A modern technika vívmányai, basszus... Anyu lassan agyvérzést kap, annyira behergeli magát minden héten, hogy egyszerre adják a Megasztárt meg az X Faktort. Mondhatunk bármit műsorkésleltetésről, felvételről, PIP-ről, vagy arról, hogy az interneten utólag meg tudná nézni, amit nem látott... Egyik fülén be, a másikon ki. Ha a megoldás valami modern kütyüvel van összefüggésben, élből ideges lesz. Megértem, időnként már magamon is tapasztalok hasonló reakciókat. Néha az bosszant fel, ha egy kütyükifejezést nem értek, máskor az, ha nem tudom a modern technikát használni, vagy az, ha mások meg nem képesek élni nélküle.
Itt van pl. a GPS. Biztos nagyszerű találmány, nem tudhat az ember minden új utcáról, forgalmi rend változásról éssatöbbiről. De hogy hisztériás rohamot kapjon valaki attól, hogy szerinte potyára vett ki szabadságot, mert a GPS-e egész nap nem fogott jelet, és ezért nem jutott el az Oktogontól a Róna utcába... hááááát... Hogy csináltuk mi ezt pár éve? Google Maps-szel? Papírtérképpel, autós atlasszal? Sokszor még azzal sem. De megtaláltuk a címet, amit kerestünk.
Múltkor egy taxis beütötte a címem a GPS-be, majd közölte, hogy nem tud hazavinni, mert az az utca nem létezik. Illetve az utca még csak-csak, de házak nincsenek. Megkértem, hogy bízzon bennem, reggel még ott volt az otthonom, némi pozitív hozzáállással még most is ott találhatjuk.
Az iroda címe is, ahol dolgozom, rosszul van jelölve a Google Maps-en. Az utca oké, de a túloldalra, annak is egy sarokkal távolabbi részére mutatja a házszámunkat. A GPS szintén máshova navigál. Innentől kezdve sokaknak megáll a tudomány. Az utca már megvan, de hol lehet a 15? Nyomkodja a telefonját, de semmi. Én meg értetlenül állok a jelenség előtt, hogy 10 emberből 3 nem tudja, hogy a 15-öt a páratlan oldalon, a 13. és a 17. ház között kell keresni. És amikor végül megtalál minket, eltévedés, kerülőút és telefonos segítségkérés után, még van, aki ránk dühös, hogy nem ott vagyunk, ahova a GPS mutatja. Konkrétan lecsesz miatta.
Ezen kezdtem el gondolkodni, amikor rájöttem, oké, nekem meg az ételek egyharmadát nem sikerülne megmelegíteni továbbfőzés vagy odaégetés nélkül, ha egy nap elromlana a mikro. Pedig bőven olyan korban nőttem fel (főztem és melegítettem is), amikor még nem volt, vagy úri kiváltságnak számított a mikrohullámú sütő. Spórolni kellett rá fél évig... Na mindegy.
A megszokás nagy úr, de a kényelem szép lassan életképtelenné tesz? Vagy nem?
Kit hívunk még fel a Facebook korában, hogy megkérdezzük, hogy van? Én se tartanám annyi emberrel a kapcsolatot, ha nem lenne a net és a közösségi oldalak, telefonon talán az ismerőseim tizedét keresném meg időnként, személyesen meg csak 4-5 emberrel találkoznék.
Aztán ott a telefonfülke. Egykor csukott szemmel is tudtuk a folyamatot, mármint a 2 Ft-os érmésre gondolok, nem a telefonkártya-gyűjtős időszakra, én abból már kimaradtam. Egyszer, ha épp várok valahol valakire, esküszöm, bemegyek egy fülkébe és kipróbálom, tudok-e még vele telefonálni. És vajon tud-e az utánunk 10 évvel született korosztály? Jártak valaha telefonfülkében? Persze nincs rá szükségük, mint ahogy nekünk sem, de a válasz érdekelne.

Sziszának próbáltam volna említeni egy színészt, akinek viszont ott, a Mammut közepén állva nem jutott eszembe a neve, és aztán a filmjeinek címei sem... csak hogy Bábel, meg az az Almodovar-os transzvesztitás (Rossz nevelés), meg az, amikor utaznak (Egy motoros naplója)... Mentségemre szolgáljon, péntek 22:30 volt, csoda, hogy a saját nevemre emlékeztem.
Itthon persze rákerestem a neten, ilyenkor belemerülök, képes vagyok egyetlen színész vagy énekes videóit, képeit nézni fél napon át. Na, de csak azért meséltem el mindezt, mert Gael Garcia Bernal után kutakodva egy igazi gyöngyszemre/borzalomra találtam. Szerintem simán vetekszik ez a klip David Hasselhoff örökzöldjével. De Kozsó művészi eszközeiből is felfedeztem benne néhányat. Ugye csak vicc? Annak jó.

Nem vagyok az a telefoncserélgetős típus, nem veszek félévente, évente újat, csak akkor cserélem, ha már nagyon nem működik. A 4 éve beszerzett, máig igazán meg nem szeretett Nokiámat is addig használtam, amíg fel nem vette azt a szokást, hogy naponta 3x lemerül, vagy bontja a vonalat, ha beszélgetés közben érkezik egy sms-em. Hagytam, hogy tegye a dolgát, amíg tudja, aztán nyugdíjaztam. Ilyenkor is van feladata, még a Nokia előtti Siemens-em is megvan és aktív, minden reggel ő ébreszt.
Na de most, hogy a "máig igazán meg nem szeretett", kissé csúf Nokia kiöregedett, beszereztem egy szép, új mobilt. Tartottam a vérvonaltól, megjártam már a márkájával (pl. mosógépek terén), de nem volt akkora a kínálat a szóba jöhető telefonok piacán, hogy sokáig vaciláltam volna. Samsung Champ jött, látott, győzött.
Megvettem és beleszerettem. Az érintőképernyőt még szokom, simán előfordul, hogy csak el szeretnék küldeni egy sms-t, de véletlenül átállítom a hangprofilt vagy kikapcsolom a készüléket, de napról napra rutinosabbak az ujjaim. És tényleg szeretem. Minőséget sugároz, csinos, könnyű, se túl kicsi, se túl nagy, és bár nem volt elvárás a választásnál a nagy tudás, mivel én csak beszélek és sms-ezek majd vele, azért néha meglep, miket hajlandó megtenni a kedvemért.

Rockhajó

Szuper színészek, élükön Philip Seymour Hoffman-nal, nagyon vidám közeg, rengeteg dögös zene, és nulla erkölcs... A Rockhajó a legszórakoztatóbb film, amit hosszú ideje láttam. Azért a sok röhögésért, amit az első fele adott, érdemes volt annyi rossz filmet végignézni az elmúlt hónapokban. Vagy akár ennek a második felét. Ilyenkor már közben örülök, hogy lesz mit ajánlani a barátaimnak, kézről kézre adogatni, aztán folyton összekacsintani és idézni belőle. Bár a végére kicsit leül a hangulata, végig ugyanolyan lökött és jó értelemben véve egyszerű és felszabadult marad. Engem nagyon szórakoztatott. Bármikor megnézném újra.
(Nálam 9/10. A port.hu-n ne olvassátok el a történetet, szokásukhoz híven leírják a sztori végét is.)

Nesze neked, Pete Tong!

Szóljon, aki meg tudja fejteni a film címét! És hogy tényleg vígjáték-e, nem pedig dráma. És akkor most "based on a true story", ahogy az elején mondják, vagy "kitalált történet, a valósággal való bármilyen egyezés a véletlen műve", ahogy a végén? Vagy mondja meg valaki, hogy ez egyáltalán jó vagy rossz film!
Egy nagy sikereket elért ibizai DJ fénykora és hanyatlása, küzdelme a drogokkal és betegsége elfogadásával. Mindez tévéjátékos stílusban, egy olyan főhőssel, akiről végig nem tudtam eldönteni, hogy komoly vagy paródia. Menő és lúzer egyszerre. De inkább lúzer, akit valami érthetetlen okból eleinte mindenki szeret. Aztán már csak sajnál, de csodál és visszavár.
Nem untam, nem volt nézhetetlen, de nem is tudom túl sokat dicsérni. Nem tudom, mit láttam. Áldokumentum film egy képzeletbeli DJ-ről? Na de miért?
(6/10-et adtam neki, de nem tudom... nem tudom.)

Michael Hutchence - The loved one

Fillérekért turkáltam a DVD-t valamelyik hipermarketben. Gondoltam, 900 Ft-ot megér, hiszen nagyon szeretem, szerettem az INXS-t, és az egyik legkarizmatikusabb rocksztárnak tartom, tartottam Hutchence-t. Hát, 900 Ft-ot tényleg megér, de egy fillérrel sem többet. Pedig van hozzá bónusz CD is, 6 számmal, köztük egy Hutchence-Bono duettel.
Nem tudom, mi a követelmény egy életrajzi dokumentumfilmmel szemben, mitől lesz jó vagy rossz vagy érdektelen. Simán rávágnám, hogy attól, kiről készül, de ez a film is bizonyítja, hogy tévednék. Biztos vagyok benne, hogy Michael Hutchence élete (és halála) izgalmasabb, érdekesebb volt, mint amit ebben a szűk órában bemutattak belőle, és talán lehetne kevésbé "home made" szagú filmet is készíteni róla. Beszélnek a DVD-n a barátok, zenésztársak, producerek, megemlékeznek a rokonok és persze Kylie Minogue, de alig látni valamit magából az énekesből. Nem elég hatásos, nem elég dokumentarista, vagy nem tudom... egyáltalán nem kapott el. Viszont első látásra megkedveltem az apát, Kel Hutchence-t, aki nagyon édes, és olyan derűvel és szeretettel emlékszik vissza a fiára, annak esetleg vitatható tetteire is, ami szerintem példaértékű lehetne minden szülő számára.
(Nálam 6/10.)

Kicsit aggódtam Drisért, amikor elindult egyedül, két napra Ausztriába, downhill-ezni a hegyekbe (hova máshova?). De ő megnyugtatott: "Nem halhatok meg, drágám, még nem voltam 2 nővel..."
Huhh, mekkora könnyebbség ez a lelkemnek...

És megint hétvége van, és megint úgy ülök a behúzott függönyök mögött, mint egy hete, azzal a különbséggel, hogy már kiteregettem 3 adag mosott ruhát, és nem pizsamában vagyok. Amúgy minden változatlan, végignézem a teljes youtube-ot.

Sokfajta zenét szeretek, aki ismer, tudja, de Sinead dalait mindig kétszer hallgatom meg egymás után. Időnként háromszor.

Nem tudom, mi van velem, de semmihez nincs kedvem. Ilyen nihil hangulatom nem volt kb. 4 éve. 12 órás alvás után egész nap az alvós pólómban maradtam, ugyanazt ebédeltem, amit reggeliztem, nem mentem el Drissel oda, ahova ő igen, órákig hasábokat húzogattam a Facebookon játék címén, és az, hogy meg kellene mosnom a hajam, olyan lehetetlen küldetésnek tűnik, mintha edzetlenül, és mondjuk görkorcsolyában kellene megmásznom a Mount Everest-et.
Az egyetlen dolog, amihez nagyobb kedvem van, mint bármikor máskor, a zenehallgatás. Újra felfedezem a régi kedvenceimet, felváltva üvöltetem a hifit és a youtube-ot, és mintha imádnék egy csomó olyasmit, amit máskor be sem tennék. Most épp Simply Red-del, Mike Oldfield-del és Björk-kel "tépek be", és szeretném kicsit megállítani az időt.
Félek.

- Jó lenne az irodába egy elsősegély-doboz, nem? Sebtapasz, lázmérő, Aspirin...
- De, jó ötlet. Egy doboz nyugtatót már be is vittem.

Mit lehet tenni, ha összemostam a csillámos pulcsimat a ruháival. Most mindene csillog. Pár napja én csesztem le, mert a nadrágja zsebében felejtett egy papírzsebkendőt, és minden göncünk csupa fehér cafat lett.

Nász-ajánlat

Tudom, tudom, nem kellene ilyeneket néznem, mégis mire számítottam... de az az igazság, hogy minden romantikus-vígjátékos tapasztalatom alapján ennél azért többet vártam. Ez a film az én ízlésemnek nagyon gagyi, sablonos, idegesítő poénkodási kényszerrel. Sandra Bullock állati csinos, de kb. ennyi, Ryan Reynolds meg nekem az unalmas kategória, mind a külsejét, mind a játékát nézve. Nem is tudok többet írni róla, még könnyű, esti szórakozásnak sem jó, szerintem.
(Nálam maximum 5/10.)

Lódító hódító

Talán még a Nász-ajánlatot is sikerült alulmúlnia a borzasztó magyar című Lódító hódítónak. Az alapötlet nem rossz, csak épp nem hoztak ki belőle semmit. A film első felét még elviszi a helyzet bemutatása, de a második fele már nagyon lapos, dög unalmas.
Az a bizonyos érdekes alapötlet: egy világ, amelyben nem létezik hazugság. Mindenki az igazat mondja, és csak abban tud gondolkodni. Így aztán, amikor az addig lúzer főhős, Mark Bellison feltalálja az "olyat mondást, ami nincs is", mindenki készpénznek veszi szavait. Ahogy lenni szokott, Mark-nak először nagyon bejön a dolog, aztán jön a csavar, ami viszont egyáltalán nem érdekes, és még csak nem is vicces. És még ideológiailag sem kidolgozott, pl. totál érthetetlen, miért akarja a férfi annyira azt az üres, ostoba nőt, amikor épp arról akarja meggyőzni, hogy nem a tökéletes gének továbbörökítése alapján kell párt keresni. Akkor ő mégis miért attól a nővel szeretne családot alapítani?
Ebben a filmben egyébként mindenki idegesítő. Még a lúzert játszó főszereplő, Ricky Gervais a legkevésbé, de Jennifer Garner vagy Rob Lowe... jaj!
(Maximum 4-5/10.)

District 9

Nagyon régóta meg szerettem volna nézni, és eljött a megfelelő pillanat, a megfelelő hangulat, no meg a dupla adag nachos sajtszósszal a Sandwich Guru-tól.
A műfajának nem vagyok célcsoportja, az tény, de ez a film legalább egyedi, érdekes és az első felén majdnem lerágtam az összes körmöm, olyan izgalmas volt. Aztán jön az ugrós-futós rész (ahogy Dris összefoglalta), ott már elvesztettem a lelkesedésemet, és a végére nem is láttam azt a hatalmas mondanivalót, amiről sokan meséltek... de itt legalább értékelhető, hogy tényleg meglepő és eredeti az ötlet is és a megvalósítás is. A maga hihetetlenségét is realisztikusan mutatja be, kb. olyan, hogy már inkább a szemednek hiszel, mint az ismereteidnek.
Ha nagy sci-fi rajongó lennék, biztos imádnám. Így sem bánom, hogy megnéztem, de egyelőre marad nekem a Gattaca és a Mátrix.
(Szerintem 7/10.)

Oldboy

Hű, na ez a film okozott némi fejtörést. Nem tudom, mit írjak róla, egyáltalán mellé álljak-e vagy ne. A fórumokon is nagyjából felváltva szerepelnek a nagyon negatív és nagyon pozitív kritikák. Egyesek istenítik, és azt írják, mindenkinek látni kell, mások épp azt, hogy senki ne nézze meg. Fura, de mindkét véleménnyel egyet tudok érteni. Sosem láttam még olyan filmet, ahol ennyiszer kellett elkapnom a tekintetemet a képről, de olyat sem, ami ennyire fordulatos lett volna.
Szerintem nagyon jó film, de a legbetegebb, amit valaha láttam. Ráadásul céltalanul beteg, értelmetlenül, túlzóan agresszív. Bár szinte sosem tudod, mi lesz a következő jelenetben, tehát fordulatokban igencsak gazdag, s még a végére is tartogattak két csavart az alkotók, mégsem mondhatom, hogy hű, de nagy. Nincs utána napokig tartó agyalás a sztori mélységein, nem mond semmi olyat, amiről még hetek múlva is beszélnénk, de közben mégis hatalmas arculcsapással zárul.
Sosem láttam még ilyen filmet. Nem tudom, a dél-koreai filmipar gyakran termel-e ki hasonlót, de attól tartok, ők is csak lestek, mit is hoztak ki egy sima akció-thrillerből.
Mindenkinek látnia kellene. De senki se nézze meg, mert oda lesz a maradék ártatlansága, és a világról alkotott képéből a maradék naivitás is kiveszik.
(A skálán nekem 9/10.)

Egy fiúról

Kezdjük azzal, hogy nem olvastam a regényt, és nem csábított semmi, hogy megnézzem a filmet, mert Hugh Grant-től rendszeresen kiver a víz, nem bírom a zavart pillogását, a homlokráncolását, a szörnyű frizuráját, szerintem nem jó színész, ugyanolyan romantikus hősszerelmesként, miniszterelnökként és orvosként, nem tetszik, mint férfi... szóval nem az a név, amely bevisz a moziba vagy leültet a tévé elé.
Az Egy fiúról című filmet viszont most néztem meg másodszor, 2003. körül már láttam, és egy dologra emlékeztem belőle kristálytisztán: arra, hogy ebben Hugh Grant más! És valóban. Egész laza, megdizájnolt (pl. tök jó dzsekijei vannak), hiteles és szerethető. A 2003-ban még ismeretlen gyerekszínész, Nicholas Hoult azóta a Skins sorozat Tony-jaként szerzett magának némi hírnevet.
Tetszik ez a film, jó a humora, de ugyanannyira szomorú is, mint amilyen vicces. A vége kicsit elrontja, mert hatalmas a happy end, mindenki boldog és folyik a nyál a semmit sem csináló jogdíj-örökös csinos lakásának falain, de az utolsó 5 percet leszámítva kimondottan élvezhető kis mozi.
(Jópofa, kedves, 9/10.)

A 2006-os Sziget Fesztiválon láttam először a Placebo-t, még alig ismertem egy-két számukat, de nagyon tetszett, a zenekar is és a sokak által kritizált koncert is. Azóta sokat hallgattam a lemezeiket, kutakodtam utánuk a youtube-on és más helyeken a weben, megnéztem koncertfelvételeiket, és természetesen vettem jegyet (darabja 15 ezer) a szeptember 15-i budapesti bulijukra is.
A Sportarénába érkezve sorban értek a meglepetések, alig lézengett pár ember, a büfé polcai szinte üresen álltak, a nézőtérnek meg kb. a 4/5-e lezárva... azaz nem adták el a jegyeket. Kicsit csodálkoztam, mert én abban éltem, a Placebo jelenleg az egyik legnépszerűbb zenekar Európában, de mivel szeretem a klub hangulatú koncerteket is, inkább azon poénkodtunk, hogy jé, milyen kicsi a küzdőtér, tudunk egyszerre állni a keverőpultnál és megnyalni Brian Molko cipőjének orrát.

Kép innen.

Este 8-kor kezdett az előzenekar (EZ Basic), sokkal jobban fájt, mint az A-háé (Anna and the Barbies), és már nagyon vártam az est főszereplőit.
A Placebo viszont csalódást okozott. A hangosítás vagy a felszabdalt tér miatt (nem értek hozzá) borzalmas volt a hang, egy nagy zaj, csörömpölés, Brian Molko-ból is többnyire csak egy nyekergés hallatszott, sok számon át. Ráadásul úgy tűnt, valamin ki van akadva, egyáltalán nem volt kedves, inkább cinikusnak, flegmának tűnt nekem.  Ha ez a hangosításnak szólt, még valamennyire megértem, de ha bármi más baja volt, azt szerintem nem kellene a közönséggel éreztetnie. Végig az volt az érzésem, hogy nincs kedvük ma itt fellépni, és annak ellenére, hogy egy ilyen kis térben könnyebb hangulatot teremteni, egyáltalán nem alakult ki kapcsolat a zenekar és a közönség között. Kb. olyan érzetet keltettek, mintha egy üvegfal mögött játszanának. Én még koncerten ennyire sosem unatkoztam (leszámítva talán néhány magyar együttest a múlt századból, akiknek a haknijára "véletlenül" vetődtem el). Gondolkodtam rajta, hogy kimegyek az előtérbe keresztrejtvényt fejteni, csak hogy valami izgalom is legyen az estében. Aztán a Bitter End-nél hirtelen megmozdult valami, kezdtek belejönni, de az már a vég volt, utána már csak egy 4 számos ráadás következett. Kimaradtak nagy slágerek, de az még akár laza is lehet, hogy nem játszanak el mindent, elvárás szerint, és simán kihagynak egy Pure Morning-ot vagy egy For What It's Worth-t. Viszont a végén olyan érzésem volt, hogy épp csak elkezdődött valami, és nem kaptuk meg, amiért jöttünk.
Sajnálom, csalódtam.