Új munkahelyem van, azaz inkább egy bizonyítási lehetőség, amely egyszer csak munkahellyé válhat. Ha egészen pontosan le szeretném írni az érzést, akkor azt mondanám, olyan, mint Az ördög Pradát visel-ben az asszisztens lányé. Csak átültetve a divat világából egy másik területre.
És vájjjááá, mert most jön a fordulat: Nekem tetszik!

Azzal együtt tetszik, hogy folyamatos business dress code van érvényben, és hogy az eddigi 3 munkanap alatt annyira elfáradtam, mint máskor egy hónap alatt sem, és hogy a cipő, amihez nem vagyok hozzászokva, agyon törte a lábamat, és hogy hétvégére is kaptam feladatot, amivel "megmutathatom magam", persze csak, ha szeretném... huhh, szóval jó kemény, de valamiért mégis csak hajt, dübörög a belső drive, hogy én legyek hosszú idő után az első, akinek azt mondják, hogy igen, ezt kerestük.

Most van 4 napom, hogy feltöltődjek, pihentessem a lábam stb. (Úgyhogy ennek örömére ma délután elmegyek tüntetni!)

Senki ne kérdezze, hogy miért, de úgy érzem, ez a nagyon részletgazdag kis animációs film jó kezdés egy ilyen fárasztó hét után a hosszú hétvégéhez. Teljes képernyőn érdemes nézni.

Alma from Rodrigo Blaas on Vimeo.

Az mindig érdekes szitu, amikor utcán telefonál az ember, és a vonalban levőnek próbál egy szupertitkos jelszót elmondani, de persze virágnyelven, hogy a körülötte állók ne értsék. Szükségeltetik némi kreativitás a dologhoz. Gondolom, már mindenki volt ilyen szituban.
Én ezt a helyzetet tegnap úgy oldottam meg, hogy gondoltam, egy kis fejtörőbe foglalom a jelszót. Így hangzott:
- A jelszó: Győző keresztnevének első két betűje...
Amikor leesett, hogy mit mondtam, majdnem összecsuklottam a magamon röhögéstől az utcán.

Erről egyébként ez a kis jelenet jutott eszembe a CIA börtönökről, ami itt 5:35-nél látható, hallható.

El sem hiszem, hogy Koncz Zsuzsa 66 éves. Olyan üde, olyan szép!

Elég sokakkal e-mailezek, baráti, rokoni és üzleti körben. Az elmúlt hetekben egy új jelenségre lettem figyelmes. Egyre többen írnak az e-mailjük végére "utóiratot". Amikor először láttam ilyet, csak felhúztam a szemöldököm, most már viszont kezd vicces lenni, ahogy terjed.

A levél végi utóirat emlékeim szerint azt a célt szolgálta - amikor még kézzel írtunk és postán adtuk fel a közlendőnket, hogy miután végigkoncentráltuk a papírlap mindkét oldalát, hogy tartsuk a sorvezetőt és gyöngybetűkkel írjunk, és a levél végére már odabiggyesztettük az elköszönő szavakat és az aláírásunkat, de még valami eszünkbe jutott -, hogy ne kelljen az egész irományt összegyűrni és elkezdeni előlről. Ilyenkor az aláírás után odatűztük, hogy Ui.: blablabla, és elegánsan meg volt oldva a probléma. Szétszórtabbék még Ui₁, Ui₂, Ui₃ stb. verziókkal is próbálkoztak.

E-mailben ugyanez szerintem vicces. Ha valamit kifelejtettünk, csak fel kell lépkedni a kurzorral és kiegészíthetjük a szöveget. Az Ui. viszont ezek szerint jól berögzült, és talán nem is gondolkodik, aki használja. Mást nem tudok elképzelni.

Katt a képekre, és megnőnek!
Ha nem tudod, hogy ez meg mi a frász, akkor az előzményekért katt ide!

Gyakran ledöbbenek, amikor egy laza, baráti vagy rokoni beszélgetés közepén tényként közli valaki a társasággal - afféle jólinformáltan magabiztos stílusban -, hogy én egy szép és ígéretes karriert hagytam félbe majdnem két éve. Általában váratlanul ér, és annyira ledöbbenek a kijelentésen, hogy köpni-nyelni nem tudok. Csak később kezdem érezni, hogy valami nagyon nincs rendben a fejekben, és hogy ez engem, szándékaim ellenére is, degradál.

Azt meg sem említem, hogy akik ilyesmit felhoznak, és teljesen igaznak is vélik a megállapításukat, azoknak többnyire fogalmuk sincs, mivel is foglalkoztam én ott, milyen cég volt, milyen feladataim voltak, milyen volt a kollektíva, mennyit kerestem és milyen kilátásaim voltak a jövőre... de még olyan is van, aki azt sem tudja, most mit csinálok. A tegnapi "szóba hozó" pl. azt hitte, hogy jelenleg a kerékpár business-ben dolgozom... szóval egyáltalán nincsenek képben, mégis az él a fejükben, egyedüli és megrendíthetetlen igazságként, hogy ahol sokan dolgoznak, van menza, és akár nyugdíjig lehet ugyanabban a székben ülni és ugyanazt a virágot locsolni az asztal csücskén, az az "ígéretes karrier" helyszíne. Minden más pénzmosoda (ezt is a héten hallottam, egy magát nagyra tartó tanácsadótól).

Az, hogy esetleg valakinek egy több száz fős cégnél is eljöhet az a pont, amikor tele lesz a puttonya, és egy worldwide márkát képviselő vállalatnál is érezheti úgy, hogy sem előre, se oldalra nem tud haladni, és hogy igenis léphet az ember előre a "kárrrierrrjében" (ha az egyáltalán olyan nagyon fontos) azáltal, hogy egy egészen más típusú cégnél más fajta munkát vállal, eszükbe sem jut. Pedig mennyi újat csináltam, mennyi újat tanultam magamról és a világról...

Valahogy beléjük van égve, és meglepő módon sokszor még a fiatalokba is, hogy egy (vagy egy-két) helyen kell ledolgozni az egész életünket. Minden más kudarc. Hát, baromira nem az.

Dris szerint végre elkezdtem konkrétumokról írni, és szerinte ne hagyjam abba. Mivel neki mindig igaza van (legalábbis, ha rólam és a dolgaimról van szó), folytatom.
A most következő bejegyzés elején el kell mondanom, hogy semmiképpen sem szeretnék bárkit is megbántani vele. Én csak a saját érzéseimet és élményeimet írom le, másokét nem minősítve, véleményszabadságukat tiszteletben tartva.

Aki régebb óta olvassa ezt a blogot, annak valószínűleg átjött már, hogy nem vagyok hívő vagy vallásos ember. Mindig is szkeptikus voltam, már alapból, meg aztán "másodfokon" is. Valószínűleg az is közrejátszott, hogy az anyai nagypapám, akit csak hírből ismertem, lelkész volt, és ami azt illeti, igaz volt rá, hogy bort iszik, de vizet prédikál. Otthon úgy élt, úgy viselkedett, ahogy egy kis közösségben példaként emlegetett embernek nem kellene. Legalábbis ezt hallottam róla, és ezt gondoltam róla én is, gyerekként mindenképpen. A szüleim sem voltak hívők, nem kaptam vallásos nevelést, de nem is próbáltak a téma ellen hergelni. 
Tinédzserkoromban aztán mindent meg szerettem volna ismerni a világból, vagy legalábbis sok mindent, és ebbe beletartozott, hogy különböző vallású emberekkel hosszas beszélgetésekbe elegyedtem, valamint párszor elmentem gyülekezetekbe, előadásokra is, hogy tapasztaljak, és megnézzem, mi történik ott. Kíváncsi voltam, érdekelt, de egészséges szkepticizmus is volt bennem. A tudást minden - mások által igazságként tálalt dolog - megkérdőjelezésével gyűjtöttem.
Lényeg a lényeg: mire felnőtt lettem, egyértelműen ateistának tituláltam magam azokban a helyzetekben, amikor valaki feltétlenül ragaszkodott hozzá, hogy címkézzem fel magam.

Hiszek a "soha ne mondd, hogy soha" mondás nagyszerűségében, de nem hittem, hogy hit terén én még nagy változásokon mennék keresztül ebben az életben.

Mielőtt bárki azt hinné, hogy most az a rész jön, amelyben beszámolok róla, hogy megtértem, megkeresztelkedtem, minden vasárnap templomba járok, beszolgáltattam a vagyonomat egy egyháznak... Nem. Nem erről van szó.
A sokat emlegetett, pár hónapja tartó változásom viszont egészen új megvilágításba helyezett dolgokat, s köztük a hitet is. Úgy pontosabb a megfogalmazás, hogy olyan dolgok érdekelnek, olyan írásokat olvasok, amelyeknél elengedhetetlen, hogy ebbe a témába is örökké belefussak. Minden út Rómába vezet - tartja a mondás, én pedig most pont így érzem a hittel, akármi kezd érdekelni, az mindig ehhez a témához visz. Ahogy pedig a múltkor, a Chapter 2. bejegyzésemben írtam, erre is most nyílt ki a fülem.

Arra is kezdek rájönni, miért nem működött eddig. Egyrészt valószínűleg rossz időpontokban futottunk össze, én és a téma. Nem volt megfelelő az idő számomra, nem voltam befogadó pillanatomban.
(Ha van egyrészt, mindig legyen másrészt is.)
Másrészt így kellett találkoznom vele, hogy le van fejtve róla a Biblia, az egyházak, a vallások, a szekták, sőt, még maga Isten is. Olyan formában kellett rátalálnom, ahol nincsenek parancsok, félelmek, nincs pátosz, és elnevezhetem én azt, amit érzek, a
saját lelki szótáram szerint. Nem tudok, nem is szeretnék címkézni többé.

Nem lettem hívő, de nem vagyok tagadó sem többé. Kinyitottam egy ajtót, és várom, mi jön be rajta. (Vagy mi csalogat ki rajta.) Lehet, hogy a végén rácsapom az egészre, azzal a felkiáltással, hogy "hé, szórakozzatok valaki mással". De úgy érzem, nem efelé haladok. Sokat ad ez most nekem, de még nem tudom, hol tartok a folyamatban. Nem is tudok most erről többet írni.

Nyílt egy Jégbüfé a Mammut mögött, a Fény és a Lövőház utca sarkán. Igényesen berendezett cukrászda, elegáns utcafronttal, modern színhasználattal, valamint betűtípussal. Engem kimondottan hívogatott magához. Aztán belépve és rendelve időutazó lettem. Az egész hely szelleme olyan, mintha még a szocializmusban élnének. Különösen furcsa ez azt látva, hogy a kiszolgáló lányok nagy része huszonéves. Már most mosolytalanul nyomják, belefáradva az egészbe.
A Ferenciek terén működő Jégbüféhez hasonló a rendszer: fizetsz egy kalitkában ülő kasszásnál (csinos kis kalitka, azt el kell ismernem), aztán a blokkal beállsz a sütis sorba, és mondod, mit kérsz, a már kifizetett összeg erejéig. Csakhogy a kasszás nem tudja, hogy mi nincs a pultosnál. Történetesen esetünkben szénsavmentes ásványvíz, ami egy kicsit fura, de hamar választok helyette mást. Csakhogy az + 60 forint. Visszaállok a kasszáshoz, kérek blokkot 60 forintról. Aztán visszaállok a sütis, üdítős sorba.
Amikor meg végre megkapom, amit választottam, nem is finom. Leülni meg nem lehet (oké, végül is büfé). Úgyhogy a süti felét otthagyva gyorsan tovább is állunk, egy beszélgetősebb helyre.
Valahogy ez a bajom, legalábbis magyar viszonylatban, a sok évtizede működő helyekkel. Tényleg büszkék lehetnének rá, és a fogyasztóknak is jelenthetne valamiféle minőségi garanciát, hogy ez vagy az a vendéglátó egység 50-80-100 éves múlttal rendelkezik. Ezzel szemben, ha meghallom, hogy "60 éves cukrászda" vagy "100 éves étterem", az jut eszembe, hogy azóta nem frissült az étlap, a technológia, a szemlélet. Hogy 50 éves a terítő az asztalokon, és a pincér is már bazira unja, érthető módon.

Elautóztunk a Való Világ "villa" kupolás épülete mellett, és azt néztem, kívülről milyen hétköznapi. Talán észre sem vennénk, ha nem tudnánk, mi zajlik bent. Érdekes, hogy bemegy oda néhány ember, páran közülük akár fél évig is bent maradnak, szeretnek és gyűlölnek, veszekednek és kibékülnek, és közben úgy csinálnak, mintha az a közeg lenne az egész világ. Mi meg elautózunk mellettük.

Aztán azon gondolkodtam, talán mi is bejöttünk ide 70-80-90 évre, szeretünk és gyűlölünk, veszekszünk és kibékülünk, és úgy csinálunk, mintha ez lenne az egész világ. Közben pedig mások elautóznak mellettünk.

Nem emlékszem pontosan, de Lego, bringa és egyéb témák kapcsán már biztos említettem, hogy ha Dris valamibe belekezd, akkor azt nagyban csinálja. Semmi próbálkozás kicsiben, hanem durr, bele a közepébe. Ilyenkor minden szabadidőt és minden négyzetmétert beáldoz a cél érdekében. Időnként aggódom, amikor meglátom a legújabb szenvedélye kibontakozásának első jeleit, mert egy-egy ilyen általában azzal jár, hogy tele lesz szakirodalommal, majd később különböző "hozzávalókkal" a lakás.
Amikor először láttam a szemem sarkából, hogy biokertészetekről meg akvapóniáról szóló weboldalak vannak megnyitva a laptopján, még nem gyanakodtam. Másnap, amikor lefekvés előtt az ágyban én egy könyvet olvastam, ő meg vetőmagok kis tasakjának hátoldalát, az már furcsa volt. Harmadnap pedig a vállán egy 20 literes biovirágfölddel jött haza, mondván, akciós volt, nem lehetett ott hagyni. Akkor már éreztem, új hobbi a láthatáron, és innen már nincs visszaút.
Egy hét leforgása alatt megjelentek a lakásban: lambérialécek, faragasztó, szerszámos láda és egyre több zacskó vetőmag. Kezdtem rájönni, hogy ami itt készülődik, az nekem is tetszeni fog, úgyhogy vártam a folytatást.

Ma délután elmentem itthonról, Sziszamisza hívott ruhákat nézni. A vásárlás után még dumáltunk egy pár órát egy limonádé és egy saláta társaságában, aztán felhívtam Drist. Így vette fel a telefont: "Tessék, Ládagyár!"
Hazaérve pedig ez a látvány fogadott:

Holnapra veteményes lesz a nappalinkban, ez már fix. Már az állványt is kiválasztotta. Rukkola, madársaláta, hagyma, retek, paradicsom, eper, menta, bazsalikom, petrezselyem... esetleg fokhagyma és rozmaring, ha nem lesz túl erős szaguk.

Büszke vagyok ám rá... mármint Drisre, aranyos, ahogy bele tud merülni mindig az aktuális hobbijába.