Azt hiszem, van egy kis táskamániám. Akkor kaptam észbe, amikor rádöbbentem, a múlt héten hármat vettem (bár ebben a fotóstáska is benne van). Elég durva, figyelembe véve, hogy vasárnap nem is voltak nyitva az üzletek. Anyósom megjegyezte, annyira mániákus vagyok, hogy még neki is vásároltam egy puha, finom kis barna tatyót. Mentségemre szolgáljon, hogy nem mindegyik darabért kellett pénzt adnom. Egyszerűen hozzám kerültek ismerősöktől, barátoktól, rokonoktól, mert ők nem hordták.
Mielőtt betegessé válna ez a szenvedélyem, véget kell vetnem neki. Már minden funkcióra van táskám, csak egy utazóbőrönd kellene még, kerekeken guruló, kihúzható fülű.

Íme, ezek ők. Egy rózsaszín épp a szennyestartóban pihen, valamint van még egy kis fekete meg egy kis piros, épp iratok+pénztárca+mobil méretűek, amelyeket nyári fesztiválokon szoktam hordani, s azért maradtak le a képről, mert kicsit sem fotogének, viszont kimoshatatlan foltok éktelenkednek rajtuk.

Most jutottunk odáig, hogy ráeszméljünk, a szocpolt csak új lakásra (feltéve, hogy első) és csak házasok igényelhetik. Ennyit az egyenlőségről. Meg a fiatalok és rászorultak támogatásáról, mert gondolom, nem tud mindenki elsőre új építésűt venni, sokkal inkább egy kis panelt.
Nem is értem, miért nincs a bankfiókokban közös ablak: hitel + anyakönyvvezető egyben, 2in1... csomót spórolna az állam meg az ügyfél is. A hiteligénylő nyomtatványon lehetne egy külön rublika: házasságkötéssel vagy anélkül kéri? Pipa.
Mindegy, amúgy sem tetszett a gondolat, hogy szerződjek a jövendőbeli gyermekeim számáról.

Jelenleg két lakás versenyez értünk. Az egyik a múltkor említett két plátói szerelmem egyike, a másik egy régi építésű a mostani otthonunktól két utcára. Még csak fotókról ismerjük, de nagyon kedvesnek tűnik. Kedd reggel azonnal rácuppanunk. Még az sem érdekel, hogy barackszínű a fal a nappaliban (majd átfestjük), hogy a negyediken van, lift nélkül (nincs is jobb sport, mint babakocsival és bevásárlószatyrokkal a hónunk alatt vádlit erősíteni, meg ugye a lépcső nem is romlik el), és hogy anyukám vészesen közel lenne.
Bírnám, ha összejönne. Ehhez az kell, hogy 1. engedjenek egy picit az árból, 2. élőben legalább olyan kellemes és tágas legyen, mint a fotókon, 3. ne adják el az orrunk előtt.

Tegnap délután 4 órakor párnacsatát rendeztek az Erzsébet téren. Pont arra jártam, úgyhogy megnéztem, és kattintgattam párat. Semmi értelme az egésznek, de csak néztem és néztem. Ennyi őrültet egyrakáson... :)
A trend a hatalmas zöld Sport szeletestől, a leggyakoribb piros pöttyösig terjedt. Vajon ezeket szponzorcégek osztogatták? De ki-ki kifejezhette egyéniségét a saját párnája stílusával: a huzatokon feltűnt Malacka, Hello Kitty, párducminta, plüssborítás stb. De olyan is volt, aki megunta, hogy esténként két nagy mell közé dugja a fejét, úgyhogy elhozta és szakadásig csapkodta a szilikoncici-fotós párnáját.

Párnacsata

Jobban szereti az apját, mint az anyját? Nem. Szokott pornófilmet nézni? Nem. Végzett valaha önkielégítést? Igen. Találta már önt az édesanyja egyértelmű szituációban férfivel? Igen. Fontos önnek, hogy egy férfi jó legyen az ágyban? Igen. Szeretkezett már egyszerre több férfival? Nem. Hazudta-e már férfinek, hogy nem a méret a lényeg? Igen. Van titkos kapcsolata? Nincs. Csókolózott már nővel? Nem. Rákötne valakit a családjából a hazugságvizsgálóra? Nem. Szeretne nagyobb melleket? Nem. Jobban szereti, ha az eszét, és nem a dekoltázsát dicsérik? Igen. Ment már ittasan dolgozni? Nem. Okoztak már maradandó sérüléseket a testén? Nem. (Sérülésnek számít a műtét nyoma? Mert akkor meg igen.) Ütötte már meg férfi? Igen. (Játszásiból.) Undorodott már saját magától? Igen. Szőrtelenítené a lábát egy férfi szemeláttára? Igen. Könyörgött már valakinek, hogy ne szakítson önnel? Nem. Szeretne valamit kitörölni az életéből? Igen. Hisz a megbocsátásban? Igen. Kért már valaha autogramot a mellére? Nem. Tud titkot tartani? Igen.
Mi még?

Tudtam, hogy fárasztó lesz, de hogy ilyen lehangoló, szomorú és reménytelen... Minden ház, lakás, környék, ami szóba jöhet, megfizethetetlen. Komoly, hogy 40 nm-hez egy élet gürije is kevés? Nem hiányzott nekem az az érzés, hogy minden tányér ételnél stresszeljek: ez 1/34.000 lakás. Már csak harmincnégyezret kell nemennem, és már meg is van.
Úgy tűnik, nem is környékfüggő az ár, mert a mumus kerületekben is hasonlóan hajmeresztő összegeket látok, mint a szimpatikusabbakban. Talán csak a külsőbb, lőrinci, erzsébeti, kőbányai lakások kerülnek kevesebbe. Brühühü.
Eddigi plátói - és az is maradó - szerelmeim: ez és ez. Szívesen ellaknék Miles Davis-ben vagy Herbie Hancock-ban, az biztos.

Nem szoktam érteni a kozmetikai cikkek reklámait, amikor egyébként természetes szépségükről ismert nőket a felismerhetetlenségig rúzsoznak. Nem tudom, miért velük, s miért nem azokkal adják el ezeket a cuccokat, akik amúgy is vastag vakolat imidzsüek.
Nem vagyok az a kimondott parfümszakértő sem. Enyhén szólva. Nem jövök rá, miért pont Ewan McGregort támadják most, annyi sztár után, amiért eladta magát egy reklámba. Vagy akár a Star Wars után, ami azért nem kimondott művészfilm. Nem értem az őt ért támadásokat, mert én pont azt szerettem volna írni, mennyire jól megtalálta a Davidoff a hozzá illő férfit. Nekem ez így kerek, összeillő páros. Talán mert a Davidoff illatáról hasonlóan férfias kisugárzás jut eszembe.



Tudom, hogy a reklám másról szól. Adventure, meg minden. De számomra ezt jelenti.

Végigpötyögtettem ezt a tesztet és meglepő eredmény született. Még az Optimista Klub szerint is túlzottan optimista vagyok. Én? Na jó, értem, igen, most tényleg bizakodom. Bizakodom, de tudom, nem minden jön össze, amit az ember eltervez. Az más kérdés, hogy most a két szék közül bármelyik jó lehet. Csak nehogy közéjük csücsüljek!
Egyetlen kérdésnél hajlottam erősen negatívba: az az országunkra vonatkozott.
Az optimisták szerint túlzottan optimista vagyok. Most ez jó vagy rossz?

2008. március 30-án, vasárnap (sötétedéskor) 5. alkalommal rendezik meg a magyarországi humanista szervezetek az Élő Békejelet. A "fő" esemény a budapesti Hősök terén zajlik majd, de országszerte összesen 8 helyszínen rendeznek hasonló megemlékezést, már szombaton is. Ezekről a békejel honlapján találhattok bővebb információt.
Én az eddigi négyből hármon vettem részt. Idén még kérdéses, hogy fáklyázni is fogok-e, vagy csak gyakorlom az éjszakai fények fotózását. :) Mindenesetre ajánlom mindenkinek, akinek kedve van elmenni, akár az elvek miatt, amelyekről szintén a békejel internetes oldalán lehet olvasni, akár a nem hétköznapi közösségi élmény, a több ezer fáklya adta hangulat miatt. A hazai és a világban zajló eseményeket nézve van miért kiállni, békésen, egy-egy fáklyát gyújtva. Az Élő Békejel fotói már többször bejárták a világsajtót, érdekes érzés részese lenni egy olyan kezdeményezésnek, amiről a világ leghitelesebbnek tartott sajtóorgánumai is pozitívan írnak. Így az üzenet képek formájában is rengeteg emberhez eljuthat.
Senkit ne érjen meglepetésként, a szervezők nem kockáztatják, hogy az elígérkezők fele végül ne jelenjen meg, és csonka legyen a jel. Ezért pár száz forintos fáklyapénzt szednek, amely egyben adomány is. A pénzért a résztvevő kap egy helyet a szektorokra osztott jelben, illetve egy fáklyát. Az előbbiek miatt fontos, hogy aki komolyan érdeklődik, több nappal vagy akár hetekkel előbb jelentkezzen valamelyik szervezőnél. (Tudok ajánlani annak, aki kéri.)

 

Egy kis plusz érdekesség, hogy maga a békejel először 1958-ban, a brit Campaign For Nuclear Disarmament (CND, Kampány a nukleáris leszerelésért) szimbólumaként jelent meg. Ha jobban megnézzük, a C, az N (kis jóindulattal) és a D betűk is megtalálhatók benne. Tehát a peace symbol idén ünnepli 50. születésnapját.

Amikor lejárt a bankkártyám, kaptam az alkalmon és az újat egyedire csináltattam. Válogattam a képek közül, és rájöttem, hogy egy minimál fotó lenne a legjobb, végre, a sok párducmintás, rózsás, csiricsáré után. Ha már van rá lehetőség, legyen szép, fejezzen ki engem, amennyire lehet. Szeretem, ha a környezetemben levő tárgyak, amiket nap mint nap látok, stílusosak. Nem mindig sikerül elérnem, de törekszem, törekszem.
Már akkor sejtettem, hogy gond lesz, amikor bementem átvenni az elkészült kártyát. A bankos nő kivette a borítékból, majd forgatta, nézegette, elment vele hátra, aztán visszajött, hívott egy kollegát, annak is mutogatta, én meg csak vártam, mert nem tudtam, mi a baj. Gondoltam, rossz kártyát ne adjanak ki, úgyhogy vizsgálgassák csak sokat látott, bankos szemeikkel. Amikor már eltelt jó pár perc, és kezdtem kellemetlennek érezni, hogy ott ácsorgok az üvegkalitka előtt, megkérdeztem, mi a gond. "A gépben az áll, hogy egyéni kártyát csináltatott, de ezen nincs semmi." - válaszolta a hölgy. Mosolyogtam, és megmutattam neki, azon egy fürdőszoba van, való igaz, hófehér, de ha jobban megnézi...
Na, azóta vagy tízszer kaptam vissza különböző boltokban. Nyújtom a kártyát, meglátja a pénztáros... le kellene fotózni az arcát. Nézegeti, forgatja, húzogatja a körmét a név és a kártyaszám domborulatain, és van, aki visszaadja, hogy nem jó. Pusztán a kép miatt. Mintha az határozná meg, hogy van-e rajta pénz. Viccesek az emberek, hogy ennyivel össze lehet zavarni őket.

Lejártuk a lábunkat, és egyetlen lakást sem vettünk. A ruhavásárlási akcióink valahogy több sikerrel szoktak járni. :)
Átbillentem a másik oldalra. Eddig úgy éreztem, nem találhatunk megfelelőt, mert túl sok elvárásunk van, most meg mégis láttam egyet, ami nagyon jó lenne, csak már eladták. Egyre inkább az új építésű felé hajlok, bár mint mindennek, annak is van negatívuma. Engem leginkább az zavar, hogy a most még színes, szagos, hét nyelven beszélő lakóparkokat már látom 5 évvel későbbi állapotukban, és az lehangol. Pont úgy fognak kinézni, mint a mostani lakótelepek, egy rakás ember egyhelyen, tömbösítve, lepukkant környezetben, mert olyan sokan lakják, hogy egyik sem érzi magáénak. Nézegettünk szuperszexi látványterveket is, még ki sem ásott gödrök felé épülő csodákról. Tényleg szépek, de a zsúfolt tengerparti szállodák jutottak eszembe róluk. Arról nem is beszélve, hogy míg Dunára panorámásan hirdetik, az legfeljebb a tetőtéri 180 négyzetméteresre igaz, az első emeleti 40-es a Tesco árurakodóinak parkolójára néz, és a közeli gyorsétterem is oda teszi ki a préselt szemetét, de találtunk olyat is, amelynek ablakából a kilátás egy megkopott falfirka: "Gyula, hol a pénzünk?".
Amibe viszont beleszerelmesedtünk kicsit (amit eladtak), az egy nem túl nagy, nem is túl sok lakásból álló, szolid társasház. Nem akar mediterrán lakóparknak kinézni a Tétényi út betondzsungelének közepén, semmi hivalkodó nincs benne, viszont kellemes, jó közlekedéssel ellátott, az utcája pedig madárcsicsergős. A plusz, - amivel meggyőzött minket, s ami miatt a szívem szakad meg - hogy a szokásosnál sokkal előnyösebb elosztásúak a lakásai, máshol nem is találkoztam még ilyenekkel.

Kerestem a megfelelő címet a bejegyzéshez, ilyenek jöttek elő, mint KeresLak, Laking for, és hasonlók. Fog ez még az agyamra menni.