Sajnálom, hogy nem tudok napi szinten blogolni mostanában, ennek a kimerültség és az időhiány az oka, de már rajta vagyok az ügyön...
Csupa jót fogok most írni, több dologról, de azért egy bejegyzésbe sűrítem, nehogy már sok legyen a jóból. Kifejtősre nincs idő, lássuk csak szép sorban az elmúlt egy-két hét eseményeit és benyomásait, darálom: jé, az InterSpar dolgozói kedvesek, a Bombay Express az Andrássy úton egy felettébb szimpatikus indiai gyorskajálda, a Gerard's a Móriczon szintén elnyerte tetszésemet, de nem indiai és nem gyors, sokkal inkább egy kávézó, ahol meleg kaját is lehet kapni. Kicsiny családunk valamennyi szülinapját összevonva "ünnepléssel" töltöttük a múlt szombatot, s csodák csodájára a sok órás együttlét teljesen feszültségmentesen telt. Anyukámmal újabban lehet beszélni, sőt, eredményre jutni is. Se előtte, se közbe, se utána nincs feszkó. Azért szebb az élet így, mitagadás. Dris szülei is tündérek, elvittek ebédelni szintén szülinapból kifolyólag, aztán tortát csináltak, s hetek óta lakást néznek nekünk, osztanak, szoroznak, kivonnak, és egy újkeletű ígéret szerint  hozzá is adnak majd. Sőt, minket is egymáshoz akarnak adni. Táskagyűjteményem bővítése ideiglenesen felfüggesztve, lett viszont új cipőm, magassarkú, de kényelmes, szerintem szép, feltűnően jó minőségű. Szeretném imádni, de még meg kellene tanulnom járni benne, azt hiszem. Nem ma történt, de az a megtiszteltetés ért, hogy egy igazi példaképemmel löncsölhettem, aki ugyan szétcincálja a cikkemet, de megnyugtatott, ha rossz lenne, el sem jött volna a találkára. Örültem, mert nem mindennapos, hogy egy ilyen embertől kapok építő kritikát. Amikor egyenesen arra bátorított, legyek szubjektívebb és irónikusabb, mosolyogtam veszettül. Ilyet is ritkán mond valaki, hogy nem vagyok elég kritikus. Meg sem mertem említeni a blogban mindezt, nehogy pofára essek, amikor majd visszalép az együttműködésből. De tudom én tartani a szám? Nem. Ilyen esetben legalábbis. Két nagy szatyornyi ruhát selejteztünk ki, hogy a szegényeknek adjuk. Tudom, hogy "van azoknak elég bajuk, nemhogy még a tavalyi divatban járjanak", de azért nagy a szívünk (meg a szánk), úgyhogy keressük, hova lenne a legjobb leadni. Végre találtunk egy olyan lakást, ami nem gáz, legalábbi szerintem kimondottan kellemes lehetne, ennek ellenére nem fogjuk megvenni. Mindenesetre visszaadta a hitemet, hogy talán még nem rohad az egész város a falak mögött. Találkoztam Kockással, a fiát, a férjét és a lakását is megmutatta, no meg azt, hol lakik Hajós András. Aztán elrobogtam Willy Wonka birodalmába, édességet tolni az arcomba, de ez már egy másik bejegyzés témája. Coming soon...

Jelen pillanatban úgy érzem, egyetlen normális lakás sincs ebben a városban. Mostmár egy ideje használtakat keresünk, de lassan megtanulom, hogy a fotók nézegetése közben nem szabad enni, mert felfordul a gyomrom. Elkeserítő, milyen körülmények között képesek az emberek élni, és nem olyanra gondolok, ami pénzkérdés.
Kedvenceim azok a nagyon jó elosztásúnak nevezett kéglik, ahol a közlekedő a legnagyobb. Arról nem is beszélve, hogy a felújított és igényesen felújított kifejezésektől már kezdek előítéletes lenni, ugyanis tuti, hogy lesz egy barackszínű korinthoszi oszlop a nappali közepén, gipszstukkóval "díszített" boltív vagy westernkocsmára hajazó lengőajtó a konyhán, és delfines csempe a fürdőszobában, amiktől megszabadulni (tégláig leverni az egészet és aztán rendbehozni) nekünk is plusz kiadás, az eladó viszont azt hiszi, ezek növelik a lakása értékét.
A fürdő és a konyha felújítása nagy dolog, ha nem muszáj, nem vágnánk bele. Azokat szokták bútorral együtt úgy hagyni, ahogy van, úgyhogy jó lenne, ha legalább megközelítenék azt, amiben szívesen élünk.
Jaj, és volt egy házaspár, akik évek óta válófélben vannak, elosztották a lakást: jobbra a feleség része, balra a férjé. Az egyikük felújította, de csak a felét. Ezt úgy kell elképzelni, hogy az előszobában éles vonalat húztak a plafon közepére, onnan jobbra felújított a lakás, balra meg nem.

Egy ismerősöm jelentkezett az egyik hipermarketnél meghirdetett főpénztárosi állásra. Elküldte az önéletrajzát, s be is hívták interjúra. Az egy dolog, hogy egy Budapest melletti településre kellett utaznia, és fél órát váratták állva egy raktárfolyosón. Amikor viszont végre foglalkoztak vele, az alábbi párbeszéd hangzott el:
- Ja, a megpályázott pozíciót már betöltötték. Helyette árufeltöltői állást tudunk önnek felajánlani.
- Nem hiszem, hogy az a képzettségemnek megfelelő pozíció lenne.
- Ez igaz. Amint lesz olyan állásunk, ami önnek megfelelő, értesíteni fogjuk.
Erre az ismerősöm, a maga higgadt, azonban kicsit irónikus stílusában csak annyit mondott:
- Jó, de kérem, csak abban az esetben, ha még nem töltötték be!

Azóta vigyorgok rajta, hogy elmesélte.

Mentem végig a linkeken, kinek ki adta tovább a labdát, ki mit írt, s úgy látom, nem vagyok egyedül azzal, hogy épp nem könyvolvasós időszakomat élem. Pedig volt nekem olyanom, úgy 17-24 éves korom közt egyiket a másik után... Most csak egy listám van, mikre lennék kíváncsi. Azt szoktam mondogatni, "majd, ha nyugdíjas leszek". De talán nem is kell majd addig várni.
Szívesebben írnék most egész eddigi életem öt legfontosabb könyvéről, mint a közelmúltéról:

Susan Forward: Mérgező szülők
Nem kell magyaráznom, ugye? Végigbőgtem az olvasását. Ez a könyv indított el azon az úton, ami ma is tart, pszichológussal, anyukámmal, Drissel, magammal.

George Orwell: 1984
Nem tudom megmondani, miért szerettem, szeretem. Végletekig nyomasztó, de olyan, mintha mindig aktuális lenne. Nagyon bele tudtam élni magam. Nem beszélve arról, hogy az én tinédzserkorom egybeesett a Bonanza Banzaj fénykorával, a csapból is a '84 folyt, meg Bertolt Brecht, s nagyobb ösztönzés volt ez az olvasásra, mint a tanárainktól elhangzott "kötelező" szó. (Megtaláltam arról a borítóról a képet, ahogy nekem megvolt. Még a lapok szagát is érzem.)

Richard Bach összes
Illúziók, Minden és mindenki egy, Híd az örökkévalóságon át, Búcsú a biztonságtól. A Sirály, az annyira nem jött be.
Az egész tinédzserkorom, egy csomó megerősítés, kíváncsiságom kielégítése, logikai csavarok sora, és az igazi társ létezésének hite. Ezek az emlékek fűződnek hozzá. Kiábrándító, hogy végül az utolsó könyv után pár évvel Leslie Parish és Bach elváltak, ráadásul egy sokkal fiatalabb modell vagy színésznő miatt, így kicsit hiteltelen a Bach-életmű, de azért olyan szép és okos. Minden oldalon hemzsegtek a bölcsességek, annak idején kigyűjtöttem egy füzetbe vagy aláhúztam a fontosabb gondolatokat. S ezek azok a könyvek, amelyeket bárhol felütsz, ott lesz a válasz a problémádra. Működik? Akkoriban működött.

Anthony Burgess: Gépnarancs
A Gépnarancs könyv nem akkora szám, mint a film (Mechanikus Narancs címen), de lehet, hogy olvasása nélkül nem jutottam volna el Kubrick fantáziájának legmélyebb bugyraiba. Azért pedig kár lenne.

Erich Fromm: A szeretet művészete
Már régóta le szerettem volna írni, hogy korán kaptam túl nagy felelősséget a nyakamba, és korán találkoztam olyan emberekkel, akik kicsit űrlények, kicsit jetik, s akiktől sokat tanulhattam, és nem hétköznapi értelemben. Korán kerültek a kezembe komoly könyvek is, amiket ők adtak. Korán lettem érett, túl korán, aztán felnőttkoromra, egy kicsit biztonságosabb talajra érve időnként tinédzserként viselkedem. Azért mondtam ezt el, mert a Fromm könyvek is talán túl korán kerültek hozzám. Bevallom őszintén, eleinte egyszerre két könyvet olvastam, Fromm aktuális művét és az idegen szavak szótárát. A szeretet művészete sem volt könnyű olvasmány, de nagy hatást gyakorolt rám.
Sosem olvasok el egy könyvet kétszer, de talán ezt érdemes lenne feleleveníteni, a mai tapasztalataimmal biztos még jobban ütne. "Majd, ha nyugdíjas leszek."

Amikor ment a tévében a Nagy Könyv szavazós műsor, akkor összeírtam a kedvenceimet, de permalink sajnos nincs, nem működik. (2005. április 22.). Pedig szívesen belinkelném kiegészítésképpen, mert ha nem lennék 5-re korlátozva, említenem kellene a Végállomás gyermekeit, Agatha Christie-től a Tíz kicsi négert, Robert Merle-től a Védett férfiakat, Sallinger-től a Zabhegyezőt, Orwell-től még az Állatfarmot is, Bálint Györgytől az Állatok dicséretét, Antoine de Saint-Exupéry A kis hercegét, Kunderától A lét elviselhetetlen könnyűségét, vagy Déry Tibor Képzelt riportját. Az első könyv pedig, amire emlékszem, ez.

Update: Ana jóvoltából itt a link hozzá.

Vamikivától kaptam a stafétát, adom tovább: (remélem, nálatok még nem járt) Búgó, Dido, Dweyra, Kisg, Kockás

Pedig hétvége van, pihenésnek kellene lenni - de nem van. Még péntekre visszanyúlóan kellene írnom, van játék tartozásom is, este talán leülök a gép elé. Így szokott lenni akkor is, amikor napokig egyetlen bejegyzést sem írok, aztán zsinórban négyet. Lehet, hogy nem jutok el a ma esti Békejelre sem, de akit érdekel és arra jár, nézze meg, és ha kedvet kap, álljon be. Ha kedvet kap. Rohanok...

Milyen szép, milyen boldog nap volt a mai... Tavaly ilyenkor már pár nappal előtte feszültködtem, 30, basszus, 30, mi lesz most. Idén meg eszembe sem jutott. Szerintem ilyen még nem is fordult elő: elfelejtettem a saját szülinapomat. Nem sokáig maradt így, elég sok üzenet jött, olyanoktól is, akikkel egyébként száz éve nem kerestük egymást. Sok apró kedvesség.
Drissel előző nap kicsit fasírt volt. Furcsán viselkedett, ahogy sosem szokott, lerázott, nem figyelt rám, nem értettem, mert nem jellemző rá. Eszembe sem jutott, hogy mára szervezkedik. Sőt, ha fogadnom kellett volna, sok pénzt tettem volna rá, hogy elfelejti. Nem mintha számítana, ez is csak egy nap a 365-ből.
Kénytelen voltam összepuszilgatni az Erzsébet téri parkban, amikor kiderült, vett nekem 6 objektívszűrőt a gépemhez. S nem is volt sima ügy beszerezni őket. Röpködtem. Annyira bírom ezt benne, hogy nem horgászszéket meg csónakmotort ad, nem is fehérneműt, amiben ő szeretne látni, hanem valami olyat, amire tényleg vágyom, bár nem is tudtam róla. Igazi meglepetés volt, és egy amúgy is szép, napsütéses péntek tökéletes befejezése.

Azoknak, akiket érdekel, mert mondjuk kérdezték már, miért nem működnek a receptes oldalam tartalomjegyzékében található linkek: Anyu(ha)-nak köszönhetően minden visszaállt a régibe, lehet kattintgatni. Legalábbis remélem, hogy nincs bibi. (Hát nem mondom, ráférne legalább a fotófrissítés az egész kajás blogra.)

Ja, hogy a cég negyede olvas? Nem meglepő, ha saját magam küldtem szét az "értesítőt". Mint megtudtam, egy screenshot körbe e-mailezésekor megfeledkeztem a tálcára tett blogomról. A figyelmesebbek és kíváncsibbak elég hamar rájöttek: nem olvasom, írom.
De egy ilyen bakinak is van jó oldala. Aki "titokban" kukkolja az életem, legyen vele boldog. Nekem az számít, hogy így eljutott egy emberhez, aki kicsit jobban belém lát már, és aki ennek hatására, hónapokkal a közös munka vége után, még elhívott palacsintázni, mielőtt elhagyná az országot és nekivágna a nagyvilágnak. Még sosem ismerkedtem búcsúzkodva. Furcsa érzés, hogy eddig csak párszor beszélgettünk magánügyekről, mégis nagyon sokat tud rólam. A három órás dumálással egybekötött kalóriabevitel után jöttem rá, sajnálom, hogy elmegy, s talán sosem jön vissza. Esélyem sem volt megismerni jobban, pedig már szeretném. Többek között azért, mert a társaságában gyorsabban oldódtam, mint általában szoktam.
Ez van. Besorolva a kellemes esték közé.

Ilyenkor jön az, hogy egy hétig sonkát esznek főtt tojással. Én meg változatosan. Lesik a szemük sarkából, kérdezgetik, mi az. Aztán hallom, ahogy nagyokat nyelnek, és rendíthetetlenül tömik magukba a kicsit már száraz sonkát a pirosas-zöldes festékes tojással. Mert kaját nem dobunk ki.

Miután megnéztem a Nem vénnek való vidék című filmet, beleolvasgattam néhány kritikába, de a harmadiknál abbahagytam. Nem ugyanazt láttuk, úgy érzem. Az egyébként agyondicsért filmmel kapcsolatban két panaszt emelnek: 1. Semmi plusz nincs benne Cormac McCarthy regényéhez képest, 2. Minden nagyon klassz, csak lehetne benne egy kis humor. Hát, én nem olvastam az eredeti művet, de alig hiszem, hogy ez a jellegzetes, fanyar, Coen-testvérekre jellemző humor, ami a filmet végigkíséri, ott is jelen lenne. Csak hogy pár jelenetet említsek (akik még nem látták a filmet, ugorjanak a következő bekezdés elejére az olvasásban), elég vicces, hogy mekkora profiként és milyen nagy mellénnyel kerül a képbe Woody Harrelson, a film második felében, szinte látjuk magunk előtt, hogy ő lesz az igazságosztó hős, minden reményünk benne, aztán pár perc múlva teljesen lazán (mondhatni naivan) belesétál a gyilok karjaiba. Vagy a hoteltérkép-nézegetős jelenet, ott a vágás tesz rá egy lapáttal az abszurd helyzetre. Vagy amilyen flegmasággal kezeli a hullákat a Javier Bardem alakította figura. Ahogy szintén a Harrelson-os jelenetben lazán felteszi lábát az ágyra, nehogy véres legyen a csizmája... majd pár jelenettel arrébb hasonlóan kicsinyes mozdulatából (amikor megnézi a cipőtalpát, hogy tiszta maradt-e) tudjuk meg, hogy a nőt is kinyiffantotta. Nyilván nem azért nem mutatták, mert elhatárolódnak az erőszaktól, hiszen ha lenne ilyen törekvésük, már a film első jelenetében elszúrták volna.
Na de túl azon, hogy eddig is bírtam a Coen-stílust, és hogy Javier Bardem sosem tud más lenni, csak zseniális, a Nem vénnek való vidék egyéb eszközökkel is levett a lábamról. A csodálatos képek és a vágás, a hol zseniális, hol teljesen érdektelennek tűnő párbeszédek, a zenétlenség (az első zenei hangok a vége főcímben csendülnek fel), a csend, a realisztikus zörejek és hangok feszültségkeltő hatása, a személyiségábrázolások ismét Harrelsontól a totálisan tehetetlen, Tommy Lee Jones alakította seriffig... Jó ideje nem láttam olyan filmet, ami ennyire lekötött volna. Kegyetlenségéből adódóan nem az a szórakoztató fajta, amit sokszor megnéz az ember, de egyszer (-kétszer-háromszor) érdemes. Jó helyre mentek azok az aranyszobrocskák.