Ahogy öregszem, egyre inkább azt tapasztalom, hogy egyetlen dolog sincs a világon, amiről mindenki ugyanazt gondolná. Az hagyján, hogy ahány ház, annyi szokás, de ha már kezdesz tényként kezelni bármit is, tuti, hogy épp szembe jön valaki az utcán, aki bebizonyítja az ellenkezőjét.
Sosem említettem, de időnként megnézem a Hal a tortánt (vagy a Vacsoracsatát) a tévében vagy a neten, és ha van valami tanulsága, az ez. Akármennyire készül valaki, akármit talál ki, akármilyen jó körülmények közt él, akármilyen jó szakács, figyelmes házigazda, tuti, hogy lesz valaki, aki egész mást tart jónak és húzza a száját. Sokáig én is fanyalogtam, hú, ennél tényleg koszos a villa, annál pacalleves az előétel (pfúj), amaz meg a keverőkanállal nyitogatja a szemetes fedelét. De amikor egyszer semmibe sem tudtam belekötni, amikor úgy éreztem, most végre minden a helyén van, akkor az 5 vendégből minimum 3 fel volt háborodva.
Tudom, hogy ez cirkusz, és a forgatókönyv szerint valamin hőbörögniük kell, de akkor is úgy érzem, valamennyire modellezi a valóságot.

Az egész bevezető azonban ahhoz kellett, hogy elmeséljek egy számomra meglepő esetet. Angol tanárommal a füldugók használatáról beszélgettünk, és ilyenkor az a cél, hogy minél többet járjon a szám, úgyhogy feldobtam, mennyire érthetetlen számomra a füldugóval alvás. Mert ha valakit annyira zavarnak a zajok, hogy csak azzal tud aludni, totál kizárva a külvilágot, akkor nem értem, hogyan hallja meg reggel az ébresztő hangját. (Hozzáteszem, sosem próbáltam, tehát nem tudom, így működik-e.) A tanárom szemlátomást meglepődött, kikerekedett a szeme, és azt kérdezte: Ismert maga valaha bárkit is, aki ébresztőórára kel?
Ezen meg én lepődtem meg, és rögtön rávágtam: Persze, mindenkit.
Ő meg ezen lepődött meg. Ő úgy gondolja, hogy mindenki felébred reggelente magától, a szükséges időben. Én meg úgy, hogy mindenki órára kel. Kivételnek talán csak az alvási zavarral küzdők számítanak, akiknek hajnalban kipattan a szemük, aztán nekiállnak vasalni és ablakot pucolni.
Ültünk egymással szemben, és úgy meredtünk a másikra, mintha Mars-lakó lenne.

A tanulság számomra ebből az, hogy az ember sosem tudhatja, ami neki evidens, másnak is az-e.

Az elmúlt 2 évben elfelejtettem szabadságon lenni. Mármint voltam, csak elfelejtettem, hogyan tudok élni vele. Most is 5. napja vagyok itthon, mert már annyira fáradt voltam, hogy alig bírtam elvonszolni magam az irodáig, és hiába 5. nap, még csak az ügyintézés, a betegápolás, a mosás, a teregetés, a pakolás, a leckeírás és a hobbimeló váltogatták egymást. Az egyetlen, amit pihenésnek lehet nevezni, hogy addig alszom, amíg jól esik.
El kellene menni a világ végére, de arra még hónapig nincs időnk.

Már gyerekkorom csehszlovák ifjúsági filmjeinek is visszatérő eleme volt a láncreakciós gép, az unatkozó tinik mindig ilyesmivel gonoszkodtak, cementet borítottak a hazaérkező szülők fejére, vagy megszívatták a szomszédban lakó rigolyás öregasszonyt. Biztos azért imádom nézni ezeket a gépeket, mert ezeken a filmeken nevelkedtem.
Most egy olyanra bukkantam, ami minden eddiginél kreatívabb és kis jóindulattal worldwide-nak nevezhető, hiszen 8 országot érint. Olyan anyagokat és ötleteket is bevon, amilyeneket még soha nem láttam, legalábbis ilyen ketyere részeként.
A videót a Pto-n találtam, ők pedig a Kultplay-en. Tulajdonképpen ez is egy láncreakció, nem?
Kicsit hosszú, 14 percig tart, de érdemes végignézni.

Úgy terveztem, hogy megnézem élőben az Oscar-t, mint a régi szép időkben, amikor még jobban érdekelt és egy éjszakázást sem egy hét alatt pihentem ki. Naiv elképzeléseim szerint reggel hatkor mentem volna lefeküdni, aludtam volna délig, aztán pont elkészülök szép lassan a dolgaimmal, mire megkezdődik a délutáni programom. A terv odáig meg is valósult, hogy reggel 6-kor, az utolsó díj átadása után elaludtam, de kicsivel később arra ébredtem, hogy rohannom kell a gyógyszertárba, mert Drisnek egyre magasabb a láza, s már felélte az Aspirin-tartalékainkat.
Nem esett jól kimenni a hóesésbe, miközben tudtam, nekem még javában aludnom kellene, de megtett ő már ennél cifrábbakat is értem, meg úgy amúgy is, ez a minimum.

Ami az Oscar-t illeti, biztos öregszem (ki nem?), mert egyre nézhetetlenebbnek tűnik ez a tömény cukormázas ömlengés, képmutatás, ami a gálát jellemzi. Nekem az is fura, hogy ha valaki meghal, feltétlenül neki kell nyernie... de lehet, hogy tévedek, és tényleg ő volt a legjobb. Minden cinizmusom ellenére többször meghatódtam, szipogtam rendesen, működött a hollywood-i hatásvadászat, én meg tényleg olyan liba vagyok, hogy mindenen elérzékenyülök, közben meg szidom őket belül, hogy ezt teszik velem. Egy vicc, tudom.
Nem volt sok értelme fennmaradni, nem történt semmi érdekes, hacsak az nem, hogy Jennifer Aniston és a Pitt-Jolie pár egy légtérben tartózkodott, ráadásul Angelina hatalmasakat kacagott Jen színpadi(as) viccelődésein, rá is mozdult az összes kamera rögtön, és biztos a bulvárlapoknak is lesz mit írniuk pár napig. No és persze Hugh Jackman egész estés show-ja, amelyből kiderült, nem csak énekelni tud, de hihetetlen jól táncol, és a humora is kellemes.
Amúgy a díjakat a papírforma szerint osztották ki, az egyetlen meglepetés Sean Penn győzelme, aminek nagyon örülök, különösen, hogy egy melegjogi aktivista szerepéért díjazták.
A Slumdog jó sok díjat besöpört, összesen 8-szor lapult a borítékban ez a filmcím. Ez az egyetlen film, amit láttam a jelöltek közül, mégis furcsa érzés, hogy ennyire kiemelték, mert azért nem vagyok elhalva tőle. Igaz, azoknak a filmeknek a többségével így állok, amelyekre Oscar-esőt zúdítottak úgy az elmúlt 15 évben. A Slumdog a moziban nagyon tetszett, aztán gyorsan kiürült belőlem, és pár nappal később már nem sok nyoma maradt bennem. Pedig egy (számomra) nagy és jó filmnek szokott. (A filmzenéért, betétdalért, operatőri munkáért járó elismeréseivel egyetértek.)
Meg kellene nézni a Benjamin Buttont és a Milket, as soon as possible.

Bírom magunkban, hogy ilyen színes a téli ruhatárunk (is). Bár a képen majdnem minden darab Drisé.
Most eszembe jutott, hogy pár napja okkersárga harisnyában és sötétkék farmerszoknyában mentem dolgozni, hozzá szintén okkersárga pulóvert vettem. Nem mondom, hogy nem voltam feltűnő, mivel a sárga szín mindig az, de szerintem ez még visszafogott. Épp ezért lepődtem meg, amikor egyik kolleganőm azt mondta, csinos, csinos, de nagyon extrém ez a szín. Extrém? Az okker? Mit szólna, ha nem fognám vissza magam, és tényleg úgy öltöznék, ahogy igazán tetszik?

Dris túlesett élete első snowboard-ozásán. Amikor este hazaért, lesápadtam. Alig állt a lábán, szédelgett, a sípcsontjánál át volt vérezve a 3 réteg ruhája. Eleve nagyon fáradtan indult el reggel, de mint kiderült, csak egy rétest tudott enni egész nap, és ráadásul enyhén szétnyílt a bőre a lábán, lefolyt a vér a lábfejéig. Közvetlenül azután, hogy beájult az ágyba, saját maga is elismerte, hogy túllőtt a célon.
Én meg azon gondolkodom, hogy ha egy felnőtt emberért ennyire aggódom, mi lesz, ha majd gyerekeim lesznek...

Szeretem:
- a friss kenyeret mustárral
- a Google Chrome böngészőjét
- a Bolhacirkusz c. műsort a Radio Café-n
- a Family Guy-t
- a Milka kávés étcsokiját (nem hangzik olyan jól, mint amennyire finom)

Nem szeretem:
- megmosni a saját hajam
- amikor frissen mosott a hajam
- amikor nem frissen mosott a hajam
- hogy eltűntek a kedvenc mákos szamószáim a VegaFood étlapjáról
- hogy az egyik kedvenc blogomat nem reklámozhatom és nem is kommentelhetek bele, pedig időnként nagyon nehéz visszatartanom magam
- amikor nem írom meg a fejemben összeállt blogbejegyzéseket

Nem lehet véletlen, hogy a gazdasági válság bekövetkezett. Nem az ismert, vagy kevésbé ismert lavinaindító hibákra gondolok, hanem ...... Nem szeretném, hgoy szociálisan érzéketlennek tűnjek, hiszen sajnos sok ártatlan áldozata is lesz a válságnak, de hiszem, hogy összességében ez egy jó dolog. Kell az emberiségnek, hogy valami megálljt parancsoljon. Hogy végre muszáj legyen végiggondolni, mi is az érték, és mi nem az. Mire van igazán szükségünk, és mi az, amit csak úgy megvettünk eddig, azonban könnyen tudunk élni nélküle. Egy új plazmatévé, egy középkategóriás autó, esetleg egy második kocsi... Egy ideig legalább megállunk és érezzük, hogy szorít a nadrágszíj, akármekkora méretet hordtunk is eddig. Ez mindenkit érint, akinek nagyobb vagyona van, azt azért, akinek kisebb, azt azért. Ugyanezt érzem a környezetvédelmi krízissel kapcsolatban is. Szerintem nagyon jól jön nekünk. Ki előbb, ki később, de kénytelen lesz odafigyelni és belátni, hogy amennyi áldozatot hozott a Föld az eddigi kényelmünkért, azt most nekünk kell visszaadnunk, épp a kényelmünk bizonyos szintű feladásával. Épp itt az ideje, hogy figyelmeztessen minket a természet: hohó, nem a miénk a világ! Nem lehet bármit mértéktelenül, a végtelenségig. Dris mondása, és szerintem nagyon frappáns: szükséges méregtelenítés ez az emberiségnek.

Imádom azokat a spontán kialakuló beszélgetéseket, amik valami egészen másnak indulnak. Történetesen ez a mai: angol tudásom tesztelésének. Egy középkorú hölgy ül az asztal mögött, és elvileg felméri, mennyi hiányzik még a célomhoz, s tanácsot ad, milyen úton haladjak. Most látjuk egymást először, késő este is van, ő pedig szívességet tesz, hogy meghallgat. S ahogy mélyülünk bele a bemutatkozó szövegbe, egyre kíváncsibban kérdezget. Egyre érdeklődőbb, aztán egyszercsak félredobja az angolt, és magyarul buggyan ki belőle, hogy micsoda világban élünk, már a fiatalokon sincs mit irigyelni, nekik sem olyan könnyű, ésatöbbi, ésatöbbi. Az mellékes is, hogyan jutottuk el idáig a társalgásban, de ettől a ponttól igazi beszélgetés kezdődött, érintve irodalmat, újságírást, gazdasági válságot, bankszektort, gyereknevelést, Amerikát, az agymosást és a túlzott fogyasztást. Igazán jól esett. Amúgy is bírom az ilyen nőket, azokat a középkorúakat, akikben van valami nagyvilági, valami érdekes nyitottság, vagy nem is tudom, mi lenne a megfelelő kifejezés rájuk. Különös ismertetőjelük, hogy érdekes (meglepően vagány) a frizurájuk, korukhoz illően jól öltözöttek, de egyéniségek is. Többnyire rekedtes a hangjuk, jó a dumájuk, szokatlanul kiegyensúlyozottnak látszanak, és még csak véletlenül sem szabóilonának vagy kovácsmarikának hívják őket, sokkal inkább Hédinek, Grétának vagy Zsófinak.

Sorra írják az olvasók, hogy vettek a biojoghurtból, és egyikük szóhasználatával élve valóban orgazmikus. Remélem, lassan mozgalom lesz belőle. Zarándok utak indulnak majd a hipermarketek bioosztálya irányába.

(Állati jó, hogy rákattintok valamire, és azonnal megnyílik. Juhhéé!)

Beleszerelmesedtem picit egy festménybe is, pár hónapja láttam meg az Innoshop egyik üzletében. Hatalmas ötletnek tartottam, hogy bár nem fotó, hanem festmény, mégis fekete-fehér. Vagy inkább szürkeárnyalatos. Mekkora geg...!
Egy falusi jelenetet árbázol, puritán parasztház, mellette egy út, rajta egy szatyrokat cipelő, megfáradt néni. Épp csak a lényeg látható rajta, semmi aprólékosság, semmi részletezés. Ráadásul az egész egy cirádás keretbe foglalva, olyanba, amelyek aranyozottak szoktak lenni és valami szentképet ölelnek körül, s őszintén szólva kicsit sem fognak meg a giccsükkel. De ez a cirádás most nem arany, hanem fehér volt. Egész más hatású, egyszerűségében nagyszerű. Hetekig beszéltem Drisnek erről a festményről, és hogy ezért nem tettem ki semmit az elmúlt 8 évben a falra, mert nem találtam az ideálisat, vagyis azt, amit még a második héten is tudnék nézni. De ez...! Valami ilyesmit el tudnék képzelni, beleillik a koncepcióba. Nem adnék érte pénzt, biztos nem is olcsó (olyan 30-40 ezer közé saccoltam), úgyhogy csinálhatnánk házilag (na persze), mondogattam.
Lesz majd születésnapom, Dris pedig úgy gondolta, meglep ezzel a képpel, ha már annyit emlegetem neki. Titokban bement a boltba érdeklődni. Este mesélte, hogy 550.000,- Ft. Keret nélkül ötszáz. Durva. Úgyhogy bocsi, inkább valami mással ajándékozna meg. (Én meg azt is elfelejtettem megünnepelni, hogy egy éve nem gyújtott rá.) Ja, és az eladó srác üzeni, hogy jó ízlésem/sünk van, az egyik legjobb kortárs festő művéről van szó, befektetésnek is kiváló lenne. Hát, nem különösebben értek a festészethez, sőt, szinte egyáltalán nem. Érzéseim vannak, konkrét tudásom minimális. Arról sincs fogalmam, milyen áron kelnek el a képek. Fél millió forint sok pénz, legalábbis a fizetésemhez képest. De festmény viszonylatban is az?