Ó, micsoda csoda! Szélessávú internet van végre a lakásban. Ez azt jelenti, hogy vége az ablakhoz simulós, térerővadászós netezésnek, és a perces betöltési időnek. Nagy boldogság ez nekem!

Jót perpill nem tudok mondani, károgni, nyavalyogni nincs kedvem, úgyhogy jön néhány elkapott láncjáték, amit nem nekem dobtak, de útközben lenyúltam. Bocs.
(Mi is volt az a játék, gyerekkoromban, amikor dobálták egymásnak a ladbát, és a középen álló próbálta elkapni?)

Tehát az elcsípett kérdések, az én válaszaimmal:

1. Hol fogtad utoljára valakinek a kezét?
A Feneketlen tónál.

2. Ha megélnél egy háborút, szerinted túlélnéd?
Tuti, hogy nem.

3. Bealszol a tévé előtt?
Nagyon rég nem fordult ilyen elő. Talán azért, mert alig nézek tévét, vagy mert ha álmos vagyok, szépen, fegyelmezetten kikapcsolom, és elsétálok az ágyamig.

4. Ittál már tejet közvetlenül a dobozból?
Inkább zacskóból, de az is rég volt.

5. Nyertél már valaha betűző versenyt?
Hehe, nem. :) Ezek szerint ez a kérdéssor valahonnan a tengerentúlról indulhatott...

6. Mi volt a legnagyobb vitád valamilyen baráttal?
Nem emlékszem egy nagyra sem konkrétan, de szoktak lenni vitáim.

7. Gyorsan gépelsz?
Azt mondják.

8. Félsz a sötétben?
Előfordul.

9. Most van valaki, aki tetszik?
Te jó ég, mikor kérdeztek tőlem utoljára ilyet? Talán nyolcadik osztályban. (Most erre mit mondjak? Vaaan. De nem úúúgy.)

Gyűlik bennem a piszok, a kisöpörnivaló. Jó lenne kibőgni magam, itt is van a szemem sarkában az első könnycsepp már napok óta, de sehogy sem akar kigördülni.
A gond most egészen újszerű, hozzám közel és kevésbé közel álló embereknek kellene megmondanom, mi a problémám velük, mi esik rosszul tőlük. Nem akarok blogban célozgatni, másnak panaszkodni, még akkor sem, ha egyébként jól esne, mert most kevésnek bizonyulna, nem oldaná meg a problémát. Márpedig meg kellene oldani, úgy nem hordoznánk magunkkal évekig.
Ebben nem vagyok jó. Nem tudok még időben, de szenvedélymentesen visszajelzést adni. Párkapcsolatban igen, amúgy nem. Dicsérni igen, kritizálni annyira nem. Vagy kifakadok és elég erős kifejezések hagyják el a számat, és azzal magammal teszek rosszat, vagy nagyon meghunyászkodom, és még azért is én kérek elnézést, hogy ők a lábamra léptek.
Ha lenyelem az egészet és inkább csak magamban fortyogok, előbb-utóbb hatalmasra dagad a probléma, és szétdurran, akkor pedig jogosan kérdezik majd: nem lett volna jobb nyíltan kommunikálni? De, dehogynem. Csakhogy - mint olyan sok minden - ez is kettőn múlik. Az adón és a vevőn.
Olyan kevesekkel lehet őszinte az ember...

Akkor most bevallom, hogy azért szeretünk a freeblogosokkal mozizni, mert:

1) kulturált a közönség,
2) nincs reklám (nem mintha zavarna, ha lenne, de azért jó nélküle),
3) eddig még csak jó filmet láttunk...

... és van egy új előnye is: Drisnek végre órákig nem csörög a telefonja, nem bizniszmenkedik, nem szervez, nem rohan, nem sms-ezik. A kezét úgy 2-2,5 órán át a combomon pihenteti. Az ilyenből rövid pillanatok is aranyat érnek mostanában, nemhogy órák.

S hogy a filmről is szóljak, a Slumdog Millionaire igazi tíz per tizes mozi. Vagy inkább 9,5/10-es.
Meglepett, hogy annak ellenére jó, hogy képtelen és meseszerű. Képtelen, hogy épp olyan sorrendben kapja a srác a kérdéseket, hogy el tudja mesélni a történetét, s az kronológiailag is összeálljon. Képtelen, hogy ilyen egyszerűt kérdezzenek 20 millióért, bár lehet, hogy ez kultúrafüggő. Képtelen, hogy amikor a két gyerek leesik a száguldó vonat tetejéről, maximum telemegy a szájuk porral. És ilyen jelenetből van még vagy egy tucat. Képtelen, hogy egyik pillanatról a másikra egy szívtelen, gonosz figura 180 fokot fordul és áldott jó szíve lesz. Emellett kicsit szájelhúzós, hogy a harmadik világ nyomorából induló történetből ilyen cukros vég kerekedik. A vége főcím alatti képsorok pedig... ezt inkább nem is írom le.
De mindez nem baj, sőt, meglepett, hogy ennyire lekötött és megrendített. Szörnyülködtem, sírtam, néha még nevettem is. Ájuldoztam a gyerekszínészek játékán, a szép képeken, a kameraállásokon, a remek zenéken.
A Slumdog Millionaire szerintem egy kimondottan jó film, és nekem, aki nem láttam még indiai mozit (mint ahogy ez is amerikai), meglepő és egyedi. Egyszeri megnézésre mindenkinek ajánlom!

A: Szétfagyok.
B: Igen, szép vagy.
A: (szétesve a nevetéstől) Kissé zajos ez az út...

A: Szétfagyok.
B: Igen, szép vagy.
A: (szétesve a nevetéstől) Kissé zajos ez az út...

Többen kérdezté(te)k e-mailben, hogy ez vagy az a VegaFood-os étel milyen, érdemes-e rendelni. Úgy gondoltam, összefoglalom ide, mit szeretek, mit nem annyira, hátha útmutatást nyújt másoknak. Aki engem kérdez, azt bátorságra szoktam biztatni, de persze az én ízlésem csak az én ízlésem, mindenkinek más ízvilág jön be.

Felsorolok néhány kedvencet, és egy-két apróságot, ami nekem (hangsúlyozom: nekem) nem vált be:

... és ha egy nap szarul indul... A lavina nem áll meg. Mélypont a köbön. Rég volt ilyen rossz.
Olyan, amikor már én is a munkába menekülök.

Csodálatos éjszakám volt. Éjjel 2-ig költöztettük anyukámat, hordtuk a lift nélküli házban fel-le a dobozokat, zsákokat. Esett az eső, hideg volt, iszonyú fáradtak és nyűgösek voltunk, közben pedig anyu egy szomszéd kilakoltatásáról mesélt, amit enyhén szólva is hátborzongató érzés volt végighallgatni. Három és fél órát sikerült aludnom. Nem mondhatnám, hogy túl jól érzem most magam.

Nem tudom, de nekem valahogy hiányzik Bahha és az unnoted.