekkel ezelőtt már leejtettem egyet, tehát most 6:3-nál tartunk. Próbált dühösnek látszani, de láttam rajta, hogy nem sikerül eléggé haragudnia.

Este büszkén dőltem hátra, hogy két kaját már meg is csináltam mára, alig van hátra néhány tennivaló. Most meg itt toporgok a lakásban, lassan dél van, és azt sem tudom, hol kezdjem a mindent. Lementünk délelőtt fát venni, de eltűntek az árusok. Anno a II. kerületben ilyenkor még simán lehetett fenyőt kapni, még olcsóbban is, mint amúgy, és csak sötétedéskor kezdtek felpakolni a teherautóra.

Karácsony ide vagy oda, a költöződobozok még mindig uralják a lakást, de már egyre több helyiség kezd kialakulni, pl. már van hova ülni a vendégeknek, van új főzőlap, ágy, matrac és mindent tudó zenehallgató, filmnéző system. Órák kérdése, és karácsonyt is varázsolunk a közepébe.

Na most! Most tört rám a karácsony. Nézegetem, mit kellene enni, milyen sütit sütnék, ha nem jutna eszembe egy óra nyálcsorgatás után, hogy még nincs is sütőnk. Kicsit bosszant, hogy a legnagyobb hipermarketben sem kapok meg mindent, amire szükségem lenne, pedig igazán nem nagy extrákat szeretnék. Legszívesebben persze aludnék egész nap, de még munka van, és ezer beszereznivaló. Meg az örök kérdések: Megy-e a csomagolópapírhoz valamelyik otthoni szalag, vagy vegyek még más színűt is? Elég lesz-e XY-nak ennyi ajándék, és egyáltalán örülni fog-e annak a kis jópofaságnak, vagy félreteszi egy pillanat alatt, ahogy tavaly is? Milyen színű terítőt vegyek, ami menni fog a majd egyszer valamilyen színűvé váló nappalihoz? Hol kapok egyszerű, csicsamentes bronz színű díszeket a fára? És így tovább.
De az igazi gond az volt, hogy mit kérjek ajándékba. Ezzel mindig megfognak.

"Egyébként" nyolc.

A családi rosszindulat-csatornán már szerveződik az idei karácsonyi balhé. Persze "meglepetésbuli" lesz ez is, de azért gondoskodtak róla, hogy egy-két szó eljusson hozzám is és előre hangulatba tudjak jönni. Én már pár hete felvetettem, hogy hagyjuk a csudába, és azzal a néhány emberrel, akikkel szeretnénk, jöjjünk össze valahol máshol. Nem mozdult rá senki, szerintük egy évben egyszer ki fogom bírni. De mióta szól a Karácsony a kibírásról? Nem tudom, miért kellene bármit is kibírni. Azért, hogy ne kelljen őszintének lenni és kofliktusokat felvállalni? Mert így könnyebb? Oké, hogy a szeretet ünnepe ne legyen feszültségekkel teli, de ezt talán év közben kellene elrendezni, és nem ilyenkor képmutatni, mert a hazugság és megjátszás aztán végképp nem fér össze a szeretettel.
Nem jó érzés olyan vendégségbe hivatalosnak lenni, ahol tudom, eleve balhé vár. Ha nem megyek el, akkor azért, ha elmegyek, akkor meg azért.
A kis és a nagy családunkban is súlyos problémák vannak, ez senkinek sem újdonság, de a megoldást nem találjuk, az energiája pedig mindenkinek rég elfogyott már.

Tegnap:
Álltam a téren, vártam a buszt, nem jött. Elkezdtem hát bóklászni a kirakodóvásár pavilonjai közt. Hátulról köszöntél rám, én meg megörültem, és ahogy fordultam, már lendületből mondtam volna, hogy itt is csak a sok kacat van, rengeteg haszontalan, viszont ronda, valaminek álcázott semmi. Olyan, ami eleve hulladéknak született. Megörültem, hogy valakinek elmondhatom, de megelőztél, vékony hangon ujjongva odaugrottál egy pulthoz, kotorásztál a pici, piros, fényes csilingelők, és a fehér, szárnyas kütyük közt, s majdnem vettél élből tizet, mert adhatnál mindenkinek, meg egymásnak is, te is egy ilyen kis izét, én is egy ilyen kis izét. Lépkedtem egyik lábamról a másikra, éreztem, hogy ezt nagyon nem akarom, de nem szóltam, nehogy megbántódj. Egy pillanat alatt fényévekre kerültünk egymástól.
Megjött a busz.

Ma:
Spontán szerveződött közös shopping-olásunk egész kellemesre sikerült. Volt bennünk valami közös. Tudod, az a szép, nagy, felettébb kényelmetlen fülű Puma-szatyor. A kölcsönös türelem, az egyszerre megéhezés, egyszerre elfáradás. Így az átfagyott kezek sem zavarnak, és az esti tea is jobban esik.

Egy újabb beszélgetés, és egy újabb, és egy újabb... jé, lehet élni úgy, hogy az ember nem éjjel 10-ig a pultban ül vagy önéletrajzokat szelektál? Dereng valami.

Álltam a téren, vártam a buszt, nem jött. Elkezdtem hát bóklászni a kirakodóvásár pavilonjai közt. Hátulról köszöntél rám, én meg megörültem, és ahogy fordultam, már lendületből mondtam volna, hogy itt is csak a sok kacat van, rengeteg haszontalan, viszont ronda, valaminek álcázott semmi. Olyan, ami eleve hulladéknak született. Megörültem, hogy valakinek elmondhatom, de megelőztél, vékony hangon ujjongva odaugrottál egy pulthoz, kotorásztál a pici, piros, fényes, csilingelők, és a fehér, szárnyas kütyük közt, s majdnem vettél élből tizet, mert adhatnál mindenkinek, meg egymásnak, te is egy ilyen kis izét, én is egy ilyen kis izét. Lépkedtem egyik lábamról a másikra, éreztem, hogy ezt nagyon nem akarom, de nem szóltam, nehogy megbántódj. Egy pillanat alatt fényévekre kerültünk egymástól.
Megjött a busz.

Álltam a téren, vártam a buszt, nem jött. Elkezdtem hát bóklászni a kirakodóvásár pavilonjai közt. Hátulról köszöntél rám, én meg megörültem, és ahogy fordultam, már lendületből mondtam volna, hogy itt is csak a sok kacat van, rengeteg haszontalan, viszont ronda, valaminek álcázott semmi. Olyan, ami eleve hulladéknak született. Megörültem, hogy valakinek elmondhatom, de megelőztél, vékony hangon ujjongva odaugrottál egy pulthoz, kotorásztál a pici, piros, fényes, csilingelők, és a fehér, szárnyas kütyük közt, s majdnem vettél élből tizet, mert adhatnál mindenkinek, meg egymásnak, te is egy ilyen kis izét, én is egy ilyen kis izét. Lépkedtem egyik lábamról a másikra, éreztem, hogy ezt nagyon nem akarom, de nem szóltam, nehogy megbántódj. Egy pillanat alatt fényévekre kerültünk egymástól.
Megjött a busz.