Nem blogolok, mert még mielőtt írnék, már elkezdek agyalni a reakciókon, s tartok a támadásoktól, a félreértésektől, a feszültségtől. Rég volt ilyen, vagy talán még soha, hogy ez az érzés (amit lazán beteszek az önbizalomhiány feliratú fiókba) annyira elhatalmasodjon, hogy egy betűt sem pötyögök le. El fog múlni, tudom, de addig sem kellemes állapot.
Naná, hogy ez is olyan téma most, ami miatt félhetnék. De közben őszinte közléskényszerben is szenvedek. Megmutatni a gyengeségeimet is. Inkább magamat "kigúnyolni", mint hogy más tegye meg.

Egyébként lehet, hogy komoly betegségem van, afféle "nem játék" típusú. Még nyaralok egy utolsót, aztán kivizsgáltatom. Röhej az egész, mert tabu téma, ezért aztán 15-16 éve még sosem beszéltem róla senkivel, nem is tudtam, hogy a tüneteim nem hétköznapi, normális reakciói a testnek. Így utólag nem tudom, hogyan hihettem, hogy azok. Mostmár két emberrel megosztottam, kicsit könnyebb így, hogy tudnak róla.
Egyikük a pszichodokim. Vadul jegyzetelt, feltett ezer kérdést, amitől én hosszú hónapok után ismét bőgtem egy nagyot. Jé, tényleg, ma képes voltam zokogni. Ez is eredmény... Aztán átkötött, milyen pszichés okai lehetnek a bajomnak, és ismét eljutottunk az örök témáimhoz. Házi feladat: egy el nem küldendő levelet írni anyukámnak és még egy kiválasztott személynek, a velük kapcsolatos összes sérelmemről. Van rá egy hetem, vagy kettő.
Vajon Tolsztoj mennyi idő alatt írta meg a Háború és békét?

SZIN folytatás:

A kérdés "költői", mert már tudom, hogy nem. Más is írt róla, de azért én sem szeretnék szó nélkül elmenni mellette. Természetesen nem Szegeddel és nem a fesztivállal van problémám, hanem a plakáttal, azon is a szerelem és a heteroszexuális párok jelének szinonímaként kezelésével. A SZIN a nyár legSZINesebb fesztiváljaként hirdeti magát. Plakátján pedig azt, hogy a szerelem = fiú + lány.

Csak az én szememet bántja?

Ahhoz képest, hogy tegnap még a lakást sem volt kedvem elhagyni, ma a fél világot bejártam. Reggel még húztam kicsit a számat, kirándulás miatt vasárnap korán kelni, skanzenbe menni... jaj, de nem hiányzik ez most nekem. Aztán egyre jobb és jobb lett, s felsorolni is fárasztó, mi minden fért bele ebbe a szép napba.
Elindultunk Hollókőre, séta felfelé a Várba, majd lefelé az Ófaluba. Aztán Szécsényben egy kis pihenő, kávézás, amiből ebéd lett, egy csendes utcában, a Bástya étterem napfényes teraszán, görög szakács kreálta kapros spenóttal valamint fetás juhtúróval töltött rétesháromszögek, desszertnek palacsinta. Hm, finom volt.
Továbbhajtva átsuhantunk Közép-Európa leghosszabb faluján (ez volt kiírva a Ludányhalászi tábla alá), és valóban, 4 km hosszú és egyetlen utcányi széles. S ott, az Óperencián is túl, ahol már se kávét nem lehet kapni, se ételt, sőt, egy idő után házak és emberek sincsenek, na ott váratlanul becsusszantunk egy 4D-s moziba. 8 és fél perc időutazás 3+1 dimenzióban. Repülés a felhők felett, egy jövőbeli város felhőkarcolói közt, majd menekülés vicsorgó, karmolászó ősállatok elől, miközben mozog alattunk a szék. Előtte attól féltem, hogy mi lesz, ha majd félni fogok, de közben már inkább szórakoztató volt. A nem túl élethű grafika miatt nem tojtam össze magam, de arra pont jó volt, hogy megtapasztaljam a 4D mozi élményét, és bemerészkedjek majd valami ütősebbre is.
Visszafelé autózás, zenehallgatás és sok beszélgetés, átszelve Balassagyarmatot, Rétságot, majd Újpestbe torkollva még egy kis Sugar!Shop, hogy hab is legyen a tortán.
Kirándulásból kipurcanás. Letöltöm a fotókat, aztán jó éjszakát!

Már meg is találtam, mivel kötöm le feles energiáimat. Rámjött a főzés, ugyanis. Régen elég gyakorlott voltam (értsd: szerettem csinálni és a köreimben levőknek ízlett a végeredmény), aztán kihagytam úgy másfél évet. Néha összeütöttem ezt-azt, de huzamosabb ideig nem volt kedvem hozzá. Most próbálok visszaszokni, mert a főzés egy igazán kreatív szabadidős tevékenység.
Csak az a baj, hogy ha a lakásból nincs kedvem kimenni, otthon meg hiányzik néhány hozzávaló, akkor meg vagyok lőve. Nem hittem, hogy sikerül, de végülis csak összepakoltam valami kaját abból, amit a szekrényben találtam, Dris meg pont akkor esett haza farkas éhesen, amikor lezártam a gázt a lábos alatt.
Minden kerek.

Fél év megfeszített tempó után hirtelen itt maradtam a rengeteg szabadidő közepén. Nehezen tudom felidézni, mit is tudtam annak idején kezdeni vele. Amik eszembe jutnak, azokhoz nincs kedvem. Tulajdonképpen semmihez sincs kedvem, csak ülni a szobában, esetleg sétálni (nem a szobában). Töltekezni, pihenni.
Antiszoc napokat élek, bár lassan hetekben is mérhetném. Talán három olyan ember van, akit elviselek magam körül. Ilyenkor mindennel nagyon kritikus vagyok, én ráadásul utálom ezt magamban. Vagy fél tucat "nem tudtam nem észrevenni, hogy..." típusú post áll piszkozatban, de nincs energiám, hogy kiküldjem őket a netre és álljam a vitát.
Kétségbeestem, vajon örökre így maradok-e. A pszichodokim megnyugtatott, hogy most erre van szükségem, élvezzem ki a semmittevés minden csodálatos pillanatát. Aztán újult erővel... na. Ezt fogom tenni.

Egyik éjjel céltalan tévékapcsolgatás közben a Filmmúzeumra keveredtem és elcsíptem egy dokufilmet a V'Moto-rock zenekarról. Azóta szinte folyamatosan az ő videóikat nézem. Szerettem én mindig is, csak kicsit elfelejtettem. De tuti, hogy ha 10 évvel korábban születek, huszonévesen V'Moto-rock rajongó lettem volna, később meg Demjéné. Eszméletlenek a szövegek, Rózsi piszok jól énekel, bejön a zene is, tele érzelemmel és ráadásul korhű. "40 a jegy, s talán 60 az élet..."
Elérhető felvételből sajnos keveset találtam, főleg Három Kívánságos "haknikat", de így sem rossz. Némelyikről ugyan nem értem, miért fekete-fehér, amikor már színesben is láttam... Na mindegy.

 
Fekszem az ágyon                              Moziklip

Olvastam, hogy ha nem nyernek aranyat a magyarok, sokan már nem is kíváncsiak az Olimpiára, néznek helyette inkább Vacsoracsatát (megértem). Aztán kaptam egy cikket arról (kösz Sunny), hogy a női asztaliteniszre is a farkuknál fogva szexi miniruhákkal kell nézőket fogni. Most akkor miről is szól ez az egész?


(A fotó a sportgeza.hu-ról származik.)

Végre valahára elkezdtem az otthoni gyakorlatokat, amikről már hónapok óta azt füllentem a gyógytornásznak, hogy csinálom ám, rendesen, kisebb kihagyásokkal, de ugye rohanós a mai világ, nem jut ideje az embernek mindenre. Most jutott. Azóta alig bírok megmozdulni. Tuti, hogy nem a program rossz, hanem én szúrtam el valamit. Először egy napig iszonyú izomlázam volt, pedig ez csak gyógytorna, finom, apró mozdulatok, semmi több. Mára pedig becsípődött a vállam, és fáj, mint... mint. Mint nem tudom, mi.
Egyébként nagyon vicces kis lufifejű pálcikaemberekkel van illusztrálva a füzetecske, amiből a gyakorlatokat lesnem kell, egyszer talán be is szkennelek párat, mert igazán mókás, ahogy fejkörzést végeznek, lábat nyújtanak vagy hátat domborítanak. Ha rossz a kedvem, mindig azt nézegetem.

Viszont még a tűzijáték előtti, csendes, szinte üres utcás budapesti félnapban felfedeztük, mennyi szuper kis (és nagy) park van a leendő lakásunk közelében. Jó lesz ott nekünk, csak győzzük kivárni az átadást.

Ez de durva!
Nem lehet semmi itt vacsorázni. Kéretik a kulcscsomókat mélyen zsebre dugni, késeket, villákat szorítani! (A cucc weboldala ide kattintva érhető el. Érdemes megnézegetni.)



Nézze innen a tűzijátékot! :)

Az milyen már, hogy a szombati bankkártyás vásárlásról és a vasárnapi ATM-es pénzkivételről hétfő délelőtt kapok sms-t? Nem először fordul elő ilyesmi. És ez egy fizetős szolgáltatás. Persze ezért a 20 forintért nem megy be az ember, nem ír panaszlevelet, nem borít asztalt, nem mond le szolgáltatást, de épp ez a baj.