Az úgy kezdődött, hogy Anyukámnak volt egy pasija, aki este, lefekvés előtt mindig ránk szólt, fésülködjünk meg. Anyukám meg rendszeresen szóváltásba keveredett vele, nem akarta ilyen baromságokkal stresszeltetni a gyerekeit, mint az alváshoz való megfésülködés. Amíg ők ezen vitatkoztak, - hónapokig egyébként - addig én ráéreztem a dolog ízére, s egyszerűen esti fésülködésfüggővé váltam. Anyu barátja már rég a múlté, de ez a szokásom a mai napig megvan. Ex (az enyém) egyszer meg is kérdezte, nem zavar-e fésülködés közben az a gondolat, hogy valószínűleg össze fog kócolódni... Ez azon kevés ellenem irányuló poénjai közé tartozott, amin tudtam nevetni.
Az igazság az, hogy imádom átkapargatni a fejbőrömet, nagyon kellemes érzés.
Ennek tökélyre fejlesztésére vettem egy ilyet, érdekes kütyü, fejmasszírozásra árulják. Agyeldobós érzés használni. Dris szerint női cucc, mert mi szeretjük ezt a fejbőr-csikizősdit, s csuklóból le szexuális segédeszközözte. Van benne valami.

Nagyon örülök, hogy ömlenek a hozzászólások a kulturálatlanság-lista összeállításához. Kikerült a főoldalra is, s többen betettétek a felhívást saját blogotokba, ismét köszönöm. Egy kis kiegészítést szeretnék tenni tegnapi postomhoz, mert úgy tapasztalom, néhányan félreértették a "magyar ember" kifejezés célját. Bár lenne rá okom, ezúttal nem volt szándékomban piszkálni a magyarokat, általánosítani meg főleg nem. Viszont a lista szempontjából fontos, hogy ne olyanok kerüljenek rá, amit 10 éve Párizsban tapasztaltatok, hanem azok, amelyeket tényleg itt nálunk tartunk bosszantónak. A "magyar ember"-rel mindössze erre próbáltam utalni.
Hamarosan kiderül, mi a tervem a beérkezettekkel, bár sok időt és energiát igényel majd a véghezvitele, úgyhogy türelmet kérek, és továbbra is azt, hogy írjátok le, küldjétek el, mitől megy fel a pumpátok!

Kedves Emberek!
Felhívás következik. Kérek szépen mindenkit, akinek van egy csepp szabadideje, küldjön nekem e-mailben, vagy írjon be kommentbe példákat a magyar ember kulturálatlan viselkedésére. Nem kell egyedi, különleges sztorinak lennie, inkább a leggyakrabban előforduló, a mi hétköznapjainkat legjobban megkeserítő eseteket szeretném összegyűjteni. Ki vele, mi piszkálja leginkább a csőrünket!? További terveim is vannak az így kialakult listával, de még nem árulom el. Várom a leveleket! Ha van kedved felhívásomat a te blogodba is betenni, csak bátran! Sőt, köszönöm. Minél többen írnak, annál érdekesebb lesz az eredmény.

Ha a múltkori buszmegálló épp nincs kéznél, nem kell lemondanod a lyukasztgatásról. Bárhova magaddal viheted saját buborékkalapodat.

Becsináltam egy új garnitúra klipet a bal oldalra. Most ilyen nosztalgia (röhögős) hangulatban vagyok. Felhívnám a figyelmet a Milli Vanillire, amelynek tagjairól eddig is ismert volt, hogy énekelni nem tudnak, de hogy táncolni sem... akkor mit? Az a koreográfia betojás, és mégcsak nem is csinálják egyszerre.
Aztán a Pump Up The Jam. Jól tudom, hogy ez volt az első számítógépes-trükkös klip? Vagy legalábbis az elsők között. A Modern Talking-tól meg juszt sem a Cheri Cheri Lady-t tettem be, hogy lássatok valami mást is. (ugyanolyan)
A 2 Unlimited lehet, hogy 90-es évek eleje... szétszórt vagyok vagy szétszórt vagyok?

Múlt héten hegyet hipnotizáltunk, le kellett írnom szavakkal a szűkebb és tágabb környezetét, majd képzeletben meg kellett másznom. Majd, ahogy lenni szokott, házi feladatba kaptam, rajzoljam le a hipnózisélményem legélénkebben megmaradt képét.
Viszem ma a remekművet, átadom a pszichológusnak, s látom, elkerekedik a szeme. Kérdezi, mi ez? Mondom, a hegyem. Ilyenek láttam a hipnózisban. Felém fordítja a rajzot, és pókerarccal azt kérdezi: "Mit gondol, ez minek a szimbóluma?"

Ui: Az a zöld izé ott lent végtelen fenyőerdő akar lenni.

Azt hittem, jobb lesz, de rosszabb. Ráadásul sikerült összevesznem az egyik barátnőmmel, s idegesített még a pszichológusom is. Állítólag nem olyan szörnyű a helyzet, mert ki tudok menni az utcára, járok dolgozni, odaérek időben a találkozókra, nem alszom és nem eszem se túl keveset, se túl sokat. Viszont agresszívnek érzem magam, aki majd leharapja a másik fejét, amikor hozzá kell szólni, s aki, ha szembejönne az exe az utcán, kitépné a földből a behajtani tilos táblát, és szétverné a fején. (Fizikai képtelenség természetesen.) De végül mindig jól alakul. Se fejleharapás, se -szétverés. Viszont olyan postokat írogatok, s olyanokat kommentelek be másokhoz, amiket később meg fogok bánni. Eme tevékenységem közben, a weben jártamban-keltemben olvasom, két bloggerinára is most tört rá ugyanez.

Nem tudom, hogy öröm vagy rossz jel, de ezt a videót megnéztem vagy háromszor, s a végén a táncon gurultam a nevetéstől. Két pityergés közt, ofkorsz.

Középkorú kolleganőm véletlenül meghallotta egy telefonbeszélgetésemet, amiből kiderült számára, hogy mivel küzdök éppen. (lásd. előző post) Kicsivel később beszélgetni kezdett velem, és olyanokat mondott, hogy leesett az állam. Kérdezgetett, aztán elmesélte, hogyan változott meg a depresszióról a véleménye, amikor a lányát is elérte ez a betegség. Végül elmondta, milyennek lát engem, s tátva maradt a szám. Bele is könnyeztem. Eddig úgy éreztem, egy szűk kör, csak pár ember, aki úgy igazán "lát" engem. Tudtam, hogy szeret, de amikor azt mondta, engem tart a legértékesebb embernek a kollektívában... az ilyesmi azért nem tud rosszul esni senkinek. Hozzátette, a kislányosságom mögött meglátta, hogy velem valószínűleg már nagyon sok kemény dolog történt, és ezáltal érettebb vagyok a koromnál. (oh-oh, itt lehet valahol az Antibaby név gyökere) Ilyet még nem mondott senki, de mivel van egy velem egyidős és egy idősebb lánya, talán tud viszonyítani. Tudom, hogy mindez szubjektív, de a hangulatomnak jót tett a véleménye. Jó tudni, hogy így figyel rám.
Egyre több és több embertől kapok ilyen visszajelzést, s ezek nagyon fontosak nekem. Amikor az önbizalmam a béka feneke alatt pihen, próbálom felidézni mondataikat. De miért van az, hogy azoktól az emberektől nem kapom meg ezt, akiknek a szeretetére annyira áhítozom? Akik, annyira szeretném, ha tudnák, hogy milyen vagyok. Lehetnek akár családtagok, de van közöttük exem is...

Szándékosan nem használom magamra a depressziós szót. Annak idején, kb. 7 éve nem mentem dokihoz, nem is tudtam, hogy ez a betegség létezik, tehát senki nem diagnosztizálta hivatalosan. Azóta pedig nem voltam annyira mélyponton, mint akkor, s a felfelé törekvés arra ösztönzött, töröljem ki a szótáramból ezt a kifejezést, legalábbis magamra vonatkozóan. Nyugodtan mondhatom, mostmár vagy 2 éve nem éreztem, hogy depressziós lennék.
Sajnos az utóbbi 4 napban rám tört valami szörnyűség, talán csak vasárnap éreztem jobban magam egy picit. Piszkosul magam alatt vagyok, s elég értetlenül állok a helyzet előtt, mivel nem történt semmi változás az életemben, ami ezt eredményezte volna. Szerencsére nem a 7, hanem a kb. 2 évvel ezelőtti állapotba jutottam vissza váratlanul. Ezt tudom kezelni. Megragadtam az azóta már megismert kapaszkodókat, hogy ne süllyedjek el, de esküszöm, már eszembe jutott egy pár percre a halál, és egy pici részen megint kitépkedtem a hajam, mint annak idején. Dris szólt, hogy sebes a fejem, én észre sem vettem. Minden sokszor annyi ideig tart, úgy veszem rá magam a legapróbb rutinfeladatra is, mintha a Mount Everestet kellene megmásznom. S közben olyan érzés, mintha mindenki engem bántana, pszichésen és fizikálisan is, (vagy nem is tudom, nehéz ezt elmesélni annak, aki még nem élte át) pedig kerülök ilyenkor mindenkit, tehát esélyük sincs rá. Bevonszoltam magam dolgozni, bezárkóztam az irodámba, s hajtottam a munkát, amennyire csak tudtam, sőt, még angol nagytesztet is írtam, és igyekeztem nem kiborulni.

Ez az egy naplóm van. Azt vállaltam, hogy itt leszek őszinte, mégha ezzel kiszolgáltatottá is teszem magam. Itt dokumentálok mindent, amit később talán vissza kell keresnem.
Most furán érzem magam, mert tudom, sokan megijednek, ha ilyeneket olvasnak tőlem. Ismerősök és ismeretlenek egyaránt. De ne tegyék! Megélem az érzéseimet úgy, ahogy vannak, ezáltal tisztulnak belőlem. Tudom, kihez kell fordulnom, ha baj van, és tudom, mikor kell megkapaszkodnom a korlátban. Szerintem, ha nem mondanám ki, 100 emberből 99 észre sem venné, hogy mi zajlik bennem. Az, hogy ideültem és írom ezeket a sorokat, már azt jelenti, kifelé tartok ennek a pár napos borzasztó érzésnek a sűrűjéből. Meg az is, hogy ilyeneket hallgatok. (Csá-csá-csá) Holnapra, talán holnaputánra rendben lesz minden. Csak azt sajnálom, hogy addigra elmúlik a szép idő.

Na jó, jó, végülis van annak a kitörölt, majd újra bepötyögött, és piszkozatra kárhoztatott postnak olyan része, ami akár publikus is lehet. A többit legfeljebb kipontozom:
"... még ilyen ..., vagy még ..., mert ... sem ... kellene, hogy ... a francba, a kis ...
..., nem vagyok ..., hogy ... a ..., vagy minden ..., de az ... itt van ..., szinte mindig, a francba, a kis ..., ... van, ... akarok, ..., ..., ..., a francba, a kis ... Karácsonyra befizetem magam elektrosokkra. Addig már csak kibírom..."
Bocs. :) Nem hülyültem meg.