Zavaros időszakot élek, már tavaly is azt éltem, de érzem, hogy ki fog sülni belőle valami. Megint bezárulnak ajtók mögöttem, és biztos nyílnak is előttem, csak meg kell találnom őket. Közben egész nagy értékrendváltozáson megyek át. Nem is csak egy változáson, hanem mintha kezdenék emlékezni a régi énemre, és ez jó. Nagyon jó!
Majd lesz erről egy bővebb bejegyzés, amint kikristályosodik, de az még nem most van.

Ma másról szeretnék írni. Hátborzongató dolog történt.
Kezdjük onnan, hogy van egy rokonunk, azaz kettő, egy házaspár. 50 évvel idősebbek nálam. Nem is egészen a rokonaink, vér szerint legalábbis nem. Mivel saját gyerekük nem született, és megismerték az akkor még kisgyerek édesapámat, aki elég rossz körülmények közt nevelkedett, próbálták őt felkarolni. Egy kicsit támogatták anyagilag, nyaralni vitték, rajta tartották a szemüket, nehogy baja essen. Amikor apám az apám lett, én kerültem a fókuszukba. Aztán ugye a szüleim elváltak, apuval is alig találkoztam, aztán később meg is halt, de valahogy ez a házaspár mindig jelentkezett és végigkísérték a gyerekkoromat. Úgy emlékszem, akkoriban csak Karácsonykor találkoztunk személyesen, de ahogy nőttem, úgy alakult át a kapcsolatunk is. Gyerekkoromban csak anyukámat hívták fel és érdeklődtek tőle, aztán kamaszkoromban már próbáltak egyenesen velem tartani a kapcsolatot és beleszólni (jó értelemben, azt hiszem) a nevelésembe. Később előfordult, hogy munkakeresésben igyekeztek segíteni, de pl. ők fizették az újságíró iskolámat is. Ahogy teltek az évek, persze én felnőtt lettem, a saját lábamra álltam, ők pedig egyre idősebbek lettek. Mindig fiatalos gondolkodásuk és viszonylag jó anyagi körülményeik miatt én nem sok mindenben tudtam az ő segítségükre lenni, bár rendszeresen kérdeztem, mit tudok tenni értük. Annak mindig örültek, ha felhívtam őket vagy elmentem hozzájuk látogatóba. Elsősorban a férfi (Gyula bácsi) "kedvence" voltam, éreztette, hogy nagyon szeret engem és érdekli a sorsom.
Az utóbbi években kezdték el éreztetni, hogy már nem szívesen veszik a látogatásokat, még azt az egyszeri karácsonyit sem. Gondolom, idősödve nem mindenki szereti a vendégvárást. Megértem. Beállt az a rendszer, hogy nagyjából havonta keresem őket telefonon. Ilyenkor mindig jól elbeszélgettünk, főleg Gyula bácsival, akit én nem is tekintettem igazán bácsinak, hiszen kimondottan képben volt a modern dolgokkal, mai hírekkel, de még a high-tech cuccok kezelésével kapcsolatban is. Szóval mindig jól elbeszélgettünk. Ha a havi egy telefonhívás 5.-6. hétre csúszott volna, mert a rohanó hetek közt elvesztem, ők jelentkeztek. Felhívtak névnapomra, születésnapomra, és minden ünnepre, de azt szerették legjobban, ha megelőzöm őket a hívással.
Tél elején, novemberben egy kimondottan vidám beszélgetést folytattunk Gyula bácsival. Politikáról, gyerekvállalásról, gazdasági helyzetről, svájci frank árfolyamról, bulvárhírekről... csacsogósan. Szóba került az egészségi állapota is, de életerősnek és jókedvűnek tűnt. Nem panaszkodott szinte soha.
Karácsonykor hívtam, csak az üzenetrögzítőre sikerült rábeszélnem és boldog ünnepeket kívánnom. Ahogy szokás volt, vártam, hogy ha hazaérnek és meghallgatják, vissza fog hívni. Már pár nap után feltűnt, hogy nem hívott, de közben beindult az év eleji hajtás, és úgy rohantak el a hetek, hogy észre sem vettem őket. Fura volt, hogy nem telefonálnak, de gondoltam, a havi rendszerességre vagyunk beállva, hát majd hívnak, vagy majd én őket, ha lesz egy kis időm. Napról napra, hétről hétre írtam át a naptáramban emlékeztetőül. Minden lapozáskor és minden újra felíráskor éreztem, hogy fel kellene őket hívnom, valami nincs rendben, de mindig jött valami, ami miatt elhalasztottam. A lelkiismeretem közben egyre erősebben tiltakozott a halogatás ellen.
Aztán most csütörtökön, ahogy hazaértem este a munkából és letettem a táskámat, hirtelen fura érzésem támadt. Olyan, amikor az ember tudja, hogy most azonnal muszáj valamit megtennie. Itt a pillanat, most telefonálnom kell. Gyula bácsi felesége fel is vette azonnal, de megkért, hogy kicsit később hívjam vissza, mert a férje beteg és épp fürdeti. 20 perccel később tudtunk beszélni. Vidám volt a hangja és nagyon összeszedetten beszélt. Mondta, nagyon örültek, hogy telefonálok. A férje tényleg beteg, a tüdejével van valami, de amikor jobbulást kívántam, ő is bizakodónak tűnt. Átadta a kagylót a férjének is, de belőle csak nagyon halk és lassú szavak jöttek ki. Azt viszont hallottam, hogy örült a hangomnak. Nem mondták ki, mi a baj, de nem tűntek rosszkedvűnek. Beszélgettünk egy kicsit, aztán újra jobbulást kívántam, mint egy influenzához, mert tényleg nem úgy tűnt a szavaikból, hogy nagyobb baj lenne.
Szombat délelőtt csörgött a telefonom. Gyula bácsi előző éjjel elment. Sírtunk, de igazából azt éreztem, hogy ez így szép.
Egy nappal előtte megéreztem, hogy muszáj felhívnom. Sosem történt még velem ilyen, nem vagyok az a telepatikusan kommunikáló típus. Viszont most, ahogy ezt írom, ráz a hideg.
Hallottam a hangját egy nappal a halála előtt. Gyenge volt, de nem szomorú.
Nagyon szeretett engem, és én is mindig a szívemben fogom őrizni őt.

Az ugye alap, hogy filmmániás vagyok. Múltkor írtam róla, hogy mostanában szeretem felfedezni a fikciónak titulált történetekben a valóságot. Sőt, ez alapján választom már meg, mit nézzek. Létrejött körülöttem egy pár fős társaság, akik ajánlgatják is egymásnak a mesének tálalt, de nagyon is elgondolkodtató filmeket.
Már említettem az elmúlt néhány hónapban pár ilyet, most két újabbról szeretnék írni. Nem titkolom, a szándékom az, hogy minél többen megnézzék és ha nem is hiszik, hogy ezeknek a történeteknek 100% alapjuk van, de legalább merüljön fel bennük, hogy akár igazak is lehetnek az első látásra képtelennek tűnő sztorik.

Elpusztíthatatlanok (They Live)

Aki élt már a 80-as években és emlékszik a zsé-kategóriás sci-fikre, amelyekben odavetített szörnyektől kellett volna összetojnunk magunkat, ezt a filmet nosztalgikusan fogja nézni. Aki tud az ilyesmin tiszta szívből, megengedően mosolyogni, az pedig remekül fog szórakozni. A kisollóval körbevágott, lövöldöző repülő csészealjak ugyan nem olyan félelmetesek benne, mint amilyennek eredetileg szánhatták őket, de komolyan mondom, én még ilyen stílusú filmet nem láttam. Megmagyarázhatatlanul lebilincselt, akármilyen trükkel is csinálta. Lassúságában izgalmas, időhúzásában vicces, pedig az egész csak kilencvenvalahány perc. Konkrét filmes bűnök szerepelnek benne, mint pl. az 5 perces, teljesen értelmetlen és céltalan bunyós jelenet. De a megbocsátás egy nagyon szép erény, gyakoroljuk hát! A lényeg úgysem ez.

A főszereplő "izmospasi" a gazdasági válság miatt Colorado-ból Los Angelesbe megy, egy építkezésen kezd dolgozni, és a munkások verte nyomortanyán tengeti napjait. Azonban viszonylag hamar figyelmes lesz valami érdekesre: egy világméretű összeesküvés nyomaira bukkan. Nem szeretném kinyírni előre az összes fordulatot, úgyhogy elég annyi, hogy másként kezdi látni a világot, mint az emberek nagy többsége. Mivel ő a főszereplő, meg ő az "izmospasi" is, akinek ráadásul se kutyája, se macskája, így aztán veszíteni valója sincs, hát elmegy megkeresni a "forrást", azaz megmenteni a tudatlanul szunyókáló emberiséget.

A korabeli, low budget-s filmes technika ellenére izgalmakkal teli, elgondolkodtató történet bontakozik ki belőle, egy világot uraló elitről.
Mondhatni, az Elpusztíthatatlanok a 80-as évek Mátrixa.
Csak azt a bunyós részt tudnám feledni!
(A megvalósítás 5/10, de a téma és a fordulatok miatt nálam 8/10.)

V mint Vérbosszú

Az elmúlt hónapokban feltűnt a hírekben egy bizonyos "csoport", amelynek tagjai Anonymous-nak nevezik magukat. A név egyszerű, de találó: személyazonosságuk annyira titkos, hogy állítólag még egymásról sem tudnak semmit, sőt, nem is csoport ők, csak a szabadságért harcoló, a hazugságokat megunt egyének, akik, ha nyilvánosan mutatkoznak, egyforma Guy Fawkes-álarcok mögé rejtik arcukat. A legkülönbözőbb helyeken bukkannak fel. Itt például éppen nekünk üzentek.

Az Anonymous-álarc már felbukkant egy képregényben, és az abból készült filmadaptációban is, a 2005-ös V mint Vérbosszúban. A filmben szereplő eszme és az Anonymous "mozgalom" célja közti hasonlóság valószínűleg nem a véletlen műve.
A V mint Vérbosszút szerintem nagyon sok fajta embernek lehet ajánlani, mert átmenet valahol a világmegváltó szuperhősök (mint Batman vagy Pókember) történetei és a diktatúrákról szóló, kemény társadalmi üzenetet közvetítő filmek között. Sőt, akit a Mátrix vizuális effektjei nyűgöztek le, még az is megtalálja benne a neki való jeleneteket.
A lényeg viszont nem a vizuális megvalósítás, nem a világhíres színészek és színésznők felsorakoztatása (John Hurt zseniális a diktátor szerepében), nem a diktatúra élethű vagy kevésbé élethű megjelenítése, és nem is a meseszerű elemekkel teli történet. Sokkal inkább az, megint, hogy elgondolkodjunk, mennyi köze van mindennek a valóságunkhoz.

A filmben elhangzó több aforizma is önálló életre kelt, pl. visszaköszön politikai témájú hírekhez kommentelők mondatai közt. Nem egy, nem is két nagy jelenet gondoskodik róla, hogy egyhamar ne felejtsük el ezt a filmet. S az egészet közérthető nyelven tolmácsolták a készítők, hogy az utolsó sorban ülő, a moziba csak csókolózni beülő párnak is leessen, miről van szó.
Kedvencem az iskolai emlékműnél elhangzó monológ, a padon ülő "öregtől". De elég hatásos V. tévébeli beszéde is, vagy akár azok a jelenetek, amikor a félelemről esik szó.
(Szerintem 9/10.)

Óriási!

Háttér: egyáltalán nem vagyok plüssállat-rajongó, gyerekként és tinilányként sem voltam az.

Ma a játékboltban megláttam egy játékkutyát, aki ott maradt egyedül a polcon. A társait már eladták, őt pedig leértékelték, de még így is ott ücsörgött, egyedül. Odahívtam Drist, hogy nézze meg, és amíg erről beszéltem neki, meghatódtam. Konkrétan könnyes lett a szemem.
Időnként számomra is meglepő, miken tudok elérzékenyülni, és miken meg nem.

Az asztalon és a kanapé karfáján hagyott tányérokból és poharakból már rég nem tudom követni, melyik kié, ki szomjas, ki éhes, ki kér még valamit, és ki nem. Keresztbe-kasul próbáljuk túlkiabálni egymást, és élvezzük. Az egyik gyerek a hálószobában ugrál az ágyon, a másik a nappaliban szórja szét a játékpénzt, tizenötödször egy negyedórán belül. Kellemes ez a nyüzsgés, és lassan mindenre vékony hártyát von a gyereknyál. Amikor végül elmennek a vendégek, a falak még visszhangozzák a gyermekkacajt. Milyen vidám is ez!

Nevetek magamon, milyen nehezen indulok el itthonról, ha találkozóm van. Az utolsó percekig netezek, pajszerrel sem lehetne lefeszíteni a billentyűzetről. Aztán rájövök, hogy nincs mese, össze kellene kapnom magam. Akkor jön a Youtube és valami pörgős szám, amitől azt várom, hogy beindítson és pillanatok alatt magamra kapkodjam a ruhákat, rendbe szedjem a sörényemet, és elinduljak végre.
Ehhez képest... snitt, 5 perccel később... a nappali közepén rázom magam a számra, amit természetesen újra és újra elindítok. A találkozóról meg jól elkésem.

Vannak ismerőseim, akik, ha kérdéssel fordulok hozzájuk, mert azt az ő területüknek érzem, azt válaszolják: "A Google a barátod." Gyakran még egy cinikus mosoly is megjelenik hozzá a szájuk sarkában.
Vannak ismerőseim, akik szerint az Internet elidegeníti az embereket egymástól, tönkre teszi a kapcsolatokat, megöli a kommunikációt.
Azt vettem észre, hogy a két halmaznak elég kövér a metszete.

Már nem kellene, hogy érdekeljen a politika, de azt hiszem, ennyire még sosem értettem, mi zajlik benne. Már nem kellene, hogy bárki ellen vagy mellett legyek, de ennyire még sosem éreztem saját bőrömön a döntések hatását. Ágálok ellene, de meg is értem, miért megyünk arra, amerre. Csak azt nem, hogy miért most. Hogy a nagy megmondóember miért pont most dumál vissza azoknak, akiknek visszadumál, és miért nem az eddigi huszonX évében. Ez teszi hiteltelenné. Az áthallgatott, áthazudott évek.

Most még ott állunk azon a keskenyre faragott sziklán, amelyről bármelyik irányba lépve egy lépést szakadék tátong. Csodás panoráma helyett viharfelhők gyűlnek, amerre a szem ellát. Egyik irányban is, másik irányban is.
Erre is diktatúra, arra is diktatúra vár. Csak talán az egyik nem látszik annak, gondos kezek szebben csomagolták.
Tegyük fel, hogy nem halunk bele a szakadékba zuhanásba. Fennakadunk egy erős faágon, amit a gondviselés tett épp oda, ahova. Fennakadunk, kimászunk, és... Mi jön utána?
Van választásunk. Látszólag.

, amikor meg kell mondanod egy olyan embernek, aki megbízható, jól dolgozik, és ráadásul nagy szüksége van a pénzre, hogy "ki van rúgva".

A sok bosszúság közepette ne feledkezzünk meg a jó dolgokról se: január 1-jétől lehet levegőt kapni a kávézókban, éttermekben. Nem mindenhol tisztult még ki a falikárpit, és itt-ott a székek párnái cigibűzt árasztanak, de határozottan tágasabb lett a tér. Persze átvitt értelemben. Ráadásul úgy tűnik, a felszolgálók, pincérek is örülnek a változásnak. Sokat dob ez az országon. (Csak sajnos nem eleget.)