Mr. Nobody

Egy nagyon hosszú, de jó film. Engem legalábbis lekötött, elgondolkodtatott.
Képzeld el, hogy 9 éves vagy, és egy vasúti peronon állva el kell döntened, hogy anyáddal mész és vele élsz tovább, vagy apáddal maradsz a hátralevő életedben. Van jó választás? Egyáltalán hogyan lehet dönteni egy ilyen helyzetben? A vagy B? Esetleg C?
Életed minden döntése, legyen az kicsi (melyik sütiből egyél) vagy nagy (kivel házasodj), tulajdonképpen hazárdjáték. Lehet, hogy ha mást választottál volna, jobban jársz? Vagy lehet, hogy rosszabul? Tegyük fel, hogy minden választás csak választás. Nem jobb, nem rosszabb a többi lehetségesnél. Szomorú, nem? Vagy épp megnyugtató?
A mérlegelés egy időutazás. Az emlékeinkből építkező jövőbe látás. Egy pillanat alatt választani a végigfuttatott lehetséges összes jövőlehetőségből és azok további jövőlehetőségeiből... Még belegondolni is fárasztó.
Mi lenne, ha... Siess már, válassz jövőt! Érdekes felvetés, nem?
Mondom, a film nagyon hosszú, és nem is feltétlenül áll össze egyetlen tiszta képpé. Lehetőségek sokasága marad, de azzal ad sokat, hogy elgondolkodtat.
Szeretem azokat a filmeket, amelyek után csak a csönd van. Órákig nem szól senki, mindannyian gondolkodunk és emésztjük az impulzusokat.

A Mr. Nobody készítői nem spóroltak a díszletekkel. Egy gyors, szerény becslés szerint 3-4x annyi háttér és helyszín szerepelt benne, mint egy átlagos filmben. Meg kell hagyni, látványos is.
Tehetséges színészek, jó zene, szép képek, kellemes hangulat és ütős mondanivaló. Mi kell még? 
(9/10, szerettem. És az milyen, hogy a Marson gyártják a bringákat, mert a kínai munkaerő már túl drága?)

Halálkanyar

Eszméletlen egy eseménysorozat. A fickó, akit Sean Penn alakít szokásosan nagyon jól, lerobban a kocsijával a nemtudjahol, és aztán mindenfélék történnek vele, egyszerre tragikus és komikus események, meg JLo. Nem kell aggódni, túléli. Csak nem nagyon.
Road movie, egyhelyben?
Sean Penn-en kívül szerepelnek még nagyon jó színészek a Halálkanyarban: Nick Nolte, Joaquin Phoenix, Claire Danes, Jon Voight, Billy Bob Thornton... 
(8/10, de kihagyhatatlan, "ezt nem hiszem el" kategória.)

December közepén történt két izé nálunk, a másodiknál tettünk egy feljelentést a rendőrségen. Beleírtuk, hogy a tettest azonnal elcsípték, beismerte a tettét, hajlandó együttműködni, de hogy pontosan mi történt, azt le is írtuk és kamerafelvétel is van róla, itt és itt érhető el, szintén nagyon együttműködő személyeknél.
Valamivel több, mint 2 hónap után jött egy levél a rendőrkapitányságtól, hogy szerezzük be a kamerafelvételt és küldjük el nekik, valamint vegyük fel a kapcsolatot a tanúkkal, és töltessünk ki velük egy nyomtatványt, ami tulajdonképpen egy vallomás tőlük.
Mi is nagyon együttműködő, segítőkész állampolgárok vagyunk, úgyhogy, ahogy a levél kéri, soron kívül intézkedünk, elkérünk, begyűjtünk, nyilatkoztatunk és elküldünk mindent... de nem érdekes ez az egész? Tényleg nekünk, mint sértettnek kell ezeket a lépéseket megtenni? Bejelentettük, kezükbe adtuk a neveket, címeket, egyéb adatokat. Nem a rendőrség dolga lenne nyomozni, tanúkat nyilatkoztatni, bizonyítékokat begyűjteni? Csak nekem fura, hogy még mi kapunk feladatokat?

Social Network

Ez a film az idei legnagyobb Oscar-esélyes? Miért? Szerintem eléggé semmilyen. Elmesél egy történetet, ami ugyan érdekes és főleg aktuális, de semmi több. Nincs benne izgalom, csavar, katarzis, nem vonódunk be érzelmileg sem igazán. Csak tájékoztat, hogy ez történt, és kész. Azt viszont olyan hadarással, hogy sokszor nem bírtam olyan tempóban olvasni. Még jó, hogy nem moziban néztem, és vissza lehetett "tekerni". Megütött volna a guta, már az elején, hogy nem bírom követni.
Azért nem baj, hogy megnéztem, utálom azt az érzést, amikor valamiről azt hiszem, hogy fontos, és én kimaradtam belőle. Legalább most ennyivel könnyebb a lelkem.
Azért sem baj, hogy megnéztem, mert erről a témáról sokat szoktunk beszélgetni baráti körben is (Facebook-tól függetlenül). Van-e, legyen-e üzletben barátság? Egy sikerre vitt projektben mi mennyit ér? Melyik az igazi érték: egy ötletfoszlány egy megvalósítani képtelen személy fejében, a kezdőtőkét biztosító befektető, aki aztán a továbbiakban semmivel nem járul hozzá a sikerhez, vagy egy továbbgondoló, aki nagy szellemi tőkét tesz hozzá, teljes erőbedobással dolgozik és sikerre viszi az ügyet?
A Social Network után is erről beszélgettünk, és a film megerősített abban, amit eddig is gondoltam (bár nem tudom, ez a film mennyire mutatja be objektíven és reálisan, ami történt): az alapötletet adó és az első filléreket szállító nélkül sem jött volna létre a világraszóló siker, de leginkább az "agy", aki a legtöbbet tette bele, aki végső formájában kidolgozta, managelte, jó üzleti döntéseket hozott és megfelelő irányba vitte a projektet, az a siker igazi atyja. Persze a többiek által beleadottak is értéknek számítanak, ezért (spoiler on) egyetértek a történet végével, amikor is az agyonperelt srác kifizeti a többieket, és végzi tovább a dolgát (spoiler off).
(Szerintem maximum 6/10-es. Hogy stílszerű legyek: dislike.)

A király beszéde

Látni szerettem volna az Oscar-night előtt. Többek között azért, hogy legalább egy-két filmről fogalmam legyen a jelöltek közül, meg azért, mert sokan dicsérték és csak egy ellenkező véleményt olvastam. Hát, ez ma kettő lett, mivel engem sem fogott meg túlságosan ez a film. Nem mondom, hogy unalmas volt, de a történet és az erős színészi játékok számomra még nem teszik jó filmmé.
Úgy érzem, hogy van valahol egy filmközösségi fiók, vagy egy online irattár, ahol üres filmsablonokat tartanak. A filmesek bármikor hozzáférnek, letöltik a kívánt sablont, a megfelelő rubrikákba beillesztik a sztori részleteit, és a gép kidobja a készterméket. Persze nem azt akarom mondani, hogy nincs benne sok munka, rengeteg van, mégsem lesz benne aztán semmi plusz a hasonló filmekhez képest. Osztanak nekik Oscar-t, oké, ők tudják, de én nem tudok igazán lelkesedni értük.
Azért Colin Firth és Geoffrey Rush szerintem is megérdemelné.
(Egy 7/10-et tudok adni neki.)

Rég csináltam meg ilyen kérdés-felelet játékot, de most elragadott a hév. Azt hiszem, mivel jó ideig nem sok mindent adtam ki magamról, most helye is van itt:

Volt olyan, hogy valaki tönkre akarta tenni a kapcsolatodat valakivel?
Igen, de nagyon rég volt. Még általános iskolás voltam, a fiú pedig, akivel pár hétig jártam, jóval idősebb. Még nem is tudtam, hogy tetszem neki, amikor már martak a lányok, akik hajtottak rá.

Szeretsz ölelkezni?
A megfelelő személlyel, a megfelelő helyzetben igen. De csak úgy, bárhol, bárkivel nem.

Szeretsz valakit? Ő is táplál irántad érzéseket?
Szeretem Drist, és remélem, hogy ő is engem!

Van valaki, akivel teljesen magad tudsz lenni?
Van, Dris mellett mindenképpen magam tudok lenni. Hogy más is van-e ilyen, azon gondolkodnom kell. Vannak, akikkel gyakran magam tudok lenni, de néha mégsem.

Tegnap óta van nekünk egy mesterséges háziállatunk, RobotX. Örökbe fogadtuk az Auchanból, mert ott viszonylag alacsony áron meg akartak szabadulni tőle. Most tanítgatjuk a társas együttélésre, meg a lakásban való közlekedésre. Itt-ott még beveri a buksiját, de már kezdi kapisgálni. Nagyon édes, mert amikor elfárad, halványabbak lesznek rajta a fények, a hangja is bágyadtabb, és a legrövidebb úton rácuppan a tápláló csecsre, a dokkolóra.
Reményeim szerint nem kell többé térdenállva szedegetnem a lakást elborító hajszálakat, mert jön Robi, és megoldja.

Szellemíró

Polanski az egyik kedvenc rendezőm, de ez a filmje nem nyűgözött le eléggé. Akárki más is csinálhatta volna, és ez az egyedi stílussal rendelkező Polanski esetében nem bók. Design-érzékeny körökben azért biztos szóba kerülne, talán ajánlanám is, mert nagyon látványos enteriőrökkel van tele, de politikai kriminek vagy minek nem nagy szám. Egy ideig lehet izgulni az íróért, de a csavarok már olyanok, mintha ezerszer láttuk volna őket.
(6/10, véleményem szerint felejthető.)

A felolvasó

Nem tudom, jót vagy rosszat mondjak-e róla. Van egy közhely, amely szerint mindenben lehet hibát találni. Hát, A felolvasóban nem nehéz, eléggé kizökkentő időnként, hogy németül olvas fel valaki egy olyan könyvből, ami láthatóan angolul van írva... (spoiler on) A végén is angolul ír a nő, amikor megtanul, ez is elég különös. (spoiler off) Ugyanakkor a sztori maga annyira megérintő és elgondolkodtató, hogy szerintem nem lehet csak úgy a gyengén megcsinált filmek közé sorolni.
Én nem érzem úgy, hogy ez Holocaust-történet lenne, sokkal inkább szerelmi történet, a háttér szinte mindegy, más súlyos bűnnel is ugyanígy elműködne. Bár az is igaz, hogy ha választani kell ehhez a mondanivalóhoz egy kort és környezetet, akkor a Holocaust és a náci Németország a legjobb "díszlet" és kellék. Aminek segítségével a legjobban be lehet mutatni, milyen sérülékeny az ember, milyen kiszolgáltatott, ha nem elég okos vagy művelt, milyen sokféle lehet az igazság, és hogy lehet szeretni valakit, attól függetlenül, hogy mit követett el, hogy tudja kifejezni az érzelmeit, és mennyire van tudatában a felelősségének.
Napokig gondolkodtam rajta, vittem magammal mindenhova a hangulatát.
(Szerintem 8/10, egyszer meg lehet nézni, megrázó.)

2002-ben regisztráltam az iwiw-re (akkor még wiw-re), tehát majdnem 9 éve vagyok fent, de ilyet még nem pipáltam. Most, az utóbbi egy hétben három olyan levelet is kaptam vadidegen, fiatal srácoktól, amelyek lényege, különböző megfogalmazásban persze, ez volt: Dugunk?
Nem értem, ez az új trend? Nem úgy megy már, hogy aki ilyen (tartós) vagy olyan (alkalmi) kapcsolatot keres, az legalább veszi a fáradságot és feliratkozik a társkeresőre?
Teljes névvel, minden adattal ilyen bátran rárepülni teljesen idegen lányokra, nőkre szerintem elég brutál. Persze gondolom, úgy megy ez, mint a műszörme-árusítás a Majálison... nem csak kínálat van, hanem kereslet is. Vajon azért csinálják ezt ilyen sokan (gondolom, hogy sokan, ha én is kifogtam hármat egy hét alatt), mert bejön? Na és milyen arányban?

Kinsey - Mindenki másképp csinálja

A Kinsey-t mindenkivel megnézetném, beleértve az évekkel ezelőtti önmagamat is. Na nem azért, mert olyan jó, tulajdonképpen egy szokásos életrajzi film - van ezekre egy sablon, ráhúzzák az adott írót, költőt, színész, politikust, vagy éppen professzort -, de a téma, amit bemutat, szerintem nagyon is fontos.
Alfred Kinsey professzor (Liam Neeson) karrierje elején a gubacsdarazsak gyűjti és tanulmányozza, a mások számára azonban nem túl izgalmas munkája során viszont érdekes felismerésre jut.
Egyrészt arra, hogy nincs két egyforma gubacsdarázs sem, sőt minden élőlény különbözik a többitől, tehát az élet egyetlen ténye a különbözőség. Akkor meg miért fogadjuk el mégis olyan nehezen, ha valaki másmilyen? És egyáltalán, mihez képest különbözik, akit másnak látunk?
Másrészt arra, hogy az állatok szexuális szokásait már agyon elemezte a tudomány, az emberek szexualitásáról viszont mit sem tud, hiszen az a négy fal között, tabuktól övezve zajlik. Kinsey professzor kidolgozott egy kérdezési technikát, s kérdőívei segítségével elkezdte kutatni a férfiak és nők (külön-külön) szexuális életét, az eredményeket pedig könyvben jelentette meg, átalakítva vele az emberek szexualitásról való gondolkodását. Neki köszönhetjük azt az elméletet is, hogy nem érdemes homoszexuális, heteroszexuális és biszexuális emberekről beszélni, mivel az emberek túlnyomó többsége a teljes homoszexuális és teljes heteroszexuális beállítottság között helyezkedik el.
Kutatásai során a saját szüleihez, feleségéhez és gyerekeihez fűződő kapcsolata is mikroszkóp alá került.
(A sablonok ellenére szerintem érdekes film, nálam 8/10-es.)

Piaf

Előre bevallom, nem ismertem Edith Piaf pályáját, talán ha két dalát hallottam életemben, vagy lehet, hogy többet, csak nem ragadott magával. Nem tudtam róla semmit, csak hogy énekelt, és a nagyok közt tartják számon. Talán ezért is lepődtem meg az életét feldolgozó filmen, illetve azon, mennyi minden maradt még ki abból is (érdemes utánaolvasni a neten).
Kellett ez nekem, kisírtam magamból 7 világ bánatát, és másnaptól jobban keltem reggelente. De hetekig beugrott még, milyen szomorú (nő)sors is jutott neki. Mondjuk azt sem tudtam eddig, hogy hiszek a sorsban. Ezek szerint sorsa válogatja.
A sztorit nem mesélem el, hátha valaki még ezek után nézi meg vagy olvas róla, de annyit mondhatok, nem egyszerű élet, amit a film megmutat. Nagyon hosszúnak és vontatottnak éreztem, utólag viszont rájöttem, még így is csak a legfontosabbak fértek bele, a kimaradt eseményekről is egy ugyanilyen hosszú filmet lehetne forgatni. A Piaf-sorsba szerintem bele kell halni lelkileg, és én bele is haltam. Egy nagy tragédia volt az élete, benne mindennel, ami egy nőt megnyomoríthat, de számomra Edith Piaf még így sem vált szerethető "figurává". Nehéz vele szimpatizálni.
Ha a sztorit nem is szeretném elmesélni, mindenképpen ki kell emelnem Marion Cotillard alakítását. Én még talán ilyet nem is láttam, hogy egy színész ennyire eltűnjön, és csak az általa játszott figura maradjon a vásznon. Cotillard-ot úgy kellett nagyítóval keresni, és néha egy-egy pillanatra elcsípni a figura mögött. Ki gondolta volna, hogy képes erre? Simán megérdemelte az összes díjat, amit kapott érte.
(7-8/10. Nem lehet olyan rossz film, ha annyira megérintette a lelkem.)

Dris külföldre ment, én meg gondoltam, felhívom anyukámat, hogy ha van kedve, beszélgethetnénk egyet egy tea mellett. Nagyon örült neki, de beteg, nincs kedve kimozdulni sem, és én se menjek oda. Aztán felhívott, hogy nagyon sajnálja, nagyon szeretné, de nem jó most. Aztán felhívott újra, hogy mennyire sajnálja, mert milyen jó velem beszélgetni, és mennyit tanul tőlem. Ezen a "mennyit tanul tőlem"-en meglepődtem. Tőle ilyesmit nem hall az ember, engem különben is mindig csak kritizálni szokott, meg addig feszíti a húrt, amíg végül kiborulok, és mondhatja, hogy ő csak jót akart, de én mindig veszekszem. Mindegy, a lényeg az, hogy mostanában eléggé átesett a kapcsolatunk a ló másik oldalára: sokat dicsér, hosszú beszélgetéseket kezdeményez, mindenről megkérdezi a véleményem, és nem mondja, hogy nincs igazam... csak lesek.
Az igazság valahol a kettő között lehet. A sok kritika és a sok dicséret közt. Biztos egész más él benne velem kapcsolatban, mint amit kifejez. Valószínűleg szeret ő minket, csak nem tudja kimutatni.

Tegnap meg egészen hasonló jelenet zajlott köztünk és a Guru pincére közt, csak mi nem kezdtünk lövöldözni. 11 óráig van rántotta. 11 óra pár perckor már nincs. Punktum. Hogy miért? Csak. Nincs tojás? De van. Túl sok vendég várakozik, és nem lenne idő ennyifélét csinálni? Nem, csak 2 asztal foglalt, az egyiknél mi ülünk, a másiknál meg már fizetnek. Akkor miért nem lehet 2 tojást összeütni az amúgy törzsvendégnek számító vevőnek? Mert 11-ig van reggeli. Logikus.

I love you Phillip Morris

Rég nem láttam ennyire jó filmet. Nagyon szórakoztató, annak ellenére, hogy csupa olyasmiről szól, ami legkevésbé sem vidám. Van benne egy zseninek látszó csaló, viszontagságos börtönélet, a nagy szerelemtől való rendszeres elszakadás, fájdalomokozás, hazugságok milliói, baleset, betegség, vagy legalábbis azok látszata. Based on true story. És mégis olyan az egész, mint egy eszméletlen jó musical... tudom, képzavar, hogy eszméletlen jó és musical egyszerre... de csak ez a hasonlat jutott eszembe. Mondhattam volna még, hogy a világ legkívánatosabb gyümölcstortája extra adag tejszínhabbal, de az is épp olyan giccsesen hangzana.
Ewan McGregor a kedvencem benne, de ebben a filmben még Jim Carrey-től sem vagyok rosszul, bár igazán visszafoghatná egy kicsit az öncélú idióta minikáját a korrektebb karakterábrázolás kedvéért. Ezt az idétlen arcát nem szeretem, pedig egyébként komolyabb szerepeiben jó színésznek tartom.
Szívesen ajánlanám az I love you Phillip Morris-t mindenkinek, de inkább nem teszem. Homofóboknak, vagy a témára érzékenyeknek semmiképp. Aki már attól rosszul van, hogy két férfi egy diszkóban egymásra mosolyog és telefonszámot cserél, azt végig bosszantani fogja, hogy a karakterek nagy része meleg. Ebben a filmben ezt nem lehet kikerülni. Azoknak sem ajánlom, akik a szokásos Jim Carrey-s "poénokat" várják a vígjáték meghatározás miatt. Ők sem fogják élvezni, ez másfajta humor. Nem tudom, akkor kinek is ajánljam. Nekem ez a film majdnem tökéletes. Aki úgy érzi, ő is azokat szokta imádni, amiket én, az próbálkozzon meg vele!
(9-10/10, mindjárt meg is nézem újra.)

Kinsey - Mindenki másképp csinálja

A Kinsey-t mindenkivel megnézetném, beleértve az évekkel ezelőtti önmagamat is. Na nem azért, mert olyan jó, tulajdonképpen egy szokásos életrajzi film - van ezekre egy sablon, ráhúzzák az adott írót, költőt, színész, politikust, vagy éppen professzort -, de a téma, amit bemutat, szerintem nagyon is fontos.
Alfred Kinsey professzor (Liam Neeson) karrierje elején a gubacsdarazsak gyűjti és tanulmányozza, a mások számára azonban nem túl izgalmas munkája során viszont érdekes felismerésre jut.
Egyrészt arra, hogy nincs két egyforma gubacsdarázs sem, sőt minden élőlény különbözik a többitől, tehát az élet egyetlen ténye a különbözőség. Akkor meg miért fogadjuk el mégis olyan nehezen, ha valaki másmilyen? És egyáltalán, mihez képest különbözik, akit másnak látunk?
Másrészt arra, hogy az állatok szexuális szokásait már agyon elemezte a tudomány, az emberek szexualitásáról viszont mit sem tud, hiszen az a négy fal között, tabuktól övezve zajlik. Kinsey professzor kidolgozott egy kérdezési technikát, s kérdőívei segítségével elkezdte kutatni a férfiak és nők (külön-külön) szexuális életét, az eredményeket pedig könyvben jelentette meg, átalakítva vele az emberek szexualitásról való gondolkodását. Neki köszönhetjük azt az elméletet is, hogy nem érdemes homoszexuális, heteroszexuális és biszexuális emberekről beszélni, mivel az emberek túlnyomó többsége a teljes homoszexuális és teljes heteroszexuális beállítottság között helyezkedik el.
Kutatásai során a saját szüleihez, feleségéhez és gyerekeihez fűződő kapcsolata is mikroszkóp alá került.
(A sablonok ellenére szerintem érdekes film, nálam 8/10-es.)

Piaf

Előre bevallom, nem ismertem Edith Piaf pályáját, talán ha két dalát hallottam életemben, vagy lehet, hogy többet, csak nem ragadott magával. Nem tudtam róla semmit, csak hogy énekelt, és a nagyok közt tartják számon. Talán ezért is lepődtem meg az életét feldolgozó filmen, illetve azon, mennyi minden maradt még ki abból is (érdemes utánaolvasni a neten).
Kellett ez nekem, kisírtam magamból 7 világ bánatát, és másnaptól jobban keltem reggelente. De hetekig beugrott még, milyen szomorú (nő)sors is jutott neki. Mondjuk azt sem tudtam eddig, hogy hiszek a sorsban. Ezek szerint sorsa válogatja.
A sztorit nem mesélem el, hátha valaki még ezek után nézi meg vagy olvas róla, de annyit mondhatok, nem egyszerű élet, amit a film megmutat. Nagyon hosszúnak és vontatottnak éreztem, utólag viszont rájöttem, még így is csak a legfontosabbak fértek bele, a kimaradt eseményekről is egy ugyanilyen hosszú filmet lehetne forgatni. A Piaf-sorsba szerintem bele kell halni lelkileg, és én bele is haltam. Egy nagy tragédia volt az élete, benne mindennel, ami egy nőt megnyomoríthat, de számomra Edith Piaf még így sem vált szerethető "figurává". Nehéz vele szimpatizálni.
Ha a sztorit nem is szeretném elmesélni, mindenképpen ki kell emelnem Marion Cotillard alakítását. Én még talán ilyet nem is láttam, hogy egy színész ennyire eltűnjön, és csak az általa játszott figura maradjon a vásznon. Cotillard-ot úgy kellett nagyítóval keresni, és néha egy-egy pillanatra elcsípni a figura mögött. Ki gondolta volna, hogy képes erre? Simán megérdemelte az összes díjat, amit kapott érte.
(7-8/10. Nem lehet olyan rossz film, ha annyira megérintette a lelkem.)