Furcsaságokat álmodom mostanában. Bár az álmok mindig furcsák.
Azzal a kollektívával, amelynek kb. 3 évvel ezelőtt voltam tagja, bementünk egy bankba ügyintézni. Nagy összegekről kellett dönteni és szerződéseket aláírni. A bökkenő, hogy rajtam kívül az összes kollega olyan részeg volt, hogy menni is alig tudtak. De azért mentünk, be a bankba, lassan, nehezen, de eljutottunk a célig. Az ügyintéző próbálta őket rábeszélni, hogy aludják ki magukat és egy másik napon jöjjenek vissza, de ők hangoskodva erőltették a szerződéskötést. Annyi felé szóródtak, hogy nem láttam át, ki, melyik ablaknál mit ír alá, és mennyi pénzzel kötelezi el magát.

Nem gondoltam, hogy ilyen gyakran fogom elővenni az NLC álomszótárát, de ennek utána kellett néznem. Sokadszor tűnik úgy, hogy működik. Egyáltalán nem lepődtem meg most sem. Azt ugyan nem sikerült kiolvasnom belőle, hogy a munkatársak, kollegák, pláne a régiek mit szimbolizálnak (van rá tippem), de a részegség: "Elégedetlensége, nehézségei két utat engednek: menekülés a semmibe és küzdelem a talpra állásért. Ha az utóbbit választja, nyerõ lehet. Minden kábulattal talajt és agysejteket veszít." Teljesen be tudom azonosítani benne a problémáimat, vagyis a "megoldandóimat".

Bringám most épp nincs (az előző már nincs nálam, az új még nem készült el), de az első "kritikus" hangokat meghallva leszaladtam az utcára. A Moszkva téren már lépni nem lehetett a bringásoktól. Így, a végére belecsöppenve is átéreztem a Critical Mass hangulatát.
Átalakul minden, és milyen hamar. Érdekes, hogy tud viszonylag gyorsreagálású is lenni ez az ország (ez az ország, ez az ország - sic!). Nem a kerékpárutak minőségére, sokkal inkább a bringások számára gondolok. Öt éve még nem mertem volna tenni rá 100 forintot sem, hogy lesz egy ilyen népes tábor, egy békés, politikai tagozódástól viszonylag mentes, kényelmét praktikumra (vagy másfajta kényelemre) cserélő társadalmi csoport. Divattá vált bringázni, de még nem alakult ki a juszt is ellenzők tábora. Nem a megrögzött autósokra gondolok, hanem az anti-fashion klubra, amit minden divathatás kitermel magának. Akik azért nem csatlakoznak, vagy azért válnak ki, mert nem akarnak semmilyen tömeg tagjává válni. Ilyet a kerékpározás körül nem tapasztalok, vagy csak nem látok bele a kultúrájába eléggé. Ami pedig a szexszimbólumokat illeti, szép lassan átveszik a nagyautós félistenek helyét a futárzsákos, feltűrt nadrágszáros, vékonyabb testalkatú srácok (hogy a tündéri biciklis lányokról már ne is beszéljünk). Nem is kérdés, nekem ez a trend nagyon tetszik.
Hazafelé menet kicsit sajnáltam, hogy egy hónap múlva már nem lesz ilyen, hogy csak úgy leugrok megnézni az emelést. Vagy akármit. Igaz, nem a pusztára költözünk, nem megközelíthetetlen távolságba a belvárostól, de sok szempontból szerettem, hogy 1 percre van az élet. Sok szempontból meg nem.

Le vagyok maradva, tudom, ezek évekkel ezelőtti fotók, de én csak most találkoztam velük. És piszkosul tetszenek. (További képek ide kattintva.) Van köztük mindenféle, kicsit túl eklektikus a sorozat, de imádom. A ruhák, a bútorok, a mozdulatok, a kéztartások, az arckifejezések, az érzelmek... szerintem zseniális.

Ismer-e valaki a Művész mozi várójában levő gyöngybolton kívül hasonlót, valahol elérhető távolságban? Különböző méretű fekete, és egy-két színes, gömb alakú gyöngyre lenne szükségem, műanyagból, vagy ha nincs más, akkor fából.

Kíváncsi leszek, hogy bírják a budapesti autósok, hogy idén hétfőre esik az autómentes nap. Remélem, sokan így állnak majd hozzá, mint ahogy az Autózz! blog szerzője is. Persze lehet még ígyebbül is.
Kíváncsi leszek a megszabott útvonal nélküli Critical Mass-re is. Remélem, részt tudok venni.

Valamint tetszik ez a duma: "Próbáld ki te is, milyen egy nap dugóban üldögélés, parkolóhely-keresés nélkül! Lehet, hogy meg is tetszik!"
De most tényleg...!

Nem tudtam hosszabb és magyarázó bejegyzést írni az előző témáról, pedig sejtettem, hogy pontosan senki sem fogja érteni. Bár kicsit reménykedtem is, hogy a régi olvasóimnak azért összeállnak a mozaikok.
Már az első, hétfői adás után megkérdeztem a tesómat, ő is nézi-e és látja-e, amit én, s érzi-e a hasonlóságot. Mielőtt bővebben kifejteném, annyit azért hozzáteszek, mi ugyan sok évig ilyen környezetben éltünk, sőt még ilyenebben (hajaj), de abban mindketten egyetértünk, hogy ez a múlt, mostanra valamivel jobb a helyzet. Ezt nagyon fontos leszögezni.

Ami pedig "kegyetlenül ismerős" volt: Nem önmagában az ivásra gondoltam, hanem az egész jelenségre. A depressziós nőre, aki, ha nincs mellette valaki, aki mondja, mikor mit csináljon, este hatig még a reggeli fogmosásig is képtelen lenne eljutni. Vagy mondjuk lemenni a boltba kenyérért, kész challenge. Egy napi teendősort végigcsinálnia pedig még "felügyelet" mellett is nehéz, pláne időre és etikett szerint.
Gondoltam még a nem reális önképre, az ivás, a gyógyszerekre ivás (!) személyiségtorzító hatására. És ezek folyományaként azokra a borzalmas beszólásokra.
A beszólások, igen, azt hiszem, azok voltak leginkább ismerősek. Amit egy erős, felnőtt ember simán visszaver, bár valószínűleg 5. estére már neki is vékony a cérna, de ha egy gyereknek kell - évtizedeken át - elviselni... Nem beszélve arról, hogy egy olyan személytől kapja, akiből merítkeznie kellene, akitől önbizalmat, szeretetet, gondoskodást, bátorítást és biztonságot kellene kapnia. A valóság viszont az, hogy ő kénytelen ezeket megadni neki, felhőtlen és felelősségtől mentes gyermekévek helyett gondoskodni, figyelni, vigyázni, felelősen viselkedni, és igyekezni felfogni, mi is történik körülötte.
Ebben a betegségben az alkohol csak hab a tortán. Miután az emberek nagy többsége iszik, sokat vagy keveset, szerintem nem érdemes azt bizonygatni, hogy hasonló helyzetben, padlóra kerüléskor mások nem nyúlnának ilyen szerekhez. De a lényeg nem is ez.
Egyelőre ennyit tudok írni, nehéz téma ez nekem, de lehet, hogy lesz folytatása.

, és napról napra erősebben éreztem, milyen kegyetlenül ismerős ez az egész.

Nem is tudom, mióta tart már ez. Csak aludni látom, vagy félig aludni, abban az állapotban, amikor a fáradtságtól elkezd egy mondatot, de a felénél elfelejti, mit is szeretett volna mondani. Én dettó.
Ma meg nem mentem haza a munka és a doki közt, merthogy úgysem lesz otthon. Ő meg hazament két program között, merthogy biztos otthon leszek egyedül. Végre találkozhattunk volna, de nem. Mert mind a ketten azt hittük, hogy.
Lehet, meg sem ismernénk már egymást világosban.

Épp a múltkor gondolkodtam rajta, hogy bár egyértelműen melegimádó vagyok, a tavaszt és az őszt is bírom, egész könnyű felfedezni bennük a szépséget, csak tél ne legyen, az nekem nagyon nem haver.
A fenti felismerésemet módosítanám annyiban, hogy legyen sok-sok lehullott levél, barnába és sárgába borult parkok, kötött pulcsi és avarrugdosás, de ez az idő, ami most van, azonnal hagyja abba magát!
Mégiscsak tarthatatlan, hogy egy II. kerület - Városliget - II. kerület út alatt kétszer menjek be teáért valahova és térdig vizes legyen mindenem.

Gusztustalanul kezdődik ez a hét, a szokásosnál korábban keléssel, esővel, szürkeséggel és nagy hideggel. Pulcsira még kabát is - de rég volt ilyen! Aztán indulás, a reggeli csúcsban utazás (, ami szintén nagyon ritkán fordul elő), egészen a bankig, mert még mindig van kitölteni- és aláírnivaló. Úgy képzelem, hogy a hátsó épületükben egy külön irattárat tartanak fenn a mi dokumentumainknak.

Ráadásul a rossz idő és a rossz energiák rombolják az önbizalmam is. Valahol olvastam, hogy egyes emberek nárcisztikus pillanatokat élnek meg, nem is ritkán. Imádják nézegetni a nevüket az újságban, a könyvborítón, gyakran visszanézik a családi archívumban őrzött videót, amikor 5 percig szerepeltek a tévében, és ilyenkor mindig nagyon büszkék és elégedettek magukkal. Nálam ez pont fordítva van. A szereplés előtt vegyesek az érzelmeim, izgalmas és megtisztelő, hogy ott lehetek, de egyben aggódnivalót is ad, hogy fogom majd elszúrni az egészet. Aztán utólag elemzem fejben, millió hibát keresek és persze találok. Pedig akár szerethetném is magam. Elteszek ugyan mindent az archívdobozba, de nem nézegetem, borzasztó kritikusan szemlélem, s sosem tudom átélni igazán a büszkeséget.
A cikkírással is ez van, örülök, ha megtalál egy lehetőség, készülök, dolgozom egy csomót, aztán elégedetlen vagyok. Ettől persze ideges leszek, próbálok görcsösen megfelelni a saját elvárásaimnak, de olyankor már tudom, hogy egyetlen mondat sem fog jobban megíródni, csak rontani tudok rajta. Feszülten legalábbis.

S mivel témájában ide kapcsolódik (csak nem látszik rajta), hadd mondjam el, hogy a hétvége legemlékezetesebb pillanata, amikor egy lány elkezdett egy "mindenki ilyen meg olyan" típusú mondatot, aztán pár szó után korrigálta magát, mert nincs olyan, hogy mindenki, nincsenek közös szokások és tulajdonságok. Én akkor egy percre boldog lettem, ilyen társaságot keresek magamnak. Ahol nem hangzik el, hogy a húslevest mindenki szereti, a pálinkát mindenki megissza, mindenki dug, ha nincs is állandó partnere, minden nő férjhez akar menni, stb. Nincs olyan, hogy mindenki. Mindenki megszületik, és mindenki meghal, a kettő között pedig mindenki igyekszik lélegezni. Meg ami bemegy felül, az előbb-utóbb kijön alul. Más egyetemleges egyezőséget még nem fedeztem fel.

Jó sok minden került ebbe a bejegyzésbe, pedig csak indulás előtt ültem le pötyögni egy keveset. Az is lehet, hogy rajtam kívül kevesen értenek belőle akár egy kukkot is.