, ezen a hétvégén valószínűleg már anya lennék. Ha az a volna... ugye.
Őszintén szólva most iszonyú nehéz lenne nekünk egy babával. Nem kétséges, hogy túlélnénk, de nagyon nehéz lenne. Miközben biztos boldogságos is.
Az, hogy emiatt egyetlen könnycseppet sem hullattam a hétvégén, talán azt jelzi, hogy tényleg túl vagyok rajta lelkileg, nem csak úgy csinálok. De az biztos, hogy elfelejteni sosem fogom.

Életemben először vettem részt temetésen. A halottról semmi, Jézusról annál több szó esett. Mindig így szokott lenni? Furcsállottam, és nem voltam vele egyedül.

Urak és a stílus.
Milyen kellemes hangulatú ez a kis video. Úgy "tunkolnék" egyet a márványsajtból...

The Sartorialist: Lunch for 25 from The Sartorialist on Vimeo.

Kiszámoltam, napi 99,33 forintot kell félretennem, hogy a Balaton Sound kezdetére meglegyen a zsé. Menni fog, érzem.

Hamarosan betöltöm a 35-öt. Nem frusztrál. Nem emiatt hozom most fel.
Arra jöttem rá, hogy minden, ami változásokat generált bennem úgy az elmúlt 4-5 hónapban, már korábban is az utamba került, ráadásul nem is egyszer, de én rá sem hederítettem.

Tegyük fel, hogy minden nap ugyanott szállsz át a metróról a buszra, hogy bemenj a munkahelyedre. Ismered már jól az állomást, tudod, hogy az újságos mellett álldogál egy férfi, aki nagyon csúnyán köhög, de azért még szívja a Sophie-t, a mozgólépcsőn felérve pedig ott ácsorog egy koldus, lyukas ujjú kesztyűben, lesütött szemekkel. Azt is tudod, hogy ha a metró épületétől a buszpályaudvarig nem szeded elég gyorsan a lábaidat, eléd fog toppanni egy térítő. Ki-ki képzelje ide a "mumusát", nem szeretném egyetlen vallás híveit sem megsérteni azzal, hogy én választok. Sokszor láttad már, ismered a hanghordozását, ahogy odapattan a semmiből és elkezdi mondani a mondandóját a hitről (az övéről), Istenről (az övéről), Krisztusról (az övéről). Mindig ugyanazt a szöveget kezdi el, de te csak intesz, hogy hagyjon már, sietned kell, meg amúgy sem érdekel, és otthagyod. Aztán egy reggel, amikor ugyanezt az utat teszed meg, és a térítő ott terem melletted belekezdve a szokásos mondókájába, elkapsz egy fél mondatot, ami megérint. Hirtelen megállsz, ránézel a fickóra és azt mondod: "Hát miért nem ezzel kezdte?"
Pedig elmondta már korábban milliószor, de nem volt nyitva a füled rá. Épp most talált befogadó pillanatodban.
(A térítő természetesen csak egy szemléltető példa volt.)

Valahogy így vagyok én is. Minden, ami most hatással van rám, minden, amit most nagy kanállal falok, korábban már megtalált. Megkaptam ismerősöktől e-mailben, kint volt a FB-üzenőfalon, bemondták a rádióban, elmondták képekkel a filmekben, amiket néztem, de én észre sem vettem. Vagy jobb esetben csak legyintettem, rosszabb esetben nevettem rajta. Most meg én próbálom másoknak mondani, és bizony belefutok párba, aki legyint és nevet rajtam.

Olyan, mintha egy nagy mókuskerékben szaladgálnék körbe-körbe. Újra ugyanazok az üzenetek jönnek, és ha elmegyek mellettük, újra és újra fel fognak tűnni. 35 leszek hamarosan, és ezek rendületlenül próbálkoznak 4-5 évente, én meg mindig elküldöm őket a búsba. Türelmesek, nem mondom. Ha egyszer valamelyiket meghallom, megállok és levonom belőle a tanulságot, akkor kikerülök a(z idő)mókuskerékből.
Hogy bele-e egy másikba? Azt nem tudom. Még nem tudom. Épp csak kijöttem egyből.
35 felé nagyobb esély van-e rá, hogy meghallom, amit korábban nem? Ezt sem tudom.
Lehet, hogy újra kellene néznem a Donnie Darko-t.

Az utóbbi hetekben publikált filmes bejegyzéseim szinte csak a valóság és képzelet határának témakörével foglalkoztak. Mi irányítjuk-e a saját életünket, vagy díszletvilágban élünk és valóságérzetünk csak illúzió? Akit érdekel ez a téma és esetleg az előző filmeket is megnézte, annak szól a mai bejegyzés is.

A 13. emeletet szerintem egyetlen dolog miatt érdemes megnézni. Azért, mert elgondolkodtat a világunkról. Azaz arról, amiről már a Mátrix, vagy a múltkor ajánlott Elpusztíthatatlanok is.
(Kicsit spoileres, ami jön, vigyázz!)
Vagyis arról, hogy amíg azt gondoljuk, hogy mi vagyunk a teremtés csúcsa és mi hozunk létre virtuális valóságokat a hihetetlen fejlett technológiánk segítségével, addig elképzelhető, hogy mi is csak egy nagy terráriumban élünk, és valakik megfigyelnek minket. Közben pedig azon mosolyognak, mennyire komolyan vesszük a valóságunkat. Ebben a gondolatban még csak az sem szerepel, hogy ezek a megfigyelők gonoszak és rosszat akarnak nekünk, vagy jóságokat és csak a mi érdekünkben tartanak tudatlanságban minket. Csak egy gondolat, hogy illúzió-e az életünk, és valóban veszély leselkedik-e ránk a tiltó táblákon túl, vagy csak valakik nagyon szeretnék, ha nem merészkednénk oda.
(Spoiler vége.)
Ez a film engem a Pleasentville-re, a Mátrixra, a Truman show-ra, és még pár hasonló témájú filmre emlékeztetett, de az én ízlésem szerint messze elmarad tőlük. Az alapsztorival nincs is baj, nem bántam meg, hogy megnéztem. Az első felében úgy bonyolódnak a szálak, hogy tényleg nem sejtettem előre, mi fog kibontakozni belőle. Eleinte tele volt meglepetéssel. Az egész megvalósítása viszont nem elég ütős, logikailag is sántít, és a lelket sem érinti meg annyira, hogy utána 1-2 nappal még a hatása alatt legyünk. Én legalábbis nem vagyok. Gondolatébresztőnek viszont elmegy.
(Ha számokkal kellene, 5/10-re tudnám értékelni.)

Majdnem egy éve érzem, hogy minden „rosszabb”, mint előtte volt, vagy inkább úgy mondom, működésképtelen, megy szét. Ráadásul rajtam kívül álló okok miatt. Magyarul: ha a fejem tetejére állok, ha megfeszülök, akkor sem tudok tenni semmit ellene. Ez új élmény, mert én mindig kézben szoktam tartani a dolgaimat, és mindig úgy voltam vele, hogy amit teszek, amit képviselek, az alapján alakul az életem.
Ide illő, megbukott szólások: Ki mint vet, úgy arat. Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát. Mindenki a saját maga szerencséjének kovácsa. Ésatöbbi.
Na, most ezek a nagy bölcsességek látszanak megdőlni, de ez a legkevésbé sem panasz! Nem az. Mindjárt mondom, hogy miért.

Szóval már egy éve érzem, de kb. október óta felgyorsultak az események. Azóta más dolgok érdekelnek. Más könyveket, blogokat, fórumokat olvasok, más videókat és filmeket nézek, máshogy gondolkodom pár dologról, pl. politikáról, médiáról, vallásról, munkáról és még hosszan sorolhatnám. Tulajdonképpen a Világról, nagy V-vel.

Nem tagadom, eleinte letargiát okozott, aztán szépen lassan összetettem a puzzle-darabkákat és kialakult egy nagyjábóli kép. Hiányoznak elemek, még nem tudom pontosan, milyen a kép közepe, de már nem egy dobozni összekeveredett kartondarabka van elém borítva. És most mosolygok, mert mosolyognom kell. Nagyon nagy utat jártam be, miközben egyhelyben ültem. Utazás a fejemben, a lelkemben, és az értékrendemben.

Az a röhej, hogy nagy felismeréseim és bizonyosságaim vannak, miközben sosem éreztem erőteljesebben, hogy akár tévedhetek is. Emiatt a nagy tévedési lehetőség miatt vagyok úgy az egésszel, hogy legszívesebben nem is beszélnék róla. Közben meg jól esne „belépni egy klubba”, ahol hasonló emberekkel dumcsizhatnánk erről egy nagyot.

Érzem, hogy minden, ami most még van, elképzelhető, hogy hamarosan nem lesz, vagy nem úgy lesz. Sorban mennek csődbe cégek, ismerőseim vesztik el eddig biztosnak tűnő állásukat, vállalkozó ismerőseim a megrendeléseiket. Nagy múltú, egykor tőkeerős vállalatok elkezdtek csúszni a fizetéssel. A kicsik szintén. A tévé, rádió meg mindeközben, mintha nem is erről a világról beszélne. Néha rám tör, hogy mit fogok csinálni, ha hónapokig nem lesz munkám, nem lesz pénzem. Hogy fogom kifizetni a lakáshitelt meg a rezsit. És ha nem tudom kifizetni, akkor mi lesz. Közben viszont azt is érzem, hogy van rajtam egy nagy nyugalom. Racionálisan nem tudnám megfogalmazni, miből is adódik ez a nyugalomérzetem, de az biztos, hogy változásokat érzek, de nem tudom pontosan megfogalmazni, mik is azok. Mintha a világ egy része másfelé kezdett volna el autózni, de csak képletesen, úgy, hogy a többiek ezt nem is veszik észre. Mintha ez a pénzközpontú berendezkedés kibújna a saját bőréből, és új értékrend teremtődne helyette. Nem lennék szomorú, ha így lenne, de ez egy másik bejegyzés témája.

Amikor azon gondolkodom, hogy írjak-e erről egyáltalán, mindig meghátrálok. Eszembe jut, hogy talán ezren fognak nekem esni, kinevetni azért, hogy így érzek, és hogy a világban ilyen változások jeleit látom. Ugyanakkor arra is rájövök, hogy amikor világról beszélek, arra  a képre gondolok, amit én őrzök róla magamban. És miért is ne változhatna bennem ilyen irányba bármi is, miért ne válthatnék én értékrendet? Már nem tudom, én változtam-e meg, és ezért érzem, hogy a világ is fordul velem, vagy épp fordítva. Igazából nem is lényeges a sorrend. Kölcsönhatásban vagyunk, a fejemben legalábbis mindenképp.

Lehet, hogy anyagilag nehéz idők jönnek, de egyben az is lehet, hogy lelkileg meg jobbak, mint az előző időszak volt. Egyre gyakrabban érzem, hogy nyugodt vagyok. Várom, hogy ha még borulnia kell valaminek, hát boruljon, és ha fenekestől fel kell fordulnia mindennek, akkor forduljon. Csak akkor haladjunk! Legyünk túl rajta, mert nagyon kíváncsi vagyok, mi vár a túlon túl.
Itt most megint mosolyognom kell. Nem látja senki, de elhúzódik a szám a füleim irányába. Valami szépet és jót érzek közelegni. Csak elhinni nem tudom még.

Kölcsön kaptam egy könyvet, embert lehet vele ölni, olyan vastag és nehéz. 730 oldal, még csak a tizedénél járok. Nem véletlenül ilyen, nagyon sok bölcsesség olvasható benne. A címét most nem írom le, majd ha kiolvastam. Csak egyetlen mondatot idézek –, még az is lehet, hogy valaki ennyiből ráismer –, amelyet  nagyon igaznak érzek magamra, és amely valamelyest kiegészíti a fent írtakat is:
„ Tele vagy félelemmel – és az a legnagyobb félelmed, hogy a legbiztatóbb ígéretem esetleg életed legnagyobb hazugsága lesz.”
Így igaz.

Vidám, színes és körli. Mindig jókedvre derít.

Ilyen hirdetést sem láttam még, ahol egyházi ajánlást kérnek.

(Kattintásra megnő.)

Azon gondolkodom, nem diszkrimináció-e ez. Aki nem tartozik egyházhoz, az nem alkalmas a munkakörre? Vagy ajánlást lehet anélkül is szerezni?

Ez sem rossz:

Nem elég, hogy 4 nyelven beszélsz, cselekvőképesnek sem árt lenned. Tudom, hogy sarkítok, de akkor is vicces.

Azt hiszem, egy kis kincsre bukkantam. Nem tökéletes fényű, csillogó gyémántra, hanem arra a fajtára, amiről úgy kell lefejteni a rászáradt sarat és némi dörzsölgetés és melengetés után kezdi csak megmutatni értékeit.
A magyarul Felettünk a Föld címre hallgató Another Earth elsőre sci-finek tűnik, de valójában dráma. Semmi tudományos (sci) nincs benne, annak ellenére, hogy nem a valós, vagy annak gondolt világunkban játszódik. A történet párhuzamosan lépdel előre két ember félresiklott életének és lelki nehézségeinek bemutatásában, valamint egy újonnan felfedezett bolygóról szóló információk szivárogtatásában. Azonban az utóbbi vonal végig az előbbi hátterében marad, és ezzel egészen érdekes hatást kelt. Ennél többet nem is árulok el a történetről. Nem igazán egyedi, de nem is szokványos. Ami kiemeli azok közül a történetek közül, amelyekkel némi hasonlóság fedezhető fel benne, az a hangulata, a remek zenéje, és a színészek játéka. A végére pedig marad egy ütős, emlékezetes jelenet. Mondjuk, hogy a reményről szól, még akkor is, ha tudjuk, hogy ez csak egy film.
A főszerepet alakító Brit Marling-ról még soha nem hallottam, de ezek után érdemes lenne odafigyelni rá. Szerintem nagyon szép lány, jól játszik, és ráadásul a film nem mindennapi forgatókönyvének is társszerzője.
(8-9/10. Hajlok a 9-es felé, de ha nagyon bele akarok kötni, azért van benne néhány logikátlanság. Viszont még azokkal együtt is tetszett.)