Írtam egy postot, amit aztán inkább töröltem. Ennyi maradt belőle:
Karácsonyra befizetem magam elektrosokkra. Addig már csak kibírom...

Kivételesen üzenek. Szükségem lenne még ilyen egyedül töltött, csendes zenés, félhomályos, bánatkisírós estékre. Ilyenekre, vagy még ilyenebbekre, mert ma sírni valahogy sehogy sem sikerül. Hagynom kellene, hogy kitisztuljon belőlem a francba, a kis dög.
Durva, nem vagyok biztos benne, hogy fel tudom idézni a szomszédom arcát, vagy minden közvetlen kollegámét, de az övé itt van előttem, szinte mindig, a francba, a kis dögé.
Unom, elegem van, szabadulni akarok, földbe döngölni, széttépni, kiradírozni. Törölni mindenhonnan, a francba, a kis dögöt.
Karácsonyra befizetem magam elektrosokkra. Addig már csak kibírom...

Fáziskésésben vagyok, még csak most néztem meg a Capote-t, s rögtön meglepődéssel kezdtem. Kínosan ügyelek rá, hogy ne olvassak előre szinte semmit a filmekről, nem szeretem, ha befolyásol, arról nem is beszélve, hogy számtalan cikk lelövi a poént. A Capote-nek sem néztem különösebben utána, csak annyit tudtam róla, ami eljutott így is hozzám: Philip Seymour Hoffman Oscar-díja, aminek nagyon örültem, s a film után már halmozottan megérdemeltnek tartok, valamint azt, hogy meleg, meleg, meleg, meleg, meleg... Mindenhonnan ez folyt, s nem értem az okát. Capote valóban homoszexuális volt, a személyisége szempőontjából ez egy jelentős tulajdonsága is, s mivel valós személyről van szó, így kellett megjeleníteni a vásznon. De a film és a történet szempontjából oly' mindegy az író szexuális hovatartozása... s csak morgok megint, hogy ez az egy keringett a köztudatban az egyébként sok díjra jelölt filmmel kapcsolatban, amelyről biztos ezer mást is lehetne közbeszélni. Lehetne, talán azoknak, akik értik, miért nominálták mindenfelé. Az író nem hétköznapi személyiségének bemutatása elég jól sikerült, s ha ennyi volt a cél, akkor ötös alá. Ha viszont több, arra kísérletet csak az első egy órában láttam. Aztán valahol elkanyarodott. Ettől függetlenül élveztema filmet. Nem csupán Hoffman és a szintén kiváló színésztársak (Catherine Keener, Chris Cooper) alakítása, hanem a szép, ötletes képek, hangulatos helyszínek, gyönyörű házak miatt is.

Találtam néhány gyöngyszemet a német pop (tudom, tudom, Falco osztrák) fénykorából, már ha egyáltalán volt neki olyan... Nem bírtam magammal, úgyhogy betettem őket baloldalra, a video rovatba. Hadd szórakozzon jól más is. Nem ígérem, hogy a szokásos egy hétig kint lesznek. Pláne, hogy már alakul egy újabb csokor...

Amerika útmenti építészete címmel fotókiállítás tekinthető meg a Millenáris Teátrum Piros-Fekete Galériájában. John Margolies fotóit három csokorba szedve mutatja be a tárlat. A szállás, az étel és a benzin témakörében. Motelek, éttermek, gyors kajáldák, benzinkutak Arisonából, Iowából, Missouriból, és még számos helyről. A kiállítás elég erős bizonyítéka annak, hogy az amerikaiaknak sem kell a szomszédba menni egy kis ízléstelenségért. Ugyanakkor a giccs és a kult megfér egymás mellett. Én jól szórakoztam.


Shell-kút

Anyukám sokadszor kezdi el, amikor Drisre terelődik a szó, hogy nem akar vörös, szeplős unokákat. Mélységesen fel vagyok háborodva a hozzáállásán, több okból is. Öcsémnek panaszoltam a minap, hogy már megint előhozakodott anyu ezzel a hülyeséggel, s előre utálja a meg sem fogant unokáit egy ilyen külsőség miatt, ráadásul stresszel azzal, hogy az én gyerekem nem lesz elég jó neki. Pedig milyen édesek is tudnak lenni a vörös gyerekek. Erről dühöngtem a tesómnak, de ő elkezdett hangosan nevetni. Nem értettem, mi olyan vicces. Erre azt mondta, az ő barátnője is vörös és szeplős eredetileg (most éppen szőke). Úgyhogy, ha anyunak szerencséje van, lesz 4-5 vörös, szeplős unokája. (hehe)
A két oldalbordát tegnap mutattuk be egymásnak, egy pesto-s tésztás, lekváros pancake-es, színesmécseses, lakáshelyzetet megoldani próbálós, fél egyig nevetős estén.

A múltkori osztálytalálkozó, érzéseim szerint, sokakban megmozgatott valamit. Nem felületes kis péntek esti dumcsizás volt, az biztos. A saját érzéseimet, s hogy napokig kavarogtak bennem a dolgok, már leírtam. Ott, az egykori barátok, ellenségek és szerelmek előtt felálltam, és bocsánatot kértem néhányuktól azért, hogy a suliban vezettem le a családi feszültséget. Nem tudtam, jó ötlet-e ilyennel előhozakodni, de nem bírtam magamban tartani, megkönnyebbültem, s láttam a mosolygó arcokon, hogy nekik is kellett ez a pár szó.
Hét közepén hívott a barátnőm, hogy az osztálytalálkozó, és amit a többieknek mondtam, felelevenítette benne a régi emlékeket, főleg az otthoni, gyerekkori sérelmeit. Egyedül velem tudja megosztani. Kijelöltük a péntek estét, s kivételesen nem kávézóba mentünk beszélgetni, nem is egy parkban ültünk le, hanem rendeltünk két pizzát, s nálam, hangulatvilágításban, a puha szőnyegre telepedve beszélgettünk. Én jóformán csak hallgattam. Általános iskolában össze voltunk nőve, mégis nagyon sok mindent nem tudtam róla. Pl. a családján belül zajló szörnyűségeket. Azóta lezárta azt az időszakot, legalábbis azt hitte, távol költözve a szüleitől, új életet kezdett. A múlt heti időutazás felszínre hozta a családi problémákat is, s ezeket újraélve hirtelen felismerte felnőttkori problémái gyökerét. Leginkább azt értette meg, miért választ folyton olyan férfiakat, akik aztán szenvedést okoznak neki. Ámulva hallgattam, s remélem, tudtam neki segíteni, merre iduljon tovább.

Gyerekkorom egy nagyon egyszerű, ám nagyszerű rajzfilmje a Bob és Bobek. A nagy fehér semmi közepén egy cilinderből előmászott két nyúl, reggelitornáztak, aztán elhangzott a világrengető bölcsesség: munkára fel, mert a munka nemesít!
Ezen elmélkedtünk szombat reggel, mégis kit érdekel, ki akar nemes lenni? Inkább kialudnánk magunkat, ha nem baj. Ha legalább lenne valami ösztönzőbb a mondásban, valami reálisabb csáberő, például: a munka ferrárít...

Erről jut eszembe, egy Lamborgini és egy Porsche ütközött az M1-M7 bevezető szakaszánál. 300 km/h-val száguldoztak. Még annyira friss a hír, hogy nem tudom, más is megsebesült-e, az még a szerencsésebb eset, ha csak ők. Eszembe jutott, korlátozni kellene az autógyártókat, mert amit az emberek kezébe feneke alá adnak, az bizony fegyver, s az elszállt agyú barom tulajdonos meg a végsőkig kihasználja a lehetőségeket. Az első persze az autósok felelősségérzete lenne, de puskát sem birtokolhat bárki, akinek megvan rá a pénze. Oké, tudom, lenne sufniban tuningolás, de az mégiscsak fáradságos és illegál meló. Az autók orrára is rá lehetne írni: "A sebesség öl", "A száguldás halált okoz", vagy "A felelőtlen vezetés veszélyezteti ön és környezete egészségét". Remekül mutatna egy csilli-villi Bentley vagy Aston Martin motorháztetőjén.

Három embernek aranyozta be a napját, hogy megszereztem ezt a számot.

Nézem ezt a videót. Nézem jobbról, nézem balról, s nem tudom hova tenni. Értem a lényegét, a vízből előbukkanó csupasz test, az a megtisztulás-érzés... ami csak annak jön át, aki már ebben él. Tehát kampányként szerintem hatástalan. Bár kétségkívül figyelemfelkeltő.
Próbáltam visszaemlékezni arra az időszakra, amikor felismertem, hogy vegetáriánus vagyok. Szándékosan nem úgy fogalmazok, hogy "amikor vegetáriánus lettem",  mert mindig is az voltam, csak rá kellett jönnöm. Próbáltam tehát felidézni azt a periódusát az életemnek, s elképzelni, ha akkor idősebb vagyok, s lettek volna ilyen reklámok, vajon azok hatására választottam volna-e a vegetáriánus életvitelt. Valószínűleg nem. Persze ettől még hallassa a hangját mindenki úgy, ahogy jónak látja. Az sem utolsó dolog, ha ezzel életben tartja a társadalmi párbeszédet.
Semmi bajom a PETA-val, de a vegetarianizmus kérdését elég egyoldalúan kezeli. Az állatvédelem, s most Alicia Silverstone kapcsán a fogyás, szépészet oldaláról. Attól tartok, a szervezet ezzel épp azt az előítéletet erősíti, hogy ez egy újabb kozmetikum, egy fogyasztótrükk, és persze szembepisilendő divathullám. Pedig az emberiség fejlődése lehetne benne. Lehet, hogy ennek kommunikálása még nagyon korai. Talán szükségtelen is. Nem tudom, sem reklámszakember, sem tudós nem vagyok. Viszont vegetáriánusként nem azt érzem egy ilyen filmet megtekintve, hogy "igen, ez az!".