Szép reggelre ébredtem, napsütésben feltöltődős, kedvest ölelgetős reggelre. Vidáman szögdécseltem el a bőrgondozóba, mert ma van a nap, hogy meg kellett mutatnom kb. egy hónappal ezelőtt bevérzett anyajegyemet. Kicsit lehervadt a mosoly az arcomról. Először jól megdicsért a doktornő, mert betartottam mindent, amit kért, és szépen rendbejöttem. Aztán az eset megismétlődésének elkerülése érdekében eltiltott pár dologtól. Az, hogy csak erős fényvédő-krémmel napozhatok, és limitálva van az éves szolárium-adag, nem ráz meg különösebben. De hogy a mágneses masszírozást is ki kell iktatnom az életemből, az enyhén sokkolt. Ez az egyetlen ugyanis, ami segített a nyakmerevedési gondjaimon (nyaki gerinc problémák miatt fájdalmaim lehetnek, s előfordulhat, hogy egyszercsak nem tudok megmozdulni reggel, ha nem járok kb. hetente, kéthetente a masszázsra). Most meg vagyok lőve, mert ezzel nem csak egy három éve tartó kezelésem szakad félbe, hanem ráadásul egy fontos stresszoldó és több egyéb előnnyel is járó dologról kell lemondanom. Lehet, hogy mielőtt belenyugodnék, meg kellene kérdeznem más bőrgyógyász véleményét is. Ízlelgetem a mondatokat, és nem akarom elhinni, hogy egyetlen pici anyajegy miatt az egész testre kiható tiltásokat kellene betartanom. Futok ebben még pár kört, az biztos.

Na, kicsi hülyeség vagy nagy hülyeség ez? The World Sexual Relationship Database. Hasonló kapcsolati adatbázis, mint az iwiw. Amiben más: az ismerősök közül csak a korábbi szexpartnereket tartalmazza. Kipróbáltam. Meg kell adni létező e-mailcímet, ez már egy szűrő. Nem sok, de több, mint a semmi. Viszont arra számítottam, legalább a másik félnek vissza kell igazolnia (ha egyáltalán ő már szerepel a rendszerben) az aktus megtörténtét. De nem. Ilyen komoly a dolog:



Tehát jóformán azt táplálunk bele, amit akarunk. Simán beírhatom, hogy összegyűrtem pár lepedőt akárkivel, s ha olyan kis pedáns vagyok, hogy csak az igazat, a szín tiszta igazat... akkor is hiteltelen, épp mások letagadása vagy nem létező ex-szexpartnerük bevállalása miatt. S ha mégis az igazat írnánk, mi a következménye? Örülnék-e, ha a világ látná, XY beírt engem is? Örülne-e a jövendőbeli barátom, férjem? Egyáltalán lenne-e arcunk felírni a világhálóra, ami két emberre tartozik? Szerencsére egyelőre nincs olyan rublika, hogy melyikük sült el túl korán, vagy ki szerint vagyok frigid, vagy éppen vadmacska. Meddig él vajon egy ilyen site, és főleg miből/kiből? (Azt meg sem kérdezem, hogyan definiáljuk a szexuális kapcsolatot.) Szabad a komment!

Az idejét sem tudom, mikor láttam utoljára a Napló* c. tévéműsort. Most is csak a hátammal nézem, de felkaptam a fejem az egyik témára. A wc-használat utáni kézmosás téma eszembe nem jutna, ha tévés szerkesztő lennék. Gondolnám, ez olyan alap, mit lehet erről beszélni. No, a Napló* elrejtett néhány kamerát nyilvános illemhelyek mosdójában, amivel rögzítették, az emberek nagyon nagy többsége mégcsak meg sem közelíti a csapot, meg sem nyitja, szóval kézmosás nélkül távozik. Az illemhely ajtaján kijövőket egy riporter megkérdezte, persze mind azt válaszolta, megmosta a kezét, és nagyon fontosnak tartja, hogy sose mulassza el. Hm.
Eléggé megdöbbentem. Én mindössze kétszer láttam, hogy valaki, aki a társaságomban volt (természetesen nők), nem mostak kezet. Még én jöttem zavarba, hogy hogyan szóljak, felnőtt nők, basszus. Az egyikük egy modellkedésből, filmezésből élő, magát erős parfümrétegbe burkoló, s extra ápoltnak mutató csaj. Másikuk a kanadai barátnőm, aki furcsán csinálta, mert befelé alaposan kezet mosott, wc-használat után viszont nem. Érdekes módon akkor sem rezdült arcuk, amikor pont azért kellett rám várniuk, mert én a csapnál "vacakoltam". Kezdek rájönni, nagyon is igaza van annak az eddig túlzottan pedánsnak tartott ismerősömnek, aki csak ahhoz ér hozzá nyilvános helyen, amihez nagyon muszáj (a Westend bejáratánál az ajtót max. a könyökével érinti), s minden lehetséges alkalommal kezet mos, pénz, busz-, villamos-kapaszkodó, kilincs stb. érintése után.
Egyébként egy dolgot nem értek. Modernebb helyeken nagy figyelmet fordítanak rá, hogy az illemhelyek rendkívül dizájnosak legyenek, s szinte minden évben kijön egy új csap- vagy wc-lehúzási technika, néha azt sem tudom, mit csináljak, hogy jöjjön már a víz. Azt hiszem, nem pénz kérdése lenne, hogy az ilyen sok ember által használt helyeken fotocellás megoldással működjön minden, amit egyébként megérintenénk. Villanykapcsoló, wc-lehúzó, csap, de még az ajtó is lehetne ilyesmi, biztos létezik rá technikai megoldás. Ha kevesebb tárgyhoz kellene hozzányúlnunk, a fertőzésveszély is csökkenne. Persze elsősorban a tisztálkodás lenne fontos.
*Magellán, harsogja a tömeg. Bocs, tényleg összekevertem. Látszik, mennyit nézek  tévét...

Sosem találnátok ki, hol jártam ma. Budavári Pálinka- és Kolbászfesztiválon. Kaptam ilyen poharat is, ami aztán természetesen nem látott folyadékot, viszont benne maradt az a kis cédula, ami 500 Ft-nyi fogyasztásra váltható. Tulajdonképpen szerintem nincs még egy olyan őrült, mint én, vagy mint mi, akik bemegyünk fizetős jeggyel valahova, ahol nem fogyasztjuk azt, amiért létrejött maga a dolog, majd a másik kapun szépen kisétálunk. Partnerem mindehhez az a fiatalember volt, akivel elképzelhető, hogy februárban elrepülök Londonba, hogy a Hyde Parkból postolhassak, de az is, hogy nem. Mindenesetre jó fejnek tűnik és képesek vagyunk két és fél órát egyhuzamban beszélni. Bíztató kezdet.

Kipucoltam a gyerekkori cuccaimat anyuék lakásából. Rátalátam egy cipős dobozra, amiben egykor apró kincseket gyűjtögettem. Szép emlékekhez fűződő papírcetliket, kütyüket. Jót nevettem, ahogy sorra előbukkantak. Itt van pl. a BKV jegyek evolúciója. Vagy a 230 Ft-os Modern Talking koncertjegy 1987-ből, s a 350 Ft-os Bonanza Banzáj BS koncertjegy 1991-ből. Ugyanez Björkkel és a Pecsában, '95-ben már 1680,- Ft :) Volt ott minden, Dömsödi és Friderikusz Produkció belépő, több verzióban is, és hasonló emlékek. Már nem vagyok gyűjtögetős típus, de jól tettem, hogy annak idején megőriztem ezeket. Nem is gondoltam volna, milyen furcsa lesz kézbe venni őket 2007-ben. Az az érdekes, hogy ezek egykor sokat jelentettek nekem, mindhez fűződött valami hatalmas élményem, s azért dugtam el őket, mert azt hittem, ha majd nagymamakoromban előveszem, mindegyikről tudni fogom, honnan származik. Még anyuka sem vagyok, de a feléről nem jut eszembe semmi.
A mosoly akkor fagyott le arcomról, amikor az Ex-szel töltött 5 és fél évünk fotói is előkerültek a dobozka mélyéről. Még sportos életmódomat követi nyomon a sorozat, biciklitúrákon, hegyekben és tavaknál. S Ex, a fotók tanúsága szerint nagyon szeretett engem.
Az ember ilyenkor szembesül a múltjával, mint ahogy most én is. Végignézhettem úgy 23 éves koromig magam. Emlékszem, de máshogy. A képek arcomba vágták a tévhiteimet, magamról, a kapcsolatunkról. Százszor rosszabb kép élt bennem ennél. Illetve akkor úgy éltem meg, hogy én vagyok a világ legcsúnyább, legbutább, legrosszabb, legértéktelenebb embere. Ezt nyomatták belém otthon ugyanis. A képeken viszont egy helyes lányt láttam. Kezemben a dobozzal és a fotókkal mélyről jövő dühöt éreztem. Ugyanakkor utáltam magam emiatt, nem akarom többet a családomat, a szüleimet, a tanárokat, a gyerekkoromat okolni, nem akarok már erről beszélni. Annyira felzaklatott a dolog, hogy a pszichológussal is erre szántuk az óránkat. Bíztatott, adjam ki a dühömet, engedjem magamnak átélni, s igenis van jogom és okom haragot érezni. Elvették a gyerekkoromat, a felszabadultság-érzetemet, a szerelem és a szex önfeledt átélésének lehetőségét, és sok mást. Azok, akiknek szava a legfontosabb volt, s akiktől az önbizalmamat kellett volna kapnom, folyamatosan kritizáltak és bántottak. Ők is valamiért ilyenek, de akkor is. Mindegy. Minél hamarabb meg szeretnék szabadulni ettől, s már értem, miért kapok most mindenbe bele, miért akarok egyszerre felelős felnőtt, talán családanya, és gondtalan tini lenni.
A két hetes depi ezután elmúlt. Olyan érzés, mintha közben letisztult volna valami bennem, bár még sok tennivalóm van hátra, de mindenképpen előbbre érzem magam. Aztán egyszer csak elhagyom ezt a nyavalygást is, hamarosan, ígérem.

Szivárognak a képek a készülő egész estés Sex and the City-ről, megy a nagy kritizálás vagy éppen lelkendezés a neten. Egyik sorba sem állok be, kíváncsian várom, mi sül ki a próbálkozásból. Csak azt sajnálom, hogy olyan fotókat adnak ki, amelyek elárulják, mi lesz.
Szinte nem telik el nap, hogy valamilyen napi eseményről ne jusson eszembe egy epizód vagy egy jelenet a sorozatból. Ebben az évben sokat mélyültek magánéleti tapasztalataim, bizonyos dolgok kicsit más megvilágításba kerültek. Időnként kedvem támad újra végignézni az összes évadot, kíváncsi lennék, hogyan értelmezem most a négy idegesítően visongó new yorki nő ránk is átültethető történeteit.
A moziváltozatot várom is, meg nem is. Félek, elcseszett, erőltetett, sokadik lerángatott bőr lesz, mint Mr. Bean és társai esetében. Ami garantált: érdekes ruhákban és szép épületekben most sem lesz hiány. Remélem, azért ennél többet is kapunk.

Konkrétan kettő nem vagyok. Baby, és Ana. Szükségét érzem, hogy erről eme szent helyen minden véletlen idetévedő és önhibáján kívül félreértőt tájékoztassak. Ana szerkeszti a freeblog főoldalát újabban, ezzel óhatatlanul is magára vonta sokak figyelmét. A kíváncsi freebloglátogató kattint, profilt néz*, aztán téved. Azt hiszi, én vagyok ő. Több blogban olvastam már, s ma is kilinkelt pár ember, Ana nevével, de az én blogomra mutató url-lel. Az így idetalálókat szeretettel üdvözlöm, de sajnálom, csalódást kell okoznom, én csak én vagyok.
* A profiljába pedig, sok más sors- és blogtársammal együtt úgy kerültem, hogy Ana segített szerkeszteni a sablonomat, így hozzáférést kapott a blogomhoz. Ezen, és a - remélem, kölcsönös - szimpátián kívül egyéb kapcsolatunk nincs egymással. (Hacsak az nem, hogy mindketten felkerültünk egy bizonyos feketelistára.)
Mondjuk még lehet. :)

... ha hagymaszagom van.
... ha kócos vagyok.
... ha ... ha ... ha ...
Szerinte. Neki mindig, mindenhogy.

Megkérdezte, ha úgy adódna, hogy a szüleinek nagyon gyorsan be kellene költözni a lakásukba, és neki meg nagyon gyorsan el kellene pucolnia onnan, akkor hozzá mennék-e feleségül. "Ha úgy adódna." Mondjuk híd alatt lakás előtti utolsó szalmaszálként. Ilyen visszautasíthatatlan ajánlatot még sosem kaptam. Válaszom nem volt hosszú, de kitértem benne a paraméterek pontos egyeztetésének szükségszerűségére. Azt hiszem, elég jó tárgyalási pozícióba kerülhetek napokon belül.

Az anyukám azt mondta, látványosan híztam, a tesóm szerint rettentő vékony vagyok. A két megállapítás 3 perc különbséggel hangzott el. Hát csoda, hogy határozatlan felnőtt lett belőlem?
(Aki bekommenteli, hogy "vagy mégsem?", annak 20 fekvőtámasz!)

Eredetileg születésnapi ajándék lettem volna. Nem, nem masnival a popsimon, nem is citrommal kipeckelt szájjal. Csak úgy a'la natur. Végül egy hónap késéssel sikerült találkoznunk, és egy kellemes vacsora mellett elbeszélgetnünk Sunnyboy-jal. Megmondom őszintén, megmondtam neki is, kellemesen csalódtam. Egy vicceskedő, kicsit idétlen fiút vártam, s féltem, hogy nem leszek vevő most erre. Ő is tartott a találkától, mivel a blogom alapján nem mindenben értünk egyet, s talán azt hitte, majd a melegek jogaival fárasztom, vagy a börtönökről fogok előadást tartani. Mondtam, hogy meg nem értett félreértett blogger vagyok... :)
Jó volt, jó volt, szép álmokat kívánok!