Hát, ebből így nem lesz blog... pedig szeretem, nem is tudom, miért hanyagolom. Igaz, szinte minden nap csak a munka meg a munka, de azért lenne miről írni. Most igyekszem összefoglalni.

Ha megpróbálok visszaemlékezni az elmúlt időszakra, az első, ami eszembe jut, hogy mennyire örültem, amikor Szisza két hét betegség és egy hét nyaralás után egyszer csak felhívott, ráadásul épp a volt munkahelyem szokásos éves össznépi banzájáról, és viszonylag részletesen tájékoztatott, éppen ki mellett halad el, ki van már ott, ki nincs, jobbra X áll, nagyon csinos, balra meg Y, ha látnád... És tényleg, szinte láttam.

Aztán az is eszembe jut, amikor a Westend Leroy-ában incselkedett a meleg pincérrel, majdnem megkérték egymás kezét, én meg majd' betojtam a nevetéstől. Édesek voltak, egy ideig nem felejtem el.

A legnagyobb események persze a munkában történtek, de azok részleteibe nem szeretem beavatni a publikumot. A legnagyobb szívás megint, mint mindig, a munkaerő-kereséssel van. A szokásos, dühítő dolgok: az interjúra a jelöltek fele nem jön el és nem is telefonál. Aki eljön, lobogtatja a bizonyítványait, de nem elég értelmes egy viszonylag egyszerű feladatra. Vagy nem szimpatikus (ami egy 4-5 fős, egy légtérben dolgozó, családi vállalkozásból kifejlődött kollektívában fontos lenne), vagy egyedi életkörülményei miatt nem érezzük, hogy különösebben motiválni lehetne. Ráadásul a legkevésbé tapasztalt, leggyengébben kommunikáló, viszont a tesztelés során legtöbb hibát ejtő jelölt kéri a legmagasabb fizetést.
Én meg közben hónapok óta húzom két munkakörben, és mire végigcsinálok mellette egy kiválasztást, az egyetlen szóbajöhető jelölt végül elvállal valami mást. És kezdhetjük előlről az egészet. Le tud törni az ilyesmi.
A munkában egyébként sikerélményeim is vannak, és izgalmas az egész, szóval összességében nincs okom panaszra. Viszont durva, hogy most már nem csak Dris, de én is estig dolgozom, időnként hétvégén is, aztán Karácsonykor majd nem lesz, aki fát állítson meg sütit süssön... Ez még új nekem. Amíg a régi munkahelyemen dolgoztam, addig is fura volt, hogy ő már nincs otthon 5-kor, 6-kor, mint régen, és ez valamennyire átalakította a korábbi életünket és a kapcsolatunkat. Most, hogy mindketten így nyomjuk, érezhető a hatás a házasságunkra nézve, nem kimondottan jó értelemben. Persze valamit valamiért, de ez akkor is egy megoldandó!

Amúgy minden rendben, szép az élet!

Ma kutyafuttában megebédeltünk a Vapiano-ban, ahol annyian voltak, hogy alig lehetett lépni. Beálltunk egy állati hosszú sor végére, lassan haladtunk előre, de amikor a pulthoz értünk, hogy rendeljünk, ránéztem a szakácsra... hm, ez nem a megasztáros srác? Bálint Ádám? Néztem az arcát, aztán a névtáblát az egyenruháján: Ádám.
"Egy spenótos-rikottás raviolit kérünk és egy scampi e spinaci-t pennével." Ádám pedig sebesen elkészítette. Azon gondolkodtam, hogy szegény, ilyen rosszul mehet neki..., de fura volt, mert nagyon vidámnak látszott, élvezte, amit csinál, közben összemosolygott a kollegáival, és kedves volt a vendégekkel.

Én egyébként olyan vagyok, hogy ha van egy kis üresjáratom, mindenféle hülyeségekre rákeresek a neten. Úgyhogy este, itthon beírtam a google-be, hogy Bálint Ádám Vapiano. Nem számítottam találatra, arra meg végképp nem, hogy egy freeblogos blogból válok majd jólinformálttá.
Tök mindegy, hogy mint énekes vagy színész szeretjük-e a srácot - én egyébként utoljára a Megasztárban láttam, és ahogy akkoriban írtam (de rég volt), nekem tetszett, azóta pedig nincs a látómezőmben, úgyhogy véleményem sincs róla - de szerintem jófejség, hogy egy kéthónapos nyári szabadság helyett azt választotta, hogy beállt egy gyorsétterem pultja mögé melózni, és még élvezi is.

Ismét nagyon jó kis filmet láthattunk freeblogos vetítésen. Még egyik sem okozott csalódást, bár általában a spanyol filmek eleve nem, pedig nekem aztán nehéz kedvemre tenni.
Az Élek és szeretek azért jó, mert abszolút valóságosnak érzi a néző, elgondolkodtat, engem meg is ríkatott, de emellett szórakoztató is, a szó vidám értelmében, azaz tele van poénokkal. Mert Daniel-t, a down-szindrómás férfit a legnehezebb helyzetekben sem hagyja el laza humora. A film szerelmi történet ugyan, de nélkülözi a giccset és a szentimentalizmust.

A kép alatt spoiler következik, tehát aki nem látta a filmet, ugorjon... a jegypénztárhoz!
A kép felett pedig még a történet dióhéjban: Daniel (Pablo Pineda) down-szindrómás fiatalember, frissen szerzett diplomát, és egy segélyszervezetnél vállal munkát. Beleszeret lepukkant és zavaros magánéletű kolleganőjébe, Laurába (Lola Duenas). Laura és Daniel szemlátomást nagyon jól érzik magukat egymás társaságában, de barátságuk valahogy csak nem akar párkapcsolattá címkéződni.

Hazafelé egy csomó kérdés kavargott a fejemben: Oké, hogy a fogyatékkal élők gyámság alatt élnek, de a gyámjuk jogai meddig terjednek? Van-e joguk megfosztani alapvető emberi szükségletektől - mint amilyen a szerelem, szex, szabadság, fiatalság, bolondság stb. - "gyámolítottjukat"? Van-e joguk kiemelni a hozzá hasonlók közül, ha nem tudják egyenlővé tenni őket az "átlagosakkal"? Van-e joga bárkinek is, hogy eltiltson egy 34 éves fiatalembert egy bulis estétől, csak azért, mert láthatóan más, mint a többség? Ha két ember boldog együtt, számít-e, hogy egyikük fogyatékos? És ha nekik nem, másoknak miért igen? És ha nekik igen, vajon miért? És lesz-e elég hite Daniel-nek önmagában, hogy megtalálja a szerelemben is a boldogságát?
(Szerintem 9/10-es. Érdemes megnézni.)

Dris csinált nekem nyárélményt, pedig tényleg volt már, csak ugye nem folyamatos... szóval kézenfogott, vagy inkább kézenfogtuk egymást, és elvitt(ük egymást) a tengerhez a hosszú hétvégére.
3 nap alatt 4 országban (Szlovénia, Horvátország, hazafelé pedig Olaszország és Ausztria) és még több városban jártunk.
3 nap, 2 éjszaka, 2 szállás, spontán szerveződve. Fürdés a tengerben, napozás, barnulás. Pizza, tészta, kávé, fagyi.
Vettünk gumimatracot. Hogy hívják angolul?
Ma meg olyan nap volt, hogy 3 országban ettem. Reggeli a szlovén tengerparton, ebéd Trieste-ben, vacsora Ausztriában.
A net és a gép meg itthon maradt, hogy kicsit se panaszkodhassak arra, hogy a szobában töltöm a nyarat.
Kellett, jó volt, boldogság.

Kettő dolog miatt tűnök eltűntnek:

Egy: Enyhe depim van (volt) abból kifolyólag, hogy - mint minden évben, idén is - úgy érzem, elszalasztom a nyarat. Hogy mindenki megy mindenhova, nem is dolgoznak, nem is menstruálnak, nem várnak gyantára két-három hetes prémmel a lábukon, csak harapják a nyarat, Balaton, tenger, vitorlázás, kisnadrág, meg minden. Ilyenkor annyira bele tudom lovalni magam az önsajnálatba, hogy azt is elfelejtem, hogy nem is igazán szeretek strandolni (csak egy picit), és nem szívesen töltenék 2 napnál hosszabb időt a Balatonnál, és nem tudok, nem is vágytam soha vitorlázni, nem beszélve a túl rövid nadrágokról... no meg azt is elfelejtem, hogy mennyi felé jártunk mi is már ezen a nyáron. Tudom, hogy hülyeség, de a kánikulának eleve van egy ilyen faktora, hogy ha egy pár napot a behúzott függöny mögött (hogy ne gyullajd meg a hőségben), a sötét szobában töltesz, és épp minden barátod napon van, pihen, elutazott, akkor már full lúzernek érzed magad, és félsz, hogy kimaradtál valamiből. A nagybetűs Nyárból. Pedig nem.

Kettő: Tele vagyok energiával (kicsit kontrasztos az előzőekkel, bocs), egy kávéval nyomom a napokat már másfél hete, a betegségem óta. Lelkesít a munkám, falom a feladatokat, és vannak sikerélményeim is. Végre elmondhatom egy munkahelyről, hogy szeretek itt dolgozni, szívesen járok be. Vasárnap este nem érzek gyomorgörcsöt, hogy másnap dolgozni kell menni. Pénteken sem várom már, hogy legyen végre hétvége. Reggelente nem jön rám a fuldoklás és nem agyalok azon, hogyan lehetne megúszni az előttem álló napot. Ha este 10-ig ülünk az irodában, másnap reggel senki nem ugraszt ki az ágyból, és nem követeli meg, hogy érjek be 8-ra. Tudják, hogy a munka meglesz, nem piszkálnak. Épp csak annyira tartják rajtam a szemüket, amennyire még motiváló. Ismernek és megbíznak bennem, és ez jó érzés. Így egy csomó energiám, ami máskor kollégákkal, főnökkel vívott harcokra megy el, felszabadul. Érzem, ahogy napról napra tér vissza belém a jókedv, a kreativitás. A munkában és a magánéletben is. Szerencsés vagyok, tudom. Ha ez szerencse kérdése.

A budapesti koncert nyitódala egyben az A-ha utolsó dalának (Butterfly, Butterfly (The Last Hurray) premierje is volt. Mostanra elkészült a klip is hozzá. Tetszik is meg nem is, az A-hához nekem kicsit túl giccses, de van benne pár apróság, ami szerintem ötletes. Az oszlopokra rajzolt Take On Me graffitik például tetszenek. A dallal magával is így vagyok, "rongyosra" hallgattam már egy hónap alatt, dúdolom zuhanyzás közben, és bizonyos részei nagyon bejönnek, mások kevésbé. De hát utolsó... köszi.

Na végre valaki megírta a lábujjkirakást, mint súlyos esztétikai és stílusterrort. Engem is nagyon zavar, és mint olyan sok másban, ebben sem sokan értenek meg. Kb. senki. A múltkor említettem valakinek (ő hozta szóba, hogy nem papucsban vagy saruban járok), és egy gúnyos félmosoly kíséretében megkérdezte, hogy 'miért, csúnyának tartom a lábfejem'? Nem, nem tartom csúnyának, sőt, de ez még nem ok arra, hogy kipakoljam. Igaz, nekem már a papucskorszak előtt is voltak ilyen "bogaraim", pl. sosem tartottam ízlésesnek a mély dekoltázst, szerintem sokkal szexibb egy nyakig begombolt, de testhezálló felső, vagy akár egy picit áttetsző anyag. Akinek szépek a domborulatai, az úgy is látszik.
Egyetértek a linkelt blogban is "elhangzó" véleménnyel, hogy olyan, mintha valaki pizsamában menne az utcára. Vagy engem arra emlékeztet, amikor "divat" volt susogós joggingban mászkálni. Nem a szemetet levinni, hanem moziba vagy bankba menni. A divatot persze közszokásnak értelmezők szerint, nem pedig a stílusosság jegyében.
A papucs, mint tömeges utcai viselet nekem amúgy is fura, szerintem sosem fogja megszokni a szemem. Eleve a csoszogás, klaffogás nagyon slampos, de amúgy is fura, hogy valaki úgy megy utcára, vagy akár dolgozni is, mint strandra. Mintha csak a pokrócától a lángososig indult volna, csak közben rácsörgött a főnök, hogy be kellene ugrani az irodába. Értem én, hogy meleg van, na de akkor is.
A színesre lakkozott lábköröm meg hab a tortán. Hangsúlyozom: nekem. 

A kép innen származik.

A másik ilyen a balhéhátú póló vagy vállpánt nélküli felső alól kilógó melltartópánt. Eleinte jó nagy igénytelenségnek számított, de úgy tűnik, a legnagyobb divatbakit is megszokja a szem és százezrek kezdik követni.

Ez csak az én véleményem, és törekszem rá, hogy ne bántsak meg senkit meg ne dumáljak bele az öltözködésébe, úgyhogy nem is emlékszem, hogy bármelyik barátomnak is szóba hoztam volna már, akin ilyesmi volt. Most viszont kikívánkozott.

Párizs, szeretlek!
New York, I love you

Ezt a két filmet a kommentelők ajánlották. Köszönöm szépen, nagyon tetszett mindkettő.

Hasonlóak, mégis különböznek. Sok apró történet kapcsolódik egymásba vagy alkot épp kontrasztot, hangulatból hangulatba ugrunk egy nagyot vagy folyunk át szép csendesen. Nehéz műfaj lehet átlag 6 percben elkapni a nézőt és katarzist elérni nála, aztán már menni is tovább, és egy más világba csöppenve ugyanazt elkezdeni előlről.
A hangulatot pedig nagynevű rendezők, és általam nagyon kedvelt, világhírű színészek hozzák létre, utóbbiak ezúttal mintha hétköznapi emberek lennének, akiket bekameráztak, csak úgy, hátha kisül belőle valami. És kisült.
Szeretem az ilyen "hangulatfilmeket", a sok szereplős, több szálon futó romantikus drámákat, kis bölcsességekkel, mondanivalóval, mindig a megfelelő helyen beléjük tűzött erotikával és humorral.

Ebbe a sorba illik nekem a Szeress, ha tudsz!, a Nem kellesz eléggé, és még az Igazából szerelem is, amit annyira nem csípek, de hasonló felépítésű.
(9/10 - mindkettő)

Utolsó tangó Párizsban

Aki még nem látta, de tervezi, hogy megnézni, a Port.hu ajánlóját ne olvassa el! Fene se tudja, miért kell végig leírni a sztorit, miért lövik le rendszeresen előre a "poént"... Persze a sztori az csak egy összetevő a sok közül, de akkor is.

Az Utolsó tangó Párizsban nagy film lehetett a maga idejében, azaz a hetvenes évek elején. Annyira nyitottan kezeli a szexualitást és olyan szókimondó, hogy még mai szemmel nézve is felkapja az ember a fejét (kis képzavarral élve). De épp ebből kiindulva nem érzem teljesnek, összeszedettnek. A sztori alapja ugye az, hogy két idegent a "véletlen" egy lakásba sodor, és ott titkos szexuális kapcsolatba kezdenek. Rendszeresen találkoznak, és agyon hangoztatják, hogy ez az ő kis szabadságuk a kinti világtól távol. Nem folytatom, mert az már "poénlelövés" lenne. Szavak szintjén nincsenek tabuk köztük, de egy ilyen helyzetben fura, hogy a férfi (Marlon Brando) szinte végig garbóban és nadrágban van, úgy értem, még szex közben is, a lány meg állandóan meztelen. Nem tudom, mi lehet az oka, nem fért bele Brando imidzsébe a meztelenség, vagy csak a gázsijába nem, vagy mi... mindenesetre furcsa és a hitelesség rovására megy.
Amúgy sem jönnek át annyira az érzelmek, csak sejtem, mit szeretettek volna elérni, de nem kap el annyira, mint kellene. A női főszereplő, Maria Schneider kimondottan rossz választásnak tűnik nekem a szerepre, és ez elviszi a karaktert egy olyan irányba, ami a film hangulatát és üzenetét veszélyezteti. Inkább butuska kinézete és játéka van, mint vonzó, szerintem jobb lett volna egy sejtelmesebb színésznővel forgatni. Az elején, amikor még nem tudtam, ki kicsoda, feltűnt egy bejárónő vagy ki, pár másodperces szerepben... szerintem ő izgalmasabb volt, mint maga a női főszereplő. A képek viszont nagyon tetszettek, vágások, sejtelmes perspektívák...
Ez persze csak az én véleményem, tudom, hogy sokan odavannak ezért a filmért, és én is sokat gondolkodtam, hogy végülis tetszett-e vagy nem. Tetszett. De messze nem tökéletes.
Nem gondoltam, hogy valaha ilyet mondok, de lehet, hogy érdemes lenne remake-elni (vagy már megtették?). A mai, szabadabb világban talán jobban megcsinálnák, viszont még ma is tabukat döntögetne, és ütne.
(7/10 - hosszas mérlegelés után)

2 hónapja megvettük a jegyeket, biztos, ami biztos. Egy hete nézegettem a régi klipeket, felidéztem a dalszövegeket. Két napja tele volt vele minden, a Facebook, az index, és az ismerősi beszélgetések. Erre ma reggel ledöntött a lábamról egy vírus. Napokig ágyban leszek, lavórral, háztartási keksszel. Képtelen voltam még az orvosig is elvonszolni magam, nemhogy a Nagyrétre, pont a világ végére.
Lemaradtam. Majd valaki mesélje el, bár biztos nem lehet.

Millió éve nem volt karórám, nem szerettem, tudatosan mondtam le róla. Enélkül is mindig tudom (ha kell), mennyi az idő, van mobiltelefon, a nagyobb tereken meg ott pörög, forog, világít az óra... szóval nem éreztem szükségét. Persze értem én, hogy öltöztet, meg hogy státuszszimbólum, és ékszer, de lehet, hogy nem találtam a sajátomat, ami engem öltöztet, nekem megfelelő státuszszimbólum, és nekem ékszer.
Így volt ez múlt hét elejéig, most viszont kaptam Dristől egy TOO2LATE-et, és szeretem.

Kicsit libán viselkedtem, amikor megkaptam, mert kapásból be szerettem volna cserélni egy más színűre. El is mentünk, természetesen a város másik végén levő boltba, jó nagy dugón átverekedve magunkat, hogy kicseréljük, aztán amikor "élőben" is megláttam a színeket, a neten kinézett már nem is volt olyan élénk, úgyhogy az üzletben vacilálva mégis a sajátom mellett maradtam. Hazamentünk ugyanazzal, amivel elindultunk. Nem nézett rám furán az eladó...
Szóval szeretem. Letisztult, egyszerű, modern, divatos. És aranyos üvegcsében adják.