Hogy mit jelent nekem az ősz? Mi jut eszembe róla? Nagyon egyszerű kérdés. Az ősz = séta.
Bokáig érő avarban álló parkok, kertek, utcák, sétányok, és andalgó párok. Idős bácsi a kutyájával. Fiatal nő babakocsival. Két ősz hajú hölgy, talán barátnők, elegáns szövegkabátban, bézs kalapban és csipkekesztyűben. Fiatal, garbós lány és kordzakós fiú, kéz a kézben.
Piros és sárga levelek, csodálatos színek.

Sokáig nem szerettem az őszt. Szembeállítottam kedvenceimmel, a tavasszal és a nyárral. Oda, a tél mellé.
Mentségemre szolgáljon, hogy jó pár évig nem is volt ilyen évszak. Nyárból hirtelen tél lett, aztán egyik napról a másikra ismét hőség. Az átmeneti kabátok elő sem kerültek a szekrényből. Vastag harisnyanadrág után rögtön bikini következett. Aztán egyszercsak lett egy szép őszünk. És egy újabb, majd még egy.
Az őszt márcsak azért is szeretem, mert ha már muszáj volt elmúlnia a nyárnak, legalább addig sincs tél, hideg és kopárság.
Emlékszem, először hol csodálkoztam rá a szépségére. Úgy 3-4 évvel ezelőtt, egy temetőben. Azért is emlékezetes, mert szinte sosem fordulok elő ilyen helyen, de kivételesen elkísértem anyukámat, akivel egy hatalmas sétát tettünk és sokat beszélgettünk, talán épp halottak napján, egy szép október végi délutánon.



Kaptárlakó felkérésére, Páli Margit festményével illusztrálva, bárkinek továbbadva a stafétát, aki szeretné.

Azért azt hozzá kell tennem a nagy örömködéshez, hogy amióta kiszakadtam a második kerület burkából (és ezt most sok mindenre értem, nem csak a lakhelyváltoztatásra), nagyjából 10x annyi félelmetes és lepattant emberrel találkozom. Ma délután velem szemben ült a buszon egy pasas, aki még ülő helyzetben is olyan labilis volt, hogy egy idő után tuti biztos voltam benne, végül arccal előre fog esni, pont bele az ölembe, és onnan aztán ki nem mozdítom a kb. 90 kg-ját... és  ezt most mindenki próbálja meg lemozizni magában! Vicces egy jelenet lett volna.
Alapvetően sokkal több az egy négyzetméterre eső részeg és/vagy lepukkant emberek száma itt újhonban, ami nekem elsőre és még másodikra is ijesztő, később meg majd biztos megszokom. Vagy nem.
Apropó, egyik este egy buszmegálló bódéja alatt ácsorogva kissé megijedtem, amikor a mellettem álló férfi nekirontott a jegyautomatának, ütötte, verte a könyökével, hangosan szitkozódva. Egy idősebb férfi odaszólt, hogy hagyja már abba, amire a pasi csak annyit morgott, hogy ha majd a masina visszaadja az elnyelt 300 forintját, akkor abbahagyja. Erre egy másik, fiatalabb és higgadtabb fiú odalépett, s odaadta neki az összeget. És a dühöngő elfogadta! Fogta az idegen pénzét, és elsétált. Utána vagy tíz percig azon kattogott az agyam, melyiken lepődjek meg jobban: hogy valaki pénzt ad egy ilyen dühöngőnek, vagy hogy az meg elfogadja.

Büszke vagyok a férjemre. Ezt már jó ideje le szeretném írni.

Nem tudom, miért mondják az újépítésű házakra, hogy olyanok, mint a lakótelepiek. Én sokkal élhetőbbnek tartom az előbbit, mint az utóbbit. (Nem leszólni akarom a lakótelepet, csak örülök az új lakásunknak.) Volt már némi tapasztalatunk, mielőtt emellett döntöttünk, mert Dris szülei pár évvel ezelőtt vettek ugyanettől a cégtől lakást. Tudtuk, mire számíthatunk, de egyelőre még azok a hibák sem jelentkeztek, amikre berendezkedtünk.
No, de nem ezért kezdtem el írni, hanem hogy felsoroljam, mi mindent szeretek itt, azokon kívül, amiket már említettem: világos, tágas, új, és jó helyen van.
Két hete járok innen dolgozni Észak-Budára, és másikdolgozni Pestre, ennyi tapasztalattal már talán elmondhatom, a tömegközlekedés a metróépítés, rakpartlezárás és minden egyéb ellenére is príma. Ami a lakást illeti, könnyebbség, hogy négy kulcs helyett (beleértve a kaput is) eggyel be tudok jutni a lakásba. Külön öröm, hogy a közvetlen szomszédunkban egy szimpatikus, korunkbeli pár lakik. Az előző hét évünkhöz képest ez nagy megkönnyebbülés, bár mint minden házban, itt is azonnal feltűnt egy önjelölt, nagybuzgó mindent tudó, mindent elintéző, mindenen felháborodó lakó, aki hetente legalább 3x elcsíp a liftnél, e-mailt küld vagy becsönget, mert megint talált valamit, amihez aláírásokat gyűjthet.
Azt is csípem, hogy nem a házban van a szeméttároló. Ez sokakat zavar, morognak is rendesen (meg aláírást gyűjtenek), de nekem egyáltalán nem hiányzik a kukaszag a lépcsőházból, és úgy tudom, így a bogarakat is könnyebb távol tartani a lakásoktól. A lépcsőház falát csempe borítja, ha valaki "véletlenül" fejmagasságban lábnyomot hagyna a falon, vagy végighúzná a bringa kerekét rajta, könnyebben letisztítható. Aztán ott az erkély, amit még nem szoktam meg. Mindig rácsodálkozom, hogy van. Tavasszal és nyáron majd kiülünk reggelizni, egyelőre a kerékpár hálószobájának funkcióját tölti be, és tök jó, hogy ki lehet menni megnézni, milyen az idő, elég lesz-e egy kardigán, vagy vegyek-e inkább bélelt kabátot. És még egy öröm: látom az ágyból az eget.
A konyha nem is olyan kicsi és nincs is elzárva a nappalitól, pedig üres állapotában voltak vele szemben fenntartásaink. S amiben aztán végképp nem hasonlít ez a ház egy lakótelepihez, az az, hogy hangszigetelt. Gondolom, ennek előnyeit nem is szükséges részleteznem. A wc-tartály a falban van, mint ahogy az összes cső is. A mosógép pedig nem a kádba üríti a löttyét, úgyhogy lehet egyszerre fürdeni és mosni. Legjobb lenne, ha a wc-tartályba menne a mosóvíz, környezetbarát megoldásként. Van törölközőszárító, amivel elő tudom melegíteni, valamint páraelszívó három helyiségben is, amit még akkor is szeretek, ha egyébként magamtól nem igényelném, és néha megőrülök tőle, hogy csak egy percre lépek be a fürdőszobába, és utána zúg 5-10 percig. Külön kapcsolóra kell majd kötnünk. (Királyi többes.) Apróság, de végre nem a mosdó csapjáról lehet vezérelni a zuhanyt, így amíg az egyikünk fogat mos, a másik nyugodtan zuhanyozhat. Nekem ezek nagy könnyebbséget jelentenek, nem is tudtam eddig, mennyivel kényelmesebb így az élet.
Ja, hogy bútor? Még nincs. Még semmi nincs, csak ami eddig is volt. Dobozok, zsákok, és a régi cuccaink. Két szekrény, ami nagyon kevés. Furcsa, de még arra sem volt energiánk, hogy megálmodjuk a színeket. Pedig Dris is meg én is imádunk lakberendezni.

Nem mentem dolgozni, sokáig aludtam, vettem egy forró fürdőt, ittam limonádét. Elmúlt a szédülés, bár még elég nyomott vagyok, de már kezd visszatérni belém a lélek.
Millió helyen megfelelni - ez lehetett a gond. A költözés, a munkahelyi mizériák, halogatott találkozók és feladatok, női bajok...

Eljött a nap, amit már vártam. Nem tárt karokkal, de tudtam, hogy bekövetkezik. Reggel kimásztam a fürdőszobába, és ott is maradtam. Teltek a tíz-húsz-harminc percek, és képtelen voltam bármit is csinálni a magam elé bambuláson kívül. Aztán jött a szédülés, hascsikarás, és társai. Valahogy eljutottam a telefonomig, hogy értesítsek mindenkit: a mai nap elmarad.

Túlhajtottam magam, és hozzájött még némi ez + az.
Miért csinálom mindezt? Aki ismer, tudja, hogy nem hajtok a munka hőse címre. Megbízható, pontos és szorgalmas igyekszem lenni, de kétszer is meggondolom, miért áldozom fel a szabadidőmet. Huszas éveimet 8-9 óra munkával és tartalmas estékkel, hétvégékkel töltöttem. Leszámítva, amikor írogattam. Az elmúlt másfél év viszont máshogy alakult, egyszerre változott meg az életünk, értünk el fontos mérföldkövekhez, és minden irányból jöttek a lehetőségek, amelyeket butaság lett volna nem kihasználni, mivel hosszútávú befektetéseink gyümölcsei. Mondjuk inkább félérett gyümölcsöknek őket. Az egyik oldalon ott a biztos pont, amiből élek, a másikon a lelkesítő, aminek tenni szeretnék a jövőbeli sikeréért. Pont azért, hogy egy-két év múlva már ne így teljenek a napok, ne rohanással és ne úgy, hogy belenézek a tükörbe, és egy elgyötört, karikásszemű szörny néz vissza. Megint ülhessünk szombat délelőtt 11-kor a kedvenc kávézónkban, beszélgessünk a politikáról és az élet nagy kérdéseiről, s nem legyen más dolgunk hétvégén, csak pihenni és egymással foglalkozni.
Max. fél évet adok még magunknak és ennek az őrületnek. Úgy érzem, ennyit még megér és ki is fogom bírni. Mert egyébként, fáradtság ide vagy oda, nagyon izgalmas dolgok történnek.

Most pedig megyek aludni.

Bemutató novemberben?

Előző lakást kitakarít, elcsodálkozik, hogy üresen az még mindig szép. Keringőzik egyet a bútorozatlan szobában, csak hogy legyen kapcsolódási pont. Kulcsot visszaad az általában üvöltő fejnek, aki most azt mondja neki, "látod, tudsz te ilyen aranyos is lenni". Pedig ugyanolyan, mint máskor.
Aztán, bár pénteken - mutatóujjával harcosan előre bökve - többször elismételte, hogy nem, ezen a hétvégén nem dolgozik, nem megy segíteni, végül mégiscsak két napos plusz melót vállal. Főállásban HR-es. Másodállásban hajtogat, csomagol. Harmadállásban interjúztat, munkaerőt keres. Negyedállásban elad. Ötödállásban szórólapozik. Hatodállásban cikkeket ír, ha ír. Előfordul, hogy estére kicsit elfárad.

Egy kis részlet az új lakásból, csak hogy irigykedjen a kedves olvasó...

Anyahajó és Dweyra is nekem dobta tovább a "hét dolog" labdáját, én pedig örömmel teszek eleget a feladatnak:
1. Linkeld be a blogodba azt, aki kipécézett!
2. Ossz meg magadról hét dolgot, akár különleges, akár hétköznapi!
3. Pécézz ki 7 embert, nevezd meg őket és linkeld be a blogodba!
4. Egy hozzászólásban értesítsd őket a blogjukban!

- Tinédzser koromban úgy képzeltem, remete leszek. Egy erdőszéli faházra vágytam, nulla luxussal, távol a civilizációtól. Felnőtt koromra teljesen az ellenkezője lettem. Szívesen élnék akár egy felhőkarcoló 30. emeletén is, New York közepén, csak nagyváros legyen, pezsgés, lüktetés, és modern környezet. Senki ne értsen félre, szeretem én a természetet, csak máskor, máshogy, másra.

- Egy szűk társaságban szóba került a minap, kinek melyik érzékszerve a legdominánsabb. Volt, aki azt mondta, teljesen elalél, ha a nagyvárosi forgatagban egyszercsak megérzi a természet illatát (gondolom: fű, fa, virág), másoknak a hangokhoz van kifinomult érzékük. Ha jobban belegondolok, azt hiszem, én vizuális típus vagyok. Színek, formák, vonalak, s minden, ami látvány. Éppen ezért erre vagyok a legkényesebb is. Egy kellemetlen szagot vagy akár a zajt is könnyebben megszokom, mint ha valami nagyon nem tetszik a szememnek.

- Nem rossz munkám van és a munkahelyem is a jobbak közül való, de nehezen tudom elképzelni, hogy életem következő 10 évében ne érjek el a "tökéletes" önmegvalósítás állapotába. (Tudom, a bili meg a kéz esete.) Még csak körvonalazódik, mit is értek ez alatt pontosan, de mindenképpen valami testhezálló, kreatív munkára gondolok, amit talán még nem is találtak fel, de fontos ismérve, hogy szívvel-lélekkel tudom majd végezni.

- Nagyon büszke vagyok a férjemre. Már jó ideje le szeretném írni. Ő már azon a bizonyos saját útján jár, már ami a munkát illeti, és napról napra elámulok, milyen jól csinálja.

- Általános iskolában matek tanár akartam lenni, ha nagy leszek. Szerettem a matematikát, és a többiek értetlenségét csak annak tudtam be, hogy a buta felnőttek nem tudják elég logikusan elmagyarázni nekik az összefüggéseket. Gondoltam, majd én. Aztán én is buta felnőtt lettem, és egyszer már elvéreztem egy teherautóba pakolható dobozok össztérfogatának kiszámolásán is.

- Nem azért nyitottam fotóblogot, mert zseninek érzem magam. Nem is azért, hogy naponta frissítgessem és fenntartsam a látogatottságát. Tisztában vagyok a tudásom hiányosságaival, a technika irányti érdeklődésem határaival, mégis fontos, mert ha megnézem a képeket, úgy érzem, kifejeznek engem. Kiegészítik a szöveges blogomat. Főleg elmondhatatlan dolgokkal, amelyeket sosem tudnék leírni. Nem, nem nagy üzenetekről van szó, csak apró érzésekről, ízlésről, látásmódról. Ez az egész egy nagyon jó játék. Végigkövetni a fejlődésemet, s életem kis mozzanatait megörökíteni. Még izgalmasabb, hogy a fotóblogba olyan képek kerülnek, amelyeken nem vagyok rajta, mégis rólam árulkodnak. A többi pedig marad a házi archivumban, megtartva magunknak.

- A blogos láncokban azt nem szeretem, hogy annyira nehéz továbbadni. 7 ember? Nem is ismerek annyit. :) Na jó, ismerek.

Az én választottjaim: Ana, Nefi, Lena, Dido, Kisg, Mimke, és mindenki, aki szeretné