Sosem tagadtam, hogy szeretem az ilyesmit, úgyhogy megint kitöltögettem, amit kell. Mert vicces és mert nem tud olyan egyszerű kérdéssor lenni, amin ne lenne érdemes elgondolkodni.
Nem kaptam senkitől, így nem kell továbbadnom sem, ugye?

Bemelegítésnek:
Étel: mostanában a sushi
Ital: ásványvíz, narancslé és sajnos kóla
Alkohol: szinte soha, szinte semennyi
Szín: fehér (és sok más)
Együttes: együttes? talán inkább zenekar!
Színész: Edward Norton, de csak egy orrhosszal a többi kedvenc, Tom Hanks, Robert De Niro stb. előtt
Színésznő: egyértelműen Meryl Streep
Film: rengeteget tudnék említeni  
Szám: ami 5-tel osztható

Hiszel-e:
Horoszkópban: a magazinokéban nem, a kidolgozottabbakban talán, vagy igen...
Istenben: nem
Túlvilágban: nem, az energia-megmaradásban viszont igen.
Földön kívüliekben: nemigen
Magadban: általában

Mit gondolsz róla?
Álmok: éjjel rémeket, nappal szépeket
Szerelem: sok szenvedés és sok boldogság
Élet: rövid, de még annál is keskenyebb
Halál: nincs mit tenni, egyszer mindenkit elér
Dohányzás: sosem éltem vele, mégcsak ki sem próbáltam
Káromkodás: nagyon zavar, úgyhogy igyekszem nem hozzászokni, semmilyen értelemben sem

Egyik-másik:
Vanília-csoki: csoki
Sör-bor: leginkább egyik sem, de ha már valami, akkor inkább sör. Vagy ha nagyon jó minőségű, akkor bor. Szemcseppentőnyi, csak az íze miatt.
Szárazföld-tenger: szárazföldön állva, tengerre nézve
Fekete-fehér: fehér
Hideg-meleg: meleg
Nap-Hold: Nap
Állat - ember: ezen még gondolkodnom kell
Rend - rendetlenség: rend

Közösség:
Szeretsz vásárolni?: időnként igen, de mostanában egyre kevésbé. Az eredményét annál inkább.
Szeretsz emberekkel találkozni?: nem
Szeretsz otthon lenni?: igen, de nem vagyok otthonülő típus
Hogy jössz ki a környezeteddel?: változó, a környezettől függ (meg persze tőlem).
Mikor ismerted meg a mostani legjobb barátodat?: 8 évvel ezelőtt
Szeretsz középpontban lenni?: Attól függ, mivel. De szeretem, ha körülöttem forog a világ.
Szereted, hogy ha boldog emberek vesznek körül?: szeretném
És ha szomorúak?: ez milyen kérdés?
Milyennek tartanak a többiek?: szerintem ebben nincs egyetértés köztük

Előfordult már, hogy:
Ültél már repülőn?: nem
Voltál külföldön?: igen, de nem eleget
Sírtál mások előtt?: sokszor
Másztál fára?: rég volt ilyen
Találkoztál már híres emberrel?: igen
Eltört egy csontod?: nem
Be kellett feküdnöd kórházba?: többször
Telefonbetyárkodtál?: igen
Lógtál az iskolából?: felnőttként igen, ahol már nem volt kötelező mindig bent lenni. Korábban soha.
Úsztál tengerben?: igen
Voltál templomban?: igen
Fent maradtál egész éjszaka?: voltak olyan éjszakák is
Táborban voltál?: igen
Gondolatban megöltél valakit?: nem gondoltam komolyan, de igen
Volt autóbaleseted?: nem

Egyéb:
Jobb, vagy balkezes vagy?: jobb
Mi van az egérpadodon?: Svájc zászlaja
Mi van az ágyad alatt?:  ágyneműtartó
Mitől félsz a legjobban?: időskori magánytól
Mi jár most a fejedben?: hogy mitől félek legjobban
Vannak háziállataid?: nincsenek

Múlt:
Akit a legjobban hiányolsz: egy anyukát
Amit a legjobban hiányolsz: a régi önmagamat
Életed legszebb időszaka: a kb. 2001-2005 közötti időszak
Életed legrosszabb időszaka: 22-23 éves korom körül
Ha visszamehetnél az időben, hova mennél?: nem mennék
Egy dolog, amit megbántál: nincs olyan
Egy dolog, amit elfelejtenél: máig kiható sérelmeket, megalázó helyzeteket (nem tudok egyet kiemelni)
Mi akartál lenni, ha nagy leszel?: matektanár, újságíró, de még mindig nem tudom pontosan, mi is akarok lenni valójában

Jövő: szép lesz, jó lesz
Állás: a jelenlegivel sincs gond, de ennél is lehetne jobb
Házasság: eddig jó
Gyerekek: remélem, lesznek
Fiad neve: Líviusz, Ádám, Kristóf, Adorján, de leginkább az, ami majd az apukájának is tetszik
Lányod neve: nem jut eszembe hirtelen
Hol fogsz lakni?: valószínűleg Budapesten vagy külföldi nagyvárosban
Mit fogsz csinálni 20 év múlva?: nem tudom, nem tervezek előre

Anyu annyira aranyos volt tegnap, hozta a szokásos kis listáját, amit a feledékenysége miatt vezet (nem kritika, én is mindig mindent felírok). Amikor végre találkozunk, előveszi a cetlit, szemüveg az orrára, és belekezd a végeláthatatlan sztorijaiba és kérdéseibe. Most is kiterítette a hosszú papírcsíkot a tenyerébe, végigfutott egészen a könyökhajlatáig, és belekezdett.
Első téma, hogy ha elköltözünk, nehogy itt hagyjak neki internetszámlát, intézzem el a kiköttetést is, mert nem akar fizetni azért, amit nem használ. Persze, érthető.

Aztán:
Ő: Nem tudod, hol lesz a Szeptemberfeszt? Mondja a rádió, valami parkban, de sosem tudom felírni.
Mire én: Majd az Internet megmondja.
Kikeressük, egy perc.

Ő: Juj, az messze van. Hogy tudok odamenni?
Mire én: Majd az Internet megmondja.
Kikeressük, megközelíthetőség, fél perc.

Ő: Ez a belváros felől mutatja. Szerintem van Csepelről közvetlen járat. De azt honnan tudom meg?
Mire én: Majd az Internet megmondja.
Kikeressük, BKV útvonal, másfél perc.

Ő: Jé, itt térkép is van.
Mire én: Aha, térkép, de inkább műholdfelvétel. Nézd csak, ott egy csomó fa, az lesz a park! Itt szállsz le, átmész az úton, ott a park.

Ő: Nem láttam a lottósorsolást, nem tudod a számokat?
Mire én: Majd az Internet megmondja.
Kikeressük, fél perc, 0 eltalált szám. C'est la vie!

Ő: A Csodálatos világ, amit Rod Steward is énekel, meg Louis Armstrong, na annak a magyar szövege nincs meg neked?
Mire én: Majd az Internet kiadja.
Kikeressük, jé, Neoton Familia, szöveg megvan, egy perc. Youtube-on a szám meghallgatható, keresés 2 perc, meghallgatás 3 perc.

Aztán megláttam a papírja közepén felírva, hogy IVIV. Nagyon nehéz volt megállnom, hogy ne nevessek. Aranyos, még csak hallomásból ismeri. Belépünk, megkeressük Marikát, "ez sem mai kép róla", és "a betegség pár év alatt hogy meggyötörte". 3-4 perc.
"Ki van még fent?" 40 perc.

Ő: "Azt hallottam, hogy az Interneten külön meg kell tanulni, kiben bízhatsz és kiben nem."
Mire én, elfojtott nevetéssel: Bizony.

Ő: "Az Interneten mindent meg lehet találni?"
Mire én: Nem, a jövő heti lottószámok például nincsenek fent. Bár... ebben sem vagyok biztos.

Lehet, hogy mégsem kell kiköttetnem. :)

Esküszöm, szeretnék egy jó társaságot magam köré, de mit csináljak, ha a lehetségesek közül egyikkel sem tudok azonosulni... Kellene egy jó nagy környezetváltozás. Mondjuk egy másik bolygó?

a céges stresszoldó tréningen, én olyan feszült vagyok...

Kár, hogy ezen a héten már bezár a Mauro Pizzéria Zamárdiban, kevés az idő, hogy oda irányítsam a népet, de ha minden igaz, jövő áprilisban ismét kinyitnak.

Július eleji szabadságom fő nyavalygása volt a Balaton-környéki kajáldakeresés kudarca. Most megvan, ha nem is az igazi, csak egy az igaziból. És demonstrálja, amit titkon reméltem is: egy jobb minőségű étterem is megél a magyar nyaralókból. Gondolom, nem is rosszul. Valahogy megrekedt az ország, legalábbis bizonyos vidékei, a pacal, töltött káposzta, lecsó és gulyásleves, vagy a hamburger, lángos, palacsinta és főtt kukorica vonalon, abból is a gyenge minőségnél, mert az eladható, ezt kínálják 20-30 éve, még a felirat is ugyanaz, megkopott betűk, megkopott székek, megkopott ételkínálat. Műanyag pohár, papírtálca, odacsapott, félig hideg valami, legolcsóbb, vizezett ketchup, unott arcú kiszolgálók... Zamárdiban látható, máshogy is lehet csinálni. Természetesen (bocs, de tényleg) olaszoktól tanulhatunk vendéglátást.

A helyet barátok ajánlják. Ott lesz a strandnál, a kajáldák között... ez alapján nem sok jóra számítok, de gyerünk, nézzük meg! Az első meglepetés akkor ér, amikor kiderül, hogy az utcán kanyargó sor nem a fagyis pulthoz várakozik, hanem asztalra az étterembe. A környező kajáldák konganak az ürességtől, személyzetük a teraszon ücsörög és beszélget. (Nem tudhatom, milyen náluk a fő-főszezon, de most, augusztus utolsó vasárnapjának kora délutánján ezt tapasztaltam.) Második meglepetés az ajtónálló pincér barátságos, ám pörgős stílusa. Ahogy asztalhoz jutunk a többszáz fős étteremben, azonnal jön a pincér, az italrendelésünkkel csak pördül-fordul, s már ott is van. Kedves, barátságos, bár nem sok ideje van ránk, mert nagy a hajtás, mégsincs egyetlen pofavágás, sürgetés vagy hasonló sem. Míg várunk a választott ételre, figyeljük a személyzetet. Az italpultnál olasz fiú töltögeti a poharakat, s ha megrázza a csengőt, az étterem minden pontjáról szaladnak oda a felszolgálók, hogy minél gyorsabban kivigyék a rendeléseket. Nagy a pörgés. A pincérek magyarok, de hogy is mondjam csak, nem magyar hozzáállással végzik a munkát. Felállok, hogy megkeressem a mosdót, s már meg is szólít egy fürgén mozgó felszolgáló, hogy miben segíthet. Ott lesz, balra hátul, s egy darabon el is kísér, közben felkap egy pizzát a pultról és elviszi egy utunkba eső asztalhoz. Mire visszaérek, már kihoztak egy jó adag bruscettát előételként. Az étterem dugig, de 18 fős társaság érkezik, hát ripsz-ropsz összeverődik 2-3 pincér, asztalokat egymás mellé tolnak, székeket köré dobálnak, alig 30 másodperc, és át is rendezték a terem egy sarkát. Valahol egy vendég szól, hogy szeretne kenyeret a leveshez. "Egy pillanat", szól oda egy srác, és tényleg annyi, már jön is a kis kosárkával. Közben megkapjuk az ételt, igazi olasz pizza, vöröshagyma helyett fehérhagymával. Kimondottan finom, de az a vicces, hogy olasz viszonylatban nem is nagy szám a kaja, mégis ki vagyunk rá éhezve a mirelitzöldséges, magyar tésztás kínálat után. Amíg a számla megérkezik (talán egy perc sem telik el), a szalvétára nyomott olasz-magyar kisszótárból gyakorolhatunk. Ti amo, Buon Giorno!, per favor és társai. Persze lehet, hogy ez nem kedvesség, csak finom célzás a jómodor elsajátítására.
Nem fizetünk sokat, semmivel sem többet, mint bárhol máshol, bár azon gondolkodom, míg a kijárat felé lépdelünk, hogy ha picit megemelnék az árakat, ugyanígy teltház lenne, csak talán kicsit kisebb őrülettel... de lehet, hogy az olaszoknak lételemük ez a ricsaj, pörgés, és csak mi szédülünk bele, hogy a csendes üdülőben punnyadással nagyon kontrasztos.
A legjobb, amitől aztán elalélok, hogy ha egy vendég a kijárat felé igyekszik, a pultos fiú felkiált, hogy Arrivederci, majd az étterem legkülönbözőbb pontjain tartózkodó pincérek egyszerre visszhangozzák: Arrivederci, arrivederci. Ez így szinte folyamatos, hiszen gyakran váltják egymást a vendégek, de amikor nekünk zendült fel a kórus, komolyan megilletődöm.

Mosolyogva távozunk, még egy csavaros krémfagyit nyomunk az út túloldalán, hosszú farmerben leheveredünk a parton, nézzük a strandolókat, majd back to the city, the capital of Hungary.

Ebben a világban, amiben előbb-utóbb mindent megtudunk, én nem szeretnék mindig mindent megtudni. Ellennék anélkül, hogy kiderüljön minden kis és nagy ún. celebről, hova szavaz, mennyit kap egy tévéshow-szereplésért és mennyiért dobja le a melltartóját. Jobb lenne néha a titokzatosság. Információhiány. Megmaradna egy kis illúzió.
Csak engem furdal a lelkiismeret, ha olyanba látok bele, amibe nem kellene? És persze óhatatlanul véleményt alkotok róla. Mostanában például sokat hallani a vetkőzésekért járó gázsiról. Csak nekem tűnik nagyon kevésnek az az egy-, de még a rekordnak nevezett kétmillió is?

avagy Ismerd meg hazádat! #2
Ha ez így megy tovább, hétvégi országjárók leszünk. Nagy szó lenne, mert meglehetősen nagyvárosi beállítottságúnak ismerjük magunkat. Ezen a nyáron viszont már másodszor ájulunk el a Kis-Balaton, a Balaton-felvidék és környéke szépségétől. Csodálatos helyeken járunk, pár méterről látunk olyan állatokat, amelyeket pontosan megnevezni sem tudnánk. (Csak úgy nagyjából, pl. madár. (: )
Nem is tudom ezt tovább ragozni, egyszerűen szép, szép, szép. Különös, hogy más társasággal is jártam már ezeken a helyeken, de akkor nem fogott meg ennyire.

 
 
 
 

Még a híradó is megmosolyogtat, ha ilyeneket szerkesztenek bele vágóképként, mint ez a lány 1:20-nál.
Amélie életérzés.

Érdekes, mennyire helyére kerül minden, amint ráfordulunk az M7-esre, jobb kezével átnyúl a sebváltó felett, és megsimogatja az enyémet. A rádióból valami melegdal szól, aztán egy újabb és egy újabb. Imádjuk mindet, olyan, mintha külön nekünk játszanák. Fülig ér a szánk.
Bejelentkeznénk, de ahogy a hotel portása meglát, már nyúl is a kulcsért, és mondja a nevem. "Már csak mi maradtunk?" - kérdezem. Nem, nem. Csak emlékszik ránk.
Hát, nem tudom, hogy ez jó vagy rossz...

Ez meg, akármekkora bulvár, szerintem nagyon megható.