Dris ugye LEGO-t kapott Karácsonyra, merthogy azt kért. Néhány nap alatt fanatikussá vált, fórumozni kezdett, elemeket cserél... Ő egyébként mindennel így van. Vagy nem csinálja, vagy teljesen belemászik.
Minden szabadidejében legózott, de lelkiismeret-furdalása enyhítéséül kaptam tőle egy 1000 darabos puzzle-t, hogy mindketten egyformán hosszú ideig elfoglaljuk magunkat. Alapvetően szeretek puzzle-özni, de ez a mostani... mivel a kép egy rakás fehér golflabdát ábrázolt, kevés "kapaszkodóval", egy átlagos puzzle-höz képest 10x annyi idő alatt állt csak össze. Úgy döntöttem, vagy 10 évre előre letudtam a puzzle-özést.

Egy nap azonban kaptam Dristől egy legóból készült virágot. Ellágyult a szívem. Általában nem szoktam nagyon örülni a növényből készült ajándékoknak (az ő érdekükben), de ez a példány különösen jó tulajdonságokkal rendelkezik. Abszolút igénytelen fajta, nem kell sem locsolni, sem visszavágni a szárát, sem átültetni, de még természetes fényre sincs szüksége. Így került a fürdőszobába, egyedüli dekorációként.
Minden fogmosáskor, zuhanyzáskor látom... afféle szerelempáfrány (ha érted, mire...) ez nekünk, csak ez sosem hervad el.
Egy nap észrevettem, hgoy valami megváltozott rajta. Sötétebb lett a levele. Nézek Drisre, huncutul mosolyog... hát igen, igen, a világosabb elemeket bele kellett építenie egy házba.
Snitt...

Két héttel később:
Elvesztem. Legózom. Egyre inkább függővé válok. Ha meglátok egy épületet, egy autót vagy egy rovart, az jut először eszemben, vajon vannak-e már olyan elemek otthon, amivel meg lehetne őket építeni.
A legózás tényleg jó buli, felfedeztem benne korábbi közös kis hobbink, a vasútmodellezés elemeit, és bár azt azért jobban szeretem, a mostanii életünkbe mégis a LEGO-t érzem könnyebben beilleszthetőnek. Ahhoz nem kell könyékig ragasztósnak és festékesnek lenni, és nem szükséges egy külön műhelyt fenntartani szerszámokkal, gépekkel, és jó nagy kosszal.
Nem tudom, létezik-e olyan hobbi, amit, ha tisztességesen űz az ember, nem veri magát nagy költségekbe... a legózás biztos nem az. Pénzbe kerül, de valahogy mégsem olyan súlyos, csak egy befektetés, ami még megtérülhet. Ebből még a gyerekeink vagy mások gyerekei is építhetnek majd. Vagy akár más felnőttek, hiszen a legózás egyáltalán nem csak gyerekjáték. Örök érték.
Időnként arról álmodom, hogy hamarosan ilyeneket tudok építeni: http://www.flickr.com/photos/nieksphotography/with/5306196992/

Ezzel pedig már megpróbálkoztam, félkész állapotban van jelenleg: http://www.classic-town.net/?p=6572

Huhh. Másfél-két havi adatgyűjtés, cikkolvasás, szakember-eszmecsere, dilemma és dühöngés után meghoztam a döntést. Maradok.
Ma reggel le is nyilatkoztam. Jó sokan voltak, de flottul ment, pár perc alatt végeztem.
Most igazi megkönnyebbülés, hogy két rossz közül sikerült választanom egyet.

Házi feladatba kaptam a pszichológusomtól, hogy készítsem el a bakancslistámat. Mikor épp elmondhattam volna neki, hogy szerintem én vagyok a Földön az egyetlen, aki még nem írt ilyet, és ennek az az oka, hogy nem tartok nyilván semmi olyat, amit mindenek felett szeretnék és ragaszkodom hozzá, mert az élet mindig új és új helyzetet hoz, és az a lényeg, hogy a kereszteződéshez érve jól tudjak választani, illetve hogy az A és a B tervet se éljem meg kudarcként a másikhoz képest, szóval minek ide 20-30 éves terv meg "mi lesz velem, ha nem ugrálok az életben már delfinekkel és nem veszek részt űrutazásban"... de mielőtt mindezt kifejthettem volna, egy félmosollyal annyit mondott, hogy ha üres lesz a listám, az is árulkodik ám valamiről, és azonnal tudtam, hogy ez már jót nem jelenthet, ebből jól már nem jövök ki, úgyhogy magyarázkodás helyett listáznom "kell". Persze nem muszáj, de egye fene, lássuk, mire fut ki ez a feladat.

1. Jól van, kezdem ilyen nyálas és nem igazán reális vággyal, mint hogy szeretnék békében és szeretetben lenni anyukámmal.
2. Én is szeretnék gyereket, gyerekeket. Néha úgy érzem, akár 3-at, 4-et is. Máskor kevesebbet. De nincs bennem a "mindenáron" nyomasztó érzése. Sajnálnám, de el tudom képzelni az életemet úgy is, ha esetleg ez nem válik valóra.
3. Már nem gondolom, hogy fontos az egész világot bejárni, minden zugába eljutni. (Gyerekkoromban, amikor a 80 nap alatt a Föld körül Willy Fogg-gal ment a tévében, még cél volt a világkörüli út, kb. havonta megkérdeztem anyukámat, mennyibe is kerülne az nekem.) De van néhány hely, ahova nagyon el szeretnék jutni. A lista folyamatosan változik, mostanában Párizs, Róma, számomra még felfedezetlen olasz városok és vidékek, Amsterdam, Skandinávia, Spanyolország, Anglia (főleg London) és Thaiföld szerepel rajta.
4. Jó lenne, ha megengedhetném magamnak, hogy egy hatalmasat pihenjek életszínvonal-romlás nélkül. Mondjuk 2-3 hónap valami nyugodt helyen vagy egy féléves munkaszünet itthon jól jönne. Utána pedig, tele energiával és kreativitással szeretnék valami "nagyobbat" alkotni, valami maradandót. Mármint olyat, ami nekem az. Nem tudom pontosan, mi lenne... bár ötletem van, de inkább megtartom magamnak.
5. Mielőtt feldobom a tappancsom, szeretnék viszonylag egészséges, kiegyensúlyozott és boldog (középkorú vagy idősebb) nő lenni. Önmagában nem tartok az öregedéstől, de talán a legfontosabb vágyam, hogy az idősebb koromat ne magányosan, ne nagyon betegen és ne szegénységben éljem le. Legyenek barátaim, családom, hobbijaim és vidámság körülöttem.
Van egy hatodik is, de azt egyelőre totál magánügynek tekintem, úgyhogy megtartom magamnak.

Fáradt vagyok nagyon, úgyhogy a héten nem mentem be, de így is túl sokat kell foglalkoznom a munkával, vannak e-mailek, vannak ügyek, amelyeknek muszáj keresztülfutniuk rajtam, és innentől kezdve nincs teljes szabadságolás.
A közérzetem pocsék, valahogy nincs kedvem semmihez és senkihez, már hetek óta. Pedig már kezdem utolérni magam a saját dolgaimmal, és olyanokon töröm a fejem, hogy tavasszal meg szeretnék tanulni vezetni.
Autósiskola-választás terén tanácstalan vagyok. Úgy hallom, az a cél manapság, hogy minél több pénzt kiadj, de minél kevesebb órát vezess. Nem mintha arra hajtanék, hogy a gatyámat is otthagyjam, de szeretném, ha tényleg megtanítanának vezetni, nem csak papírt adnának róla, és ha emberszámba venne az oktató, mert nagyon fontos, hogy az első vezetési élményem pozitív legyen. S ha még nem is kell messzire meg hajnalba járni, akkor aztán tényleg elégedett lennék, és erre pénzt is szívesebben áldoznék. Ha ismeri valaki a legtutibb szolgáltatást nyújtó autósiskolát, ne tartsa magában!

Dris mára már 3 nagy dobozos Technic Lego-t rakott ki, de már szólt, hogy szét fogja szedni, mert új ötletei támadtak, amelyeket hosszan és részletesen ismertetett, de csak arra emlékszem, hogy volt benne valami tankról, teleszkópról és távirányítóról is szó... Azt hiszem, furdallta a lelkiismeret, hogy Szilveszter éjjel is legózni fog, úgyhogy a kajavásárlásból egy 1000 db-os puzzle-lel állított haza, csak hogy nekem is legyen elfoglaltságom... na nem, mintha enélkül unatkoznék... de azt tudja, hogy ha puzzle kerül a kezeim közé, addig nem nézek fel, amíg ki nincs rakva... az más kérdés, hogy közben mennyire zavar, hogy apró papírdarabkákat bámulok napokon át, de azért nem annyira, hogy fel tudjam adni.

Nagyon durva, hogy a társadalmi konvenciók hogy beleivódnak az emberbe. A mai napig az jut eszembe a szilveszteri bevásárlásról, hogy virsli, pezsgő. Azoknak Szilveszterkor lenniük kell. Aztán rögtön rájövök, milyen hülye vagyok, hiszen a virslit legalább 10 éve nem eszi meg nálunk senki, a pezsgőből meg kb. 2 pohárnyi fogy el ilyenkor.
A szokás nagy úr. De a másoké is?

Milyen év volt 2010? Nem szeretek egy egyszerű dátum miatt összegezni, nem szoktam az újévnek különösebb jelentőséget tulajdonítani, úgyhogy rövid leszek. 2010 a "végre munkahelyváltás" érzésének éve volt, na és a házassági "válságé". Nem kell nagyon megijedni, épp csak az következett be, ami teljesen természetes, ha a felek kimerültek a melóban, és nincs idejük és energiájuk egymásra. Minden kapcsolattal foglalkozni kell, magától csak egy darabig megy. Észrevettük az intő jeleket, és észbe kaptunk. Együtt és egyetértésben elkezdtünk dolgozni rajta, hogy ismét felfelé ívelő pályára tegyük a kapcsolatunkat. Karácsonyra minden rendbe lett, nagyon jó energiák vannak most kettőnk közt, igazi összebújós, "jaj, de szeretlek" hangulatú estéket élünk.

Hogy mik a terveim a jövőre? Ugyanez. Meg még egy kicsi.

Ez olyan szomorú...! Emiatt nem szeretem a nagy felhajtást, az erőltetett szabályoknak való megfelelést Karácsonykor. Emiatt nem értem azokat, akik 8 féle süteménnyel és 10 fogásos vacsorával készülnek és már egy héttel előtte idegesek, hogy nem lesznek kész és akkor juj, mi lesz. Semmi se lesz. Persze nagyon kellemes tud lenni a friss sütemény illata és jó érzés megkapni azt az ajándékot, amit magunknak nem tudtunk vagy nem bátorkodtunk volna megvenni, de csak akkor, ha a lényeg is megmarad. Ha csak két fogás kerül az asztalra, nem hiányzik a többi. De ha a meghittség marad ki a Karácsonyból, az nagyon tud hiányozni.
A meghittség, és hogy akkor is tudjunk mit kezdeni a társaságunkban levő emberekkel, ha épp nincs semmi dolgunk. Csak ülni és beszélgetni, vagy hallgatni a csendet. Együtt lenni, úgy igazán. Tévézni, veszekedni vagy berúgni Karácsony este szerintem mellékcselekvés. Szomorú, ha az ember nem tud mit kezdeni a hozzá legközelebb állókkal.
Nekünk is csak együtt megy igazán. Drisnek és nekem. Máshol, másokkal már nem történik meg igazán a csoda. Van, hogy jobban, van, hogy rosszabbul sikerül a karácsonyi együttlét a tágabb családdal, de velük igazi meghittséget nagyon rég, talán csak gyerekkoromban, vagy azóta még egy Karácsonykor éreztem.Mi idén nulla sütéssel-főzéssel éltük át az ünnepeket, és egyáltalán nem lett belőle anti-karácsony.

Játsz/ma

A Játsz/ma egyetlen hibája a szememben, hogy aki a figyelmembe ajánlotta, elmesélte az egész történetet - mint utóbb kiderült - a legvégéig. Így egy fokkal kevésbé tudtam izgulni, mint ahogy lehetett volna, de azért így is elkapott.
Ez az a fajta thriller, aminek még némi mondanivalója is akad, és nem is a legelcsépeltebb filmes sablonokkal apellál. Jóformán az egész film Douglas-é, mindenki más nagyon mellékszereplő hozzá képest. Még Sean Penn is, aki nagy kedvencem. Michael Douglas-t viszont csak mostanában kezdem megkedvelni, jó színésznek és még jó kisugárzású férfinek is látni. Eddig nem szimpatizáltam vele sehogy sem, és a karakterek, akiket játszott, azok sem hatottak meg túlságosan. Ez az időszakom a Játsz/mával valószínűleg lezárult, kíváncsi lettem rá, mint színészre.
David Fincher filmjeit meg általában szeretem, úgyhogy nem meglepő, hogy ez is tetszett.
Csak a magyar címadást (a per jellel) érteném...
(Pontokkal: 9/10)

Szívritmus

Furák ezek a filmek, amiket pár százasért szerválunk a Corában, már a borítójuk is más, aztán valahogy olyan tévéjátékos hatást keltenek, nehezen merülök bele a hangulatukba, de végül mindig olyan nyomot hagynak bennem, amilyet az agyonmarketingelt, díjesővel fényezett alkotások csak ritkán.
A Szívritmus című német-török (micsoda párosítás) romantikus dráma is ilyen. A "romantikus" címke itt elsősorban nem szerelmi szálat takar, bár van benne az is, de szerintem mellékes, mert eleve romantikus maga az alaphelyzet és a főhős személyisége, ahogy őrangyalként próbál megmenteni mindenkit és a lelke szakad bele, hogy - érthető okokból - nem mindig sikerül. Ez egy szép történet arról, hogy a gyerekkori traumákat mindenki máshogy dolgozza fel. Van, aki egy életre elveszti a talajt a lába alól, de van olyan is, aki épp ezért próbálja minél jobbá tenni a világot, legalábbis azt a részét, ami még menthető. Mivel nem ritka, hogy a német színészek közé szőke, kék szemű, angyalarcú srác kerül, nehéz eldönteni, hogy csak véletlen egybeesés, hogy a főszerepet, azaz Crash-t is egy ilyen fiú játsza (engem egyébként Varnus Xavérra emlékeztetett), vagy hatásvadászat és szájbarágás.
Nekem tetszett, ötletes, hatásos a zenéje, befogadható a mondanivalója, és kellemesen európai, bemutatva, hogy azért tőlünk Nyugatra sem minden fenékig tejfel.
(Számokkal értékelve: 7/10)