Kispálya

A Kispálya olasz családi dráma, egy anya nélkül maradt család hétköznapjai, küzdelem az érzelmekkel és az adósságokkal.
Lassúnak tűnő, de elég realisztikus és érzelmes film. Hitelét valószínűleg a forgatókönyvíró-rendező adja, aki maga játsza el a gyerekeivel egyedül maradó apát is. Feltételezhető, hogy saját élményei alapján.
Mindig lenyűgöz, ha gyerekszínészek arcán pont azt látom, amit a karakternek belül éreznie "kell". Ha egy gyerek ennyire azonosulni tud a szereppel, akkor vagy maga is hasonló érzéseket élt meg, és ráadásul van elég intelligenciája, hogy rálásson és eljátssza, vagy nagyon érett és jól ismeri a felnőttek világát.
Szerintem az előbbi a valószínűbb, sok gyerek élhet ilyen családokban, mint a filmbeli Tommi, ahol túl fiatalon kell még a felnőtteket is nagyon megviselő problémákkal megküzdeni. A saját gyerekkoromból is több esetet felelevenített a film, bár én inkább a lökött, hisztis, állati idegesítő, de ha arról van szó, nagyon érzelmes nővérre hasonlíthattam, míg a kisfiú az általában csöndes és sokszor mosolytalan öcsémre.
(8/10, és valaki magyarázza el a címét!)

Fegyvernepper

Nicolas Cage, Jared Leto, Ethan Hawke - már jól kezdődik. Elkap hamar. Furcsaságai vannak, sokáig nem tudom, hova is tegyem, de mire a végére ér, megszeretem. Sokat gondolkodom Jurij Orlov karakterén, aki szemlátomást nem tűnik gonosz embernek, csak valamiféle természetesnek vett önzőségből kifolyólag elzárja lelkének erkölcsileg érzékeny részét. Maximálisan elhiteti magával, hogy az ő felelőssége ott ér véget, hogy lebonyolítja az üzletet. Mintha narancsot árulna.
Mint A Rém esetében, most sem tudom, az igazi Jurij Orlov (mert tudomásom szerint létező személyről mintázták a karaktert) ilyen volt-e, vagy a forgatókönyvíró színezte ki, és vitt bele a személyiségébe némi lelkiismereti-dilemmát, a szerethetőség kedvéért. És tényleg az az ember sodorta-e "bajba", akiben bízott, és akinek egyedüliként bepillantást engedett morálisan vitatható üzleteibe. Ha az eredeti figurákkal hasonlítgatjuk ezeknek a filmeknek a szereplőit, valószínűleg kevésbé leszünk elégedettek, mintha egyszerűen önmagában nézzük, mit kreáltak nekünk. Én ezért nem tartom fontosnak, hogy minden film elején elmondják, megtörtént eseten alapszik. Úgyis millió ponton eltér, és végül mese lesz belőle. Hiteles és tanulságos, vagy egyszerűen csak szórakoztató mese. 
(8/10, mert azért sok az erőltetett klisé benne.)

Egyébként itt lehet az igazi és filmbeli karakterek közti hasonlóságokat és eltéréseket böngészni, érdekes kis oldal, eszméletlen sztorikkal, de a Fegyvernepper (Lord of War) nincs rajta.

Kihasználva a szabadidőt, rittyentek egy kis összefoglalót az elmúlt hetek eseményeiből. Nem túl izgalmas post következik, de szeretem dokumentálni az életem szakaszait. Mintha bármikor is visszaolvasnám majd, pedig nem.

Egy laza hónapja búcsúztam el az előző munkahelyemtől, ami - akárhogy is nézzük - fontos marad, nem csak egy a sok közül, hiszen mégiscsak 8 évet töltöttem el a sokat változó falai, sokat változó szabályai közt. Az épületet és a szabályokat könnyen elhagytam, de az elmúlt 1 hónap alapján úgy tűnik, a volt kollegák, barátok, kollega-barátok hiányoznak. Sokakkal találkozom a mai napig, heti rendszerességgel, úgyhogy jóformán nem is nagyon volt még olyan délután, amikor az új munkahelyemről nem egy ilyen beülős, beszélgetős délutánra rohantam volna.
No igen, ami az új irodában fura, az az, hogy mindössze 3 emberrel dolgozom, akik közül 2 családtag, a harmadikat is régóta ismerem, és ráadásul nincsenek is bent folyamatosan. Az én antiszoc énem hiányolja a nagy társaságot? Nem hittem volna.

Az új munkahely persze új főnökökkel és új időbeosztással jár. Meg persze új problémákkal, bár szívesebben nevezem őket megoldandó feladatoknak. A megoldandók a kommunikációban és a folyamatok szervezésében merülnek fel, de egyrészt nem látszanak lehetetlen küldetésnek, tehát lelkesítenek, másrészt magamról is sokat tanulok általuk. A kommunikációs problémákból kimondottan sokat. Vajon miért értenek félre, miért értek én félre másokat, miért nem értjük pontosan egymást, miért vagyok én vagy más látszólag indok nélkül feszült egy-egy helyzettől... ezekről el kell gondolkodnunk.
Ami nagyon tetszik, hogy nagyrészt én osztom be a saját időmet. Nem határolódik el élesen a munkaidőm és a szabadidőm, és így ügyesebben ki tudom használni a napjaimat. Valószínűleg ezért érzem, hogy már ez az egy hónap alatt is rengeteget haladtam az otthoni tennivalóimmal, míg előtte hónapokig képes voltam magam előtt tolni fontos feladatokat, és sokat stresszeltem rajtuk.

Van barátnőm. Több barátnőm, barátom is van, ez tény, de most úgy értem, óhatatlanul is próbatételnek lettek kitéve az ilyen-olyan változások miatt, és csak egyikük bukott el, ő is csupán férfiúi hiúságból. A többieknek egy nagy kösz! Különösen a barátnő-királynő Sziszának!

A házasságomról ritkán írok, de ennek semmi más oka nincs, mint az, hogy működik a maga természetességében. Nincsenek megoldatlan konfliktusaink, egy hajóban evezünk, egy irányba tartunk. Büszke vagyok a férjemre a cégéért; azért, hogy olyan figyelmes társ, hogy felismerte, a munkahelyem fel fog őrölni; hogy úgy szeret és úgy fogad el, ahogy vagyok, de mindig segíti a fejlődésemet; és hogy hagyja, hogy kiteljesedhessek önmagamban, nőként és független személyiségként. Azt hiszem, ennél többet nem nagyon lehet várni egy házasságtól.

Pocsékul éreztem magam, amikor péntek délután, a hétvége közeledtével, ráadásul hasogató fejfájás közepette szembesültem vele, hogy addig agyaltam az ideális szervezésen, míg végül mindenből kimaradtam. Társaság nélkül, ekkora fenenagy napsütésben én bizony a szobában fogom tölteni a péntek-szombatot, magamat sajnálva. Minden jel arra mutatott, hogy az év legdepressziósabb hétvégéje lesz ez számomra, pedig általában tudok mit csinálni egyedül is, és Drissel sem gond köztünk, ha nélkülem utazik el egy-két napra. Megtanultuk az évek alatt, hogy külön kezeljük egyes hobbijainkat és társaságainkat. Csak akkor van baj az egyedülléttel, ha épp nem arra vágyom. Ha nem tervezett, hanem "úgy maradtam". Ráadásul a saját tökölődésem miatt. (Még anyukámat is felhívtam, nem jön-e át beszélgetni, pedig az már tényleg a vég.)
Na, de mindegy is, mert ez az érzés már elhussant, reggel, frissen ébredve belevágtam a száz éve halogatott teendőimbe, és hirtelen kinőttek a szárnyaim. Sosem gondoltam például, hogy valaha (értsd. nyugdíjas korom előtt) annyira jól fogok állni a to do listámmal, hogy lesz időm felcímkézni a gmail-ben az e-maileket, vagy csoportokba rendezni a FB-on az ismerősöket, egyéni adatvédelmi beállításokkal vacakolni, meg minden. Jelen állapot szerint viszont üres a szennyestartó, minden csutkára kimosva, még talán vasalni is fogok, amit egyébként soha-soha, és egész megnyugtató, hogy senki nem sürget semmivel.

Tervezem tesztelni az új fagyizót is a Bartókon, és telepostolni az internetet, hogy a többiek lepotyogjanak a két végén.

Fogalmam sincs, hogy tudtam leélni 33 évet úgy, hogy nem tekintettem elsődleges ellenségeimnek a szúnyogokat, de mégcsak nem is nagyon vettem tudomást róluk. Mostanában minden éjszakánkat meghatározzák. Dris a fő felébredős, ő minden kis rovarhangra felugrik, villanyt kapcsol, és összecsavart törölközővel vagy a keze ügyébe kerülő pólókkal vad csapkodásba kezd. Amikor feláll az ágyra és a fejem felett kavar, akkor szoktam felriadni.
Kezd állati idegesítő lenni, hogy a legtöbb éjszaka így telik. Pedig beszereztünk már mindent, aminek a gondolatával kicsit is meg tudtunk barátkozni. A két ablakon szúnyogháló feszül, az erkélyajtón meg csak azért nem, mert azon ki is kell menni néha. Gondolom, olyankor, abban a 20 másodpercben özönlenek be a kis dögök. Vettünk rovarcsapdának titulált lámpát is, ami ugyan nagyon hangulatos fényt ad (egész más "megvilágításba" kerül tőle pl. egy szerelmeskedés), de még egyetlen szúnyogot sem láttam megnyiffanni benne, olyat viszont igen, hogy a rácsain ücsörögtek ötösével, mint a galambok a villanyvezetéken. Hajlamos vagyok azt hinni, valamiféle üdülés ez nekik.
Mit lehet még tenni, hogy végre nyugodtan végigaludhassuk az éjszakákat?

Szuperjó, hogy van nekem "a" Szisza.

Megyek? Nem megyek? Megyek? Nem megyek?
Öreg vagyok én már az éjféli kezdéshez.
Fiatal vagyok még, hogy ne utazzak 210 km-t azért, hogy megnézzek egy jónak ígérkező koncertet.

Hétalvó

Woody Allen sci-fije. Hihetetlen, hogy odaül az üres papír fölé, és ez jön ki belőle. Agyament és zseniális ötletek, tucatjával.
Woody egyébként elég design-érzékeny lehet, a Hétalvó nem az első alkotása, amiben csodaszép épületek és belső terek szerepelnek. Ebből a szempontból nézve hihetetlen is, hogy 1973-as film, de a burleszk jelenetek és az egyébként low budget-snek látszó "trükkök" mégis árulkodnak a koráról.
Diane Keaton nagyon szép, mindig az, szépen és vidáman öregedett meg, és gyönyörű volt fiatalon is...
(7-8/10, az ötletekért.)

Delicatessen

A trailer mindent elárul. A hangulatról. A sztorit hál'istennek nem.

Merthogy ennek az egyébként értelmetlen agyamentségnek még története is van, ez különbözteti meg sok, történet nélküli agyamentségtől.
Úgy negyedóránként bele kell halni a röhögésbe. Egy hatalmas adag zseniális ötlet, azzal a francia filmes hangulattal, amit úgy imádok. Látványos film, kiváló színészek... hova fényezzem még?
(8/10. Ha valami értelme is lenne, akár 9-es is lehetne.)

Egyszer, réges régen, még amikor önbizalmam mínuszos értékeket mutatott, láttam egy filmet. Fiatal voltam még nagyon, már a történetére sem emlékszem, csak az érzés maradt meg, hogy szerintem hasonlítok az akkor még szintén fiatal Nastassja Kinski-re. Talán még a filmbeli karakterének lelkét is magaménak éreztem. Nem említettem senkinek, nem is mertem volna ilyesmiről beszélni a "bocs, hogy élek" időszakom közepén, és azt sem tudtam, hogy valóban van-e hasonlóság vagy csak én szeretném.
Pár napja egy férfi ismerősöm látott egy filmet vele, majd dobott egy e-mailt, hogy a színésznő arca és mimikája rám emlékeztette. Zavarba jöttem, de örültem.
Hát lehet haragudni valakire, akitől ilyen szép bókot kap az ember, kvázi gyermeki, bizonytalan énje igazolásaként?

Megtaláltam egy tavaly októberi, akkor piszkozatban hagyott bejegyzésemet:

"Elérkeztünk ide, a csúnya felnőtti lét legmélyére, amikor ész megáll, problémamegoldó szoftver lefagy. Első napom a munkahelyen, amikor nem mondok ki semmit. Nekem, az örök véleménynyilvánítónak ez maga a börtön, szájkosár és gondolatketrec, zombilét.
Hát ilyen ez az állapot belülről? Még nem megy, hogy mosolyogjak is hozzá. Pont olyan lehet az arcom kívülről, mint amilyennek gondolom. Kiül rá, hogy összeszorítom az ajkaimat, nehogy kicsusszanjon valami. Lépkedek a megszokott csapattal, végig a folyosón, lift, büfé, menza. Ha a kismutató és a nagymutató állása megfelelő, akkor tömegközlekedés. Szótlanul vagy legalábbis nulla tartalmú közlésekkel.
A nyílt, egyenes kommunikáció rég nem működik, fogadó is kellene hozzá. Ha magad alatt vágod a fát, aztán már mások alatt is, meg még rárakódik jó pár réteg kaki, egyetlen kiút lehetséges. Csakhogy vannak ambivalens  helyzetek, és ez benne tart. Benne a kakiban. Amikor jó is meg rossz is. Amikor mennél és maradnál is. Amikor a nagy egész szárnyakat adna, de a kisebb kör megfojt. Amikor nem lehet szólni, mert senkit nem érdekel. Néznek rád üveges tekintettel. Rosszabb esetben széles, erőltetett mosollyal. Mintha nem értenék, mintha minden rendben lenne. Azt hiszik, így egyszerűbb. Képmutatás mindenütt. De kialakul egy szűk kör, ahol még kijöhet, ami kikívánkozik. Megértenek. Aztán már ott sem. Nem tudod, kiben bízhatsz és kiben nem, bár kezded úgy érezni, hogy senkiben sem. Először csak mondogatod magadban (vagy hangosan), hogy soha többé nem mondasz senkinek semmit. Aztán persze nem bírod ki, és időnként mégis kicsusszannak a gondolataid, de szép lassan eljön a nap, amikor tényleg megkukulsz.
Nekem ez az első ilyen nap. Üveges tekintetű, de még nem erőltetett mosolyú. Még óránként belehal a lelkem."

Létezik a "lélekben felmondott" kategória. Ha lépni kell, akkor lépni kell.

Mennyivel jobb úgy vásárolni, hogy az ember nem megy be azokba az üzletekbe, ahol felbosszantják... és jé, így is fel lehet öltözködni, tetőtől talpig, többszörösen. Nagyjából felvásároltuk az Aréna Pláza teljes árukészletét, de hadd emeljek ki egy darabot mind közül, ami mindenféle elvemnek ellentmondóan került a "kosaramba", és aranyozta be a napomat. Merthogy sort, egészen rövid. Ráadásul lyukacsosra és majdnem fehérre koptatott. Ez az, amire én eddig pénzt sose... de miért is? Nem tudom.
Először is, azt hittem, már 42 kilós tinédzserként is, hogy a lábam rejtegetnivaló, narancsbőrös, striás, meg ugye sonka, úgyhogy én sorthoz (hát még forrónadrághoz) eleve öregnek születtem. Aztán ott van az, hogy lyukas és kopott, amire azt szoktam mondani, olyan, mintha a 80-as évek óta folyamatosan mosnák. Nem veszek meg valamit, ami olyan rongyos, amilyennek több év hordás után kellene csak lennie, divat ide vagy oda. És ma mégis! Mert felpróbáltam, jól állt, és 10 évvel fiatalabbnak láttam benne magam. Sonkát, striát nem észleltem. Jöhet a kánikula.
Úgy sétáltam szatyromban a kis sorttal, mintha az örök élet titkát birtokolnám. Boldogan.

Amúgy nem jövök rá, hogy lehet hajráfot venni. A bazisok és bitangerős hajam miatt fel kellene próbálni, mielőtt. Tizesével törnek szét, esnek le, akkor meg minek. De ahol fel lehet próbálni, ott felmerül bennem, hogy már mások is megtették előttem. Tehát én már nem szeretném. Akkor, hogy van ez?

Másik nagy dilemma, hogy férfipapucsból vietnámin és szivacsostalpú (vagy nem), tépőzáras (vagy nem) sporton, valamint "palibácsis" gyógyon kívül mást az egész világon nem gyártanak? Valami ízléses, ámde modern darab... miben jár a férfi otthon, ha nem mezítláb és nem is ezekben?