Azt mondja a DK-s a tévében, hogy tök jó, mert ha az LMP, az MSZP és a DK támogatóit összeadjuk, már csak néhány százalékkal maradnak le a kormánypárt támogatóinak számától.
Hát, nem tudom... szerintem azért ez nem hangzik olyan jól, mint amilyen büszkén mondta. Mindegy is, a lényeg az, hogy a vállalható pártot találni nem tudó, bizonytalan réteg a legnagyobb. Úgyhogy szerintem alapítsuk meg a Bizonytalanok Pártját! Az Infó rovatba meg: nemlmpnemmszpnemgyurcsánynemjobbik.
Már az alapítás másnapján lehetne haknizni a médiában, lobogtatva a közvélemény-kutatási eredményeket, hogy máris 50%-on állunk.

Napok óta dilemmában vagyok, hogy mondjak-e bármit is az óévről. Ritkán szoktam évet értékelni, dátumok miatt a jövőre nézve fogadkozni, meg hasonlók. Most is csak annyit szögeznék le, hogy minden pozitívumát és negatívumát figyelembe véve 2011 benne volt életem 3 legrosszabb évében.

Ettől függetlenül történt néhány jó, vagy inkább fontos dolog, ami valószínűleg hosszú távra meghatározza az életemet.
Mondjuk vegyük elsőre azt, hogy megtudtam, milyen érzés terhesnek lenni, babát várni. Erre az időszakra akkor is boldogsággal emlékszem vissza, ha végül is tudjuk, hogy nem tartott sokáig és nem ért jó véget. Sosem gondoltam volna, hogy 9 hét alatt ilyen sok élmény fog érni és ilyen sokat fogok tanulni.
Ősszel ért az a hatás, amitől - ahogy írtam is - sokat változott a világnézetem. Nem lettem boldogabb tőle, sőt, de összességében ezt a változást is a pozitív oldalhoz írom. Már semmi nem lesz olyan, mint előtte, de még nem tudom, ez az út hova vezet.

Ööö, mi is volt még jó 2011-ben? Nem sok dolog. Viszont ne higgye senki, hogy a végső elkeseredettség van rajtam. Sokszor izgatott vagyok, időnként ideges is, mert nagyon sok a bizonytalanság a világban és az én kis életemben is. De mostanában gyakran mondogatom: örülök, hogy ebben a korban élek. Ti is érzitek, hogy változik a világ? Persze mindig is változásban volt, de mintha most valami különleges történne. Egyre többször mélázok el rajta, hogy milyen fontos időszakon megyünk át, mi, mindannyian. Néha olyan romantikus mondatokat is hozzáteszek, hogy talán nem véletlen, hogy éppen mi vagyunk ennek részesei.
Tartok 2012-től, mert nehéz lesz és bizonytalan. Ugyanakkor izgatottan várom, merre mennek a dolgok, s közben mit tanulok én belőle.

És hogy a végére egy "bulvár klasszikust" is idézzek: "Idén kiderül, mi volt a bajuk a majáknak."

A vallásszabadság híve vagyok, virágozzék minden virág, meg ilyenek. De amikor meghallottam, hogy ismerősi körben egy párhetes csecsemőt körülmetélni visznek, kiment a lábamból a vér és felment az agyamba.
Szeretet van, el. o. vi. í., de akkor is. Ha egy kiskutyának levágják a farkát, vagy "plasztikáztatják" a fülét, azon is kiakadok. Nem kínzás ez? Itt egy védtelen csecsemőről van szó, aki nem választhatja meg a sorsát, a (szülei) vallását.



Emlékszem, amikor úgy 9 éves voltam, a (nagy) családban a többi gyerek meg 6, 5 és 4, egy szép őszi napon elmentünk együtt a Fűvészkertbe. Nagyot sétáltunk, aztán a szülők plusz programként beiktattak egy röpke füllukasztást nekünk. Az öcsém megúszta, nemi alapon járt neki a mentesség, mi lányok viszont megkaptuk a lyukunkat. Félelmetes volt, fájt, piros lett a cimpám, és hetekig be volt gyulladva a lyuk környéke. Persze túlélhető, nem tudok senkiről, aki belehalt volna ilyesmibe, de sosem felejtem el az érzést, hogy én egyáltalán nem éreztem magam fülbevalós lánynak. A rokonoktól innentől kezdve csüngő, zörgő vagy épp parányi köves ékszereket kaptam minden létező ünnepre, a karácsonytól az évzáróig mindenre. Én maximum az első, legapróbb, alig látható kis bogyót voltam hajlandó hordani, mert valamit muszáj volt. Aztán 12 évesen, kutyasétáltatás közben "véletlenül" kiesett a fülemből és "véletlenül" belerúgtam az avarba, és nem találtam meg. Akkor már voltam akkora, és a szám is, hogy ne engedjek több fülbevalót tenni a fülembe. A lyuk már benőtt, vagyis nem menne már át rajta egy fülbevaló sem, de a nyoma még mindig látszik. Valószínűleg örökre ott marad. S bár volt azóta néhány nagyobb konfliktusunk is, egy pici tüske mindig maradni fog bennem anyukámmal szemben, aki ebben döntött helyettem.
Ez "csak" egy füllukasztás. Egyezményes jele a társadalomban, hogy lány vagyok. Pedig nélküle is.

Aaltra

Két férfi. Francia tanyavilági szomszédok, akik mindennapos harcot vívnak egymással. Szerintem már ők sem tudják, ki kezdte és mi a céljuk egymás örökös piszkálásával, de ahol tudnak, keresztbe tesznek a másiknak. Ahogy az lenni szokott, a puska visszafelé sül el, és mindkettejük élete megváltozik. Innentől kezdve pedig még inkább arra kényszerülnek, hogy elviseljék egymás társaságát.
Nem szeretnék sokat elárulni a sztoriról, amúgy sem túl szövevényes, kb. két mondatban elmesélhető. A lényeg nem is a történet, hanem a helyzetkomikum, ami az egész filmen végighúzódik. Nem is más ez, mint puszta szórakoztatás, az élet nyomorultabb oldalával viccelődés. Agyament egy film, az biztos, de jókat lehet nevetni rajta. Ja, és francia-belga.
(7/10)

A legszebb karácsonyi ajándék, hogy végre van két napom (-unk), amikor semmi, de semmi feladatom (-unk) nincs. Sehova nem kell menni, semmit nem kell időpontra csinálni, nincsenek elvárások, nem kell senkinek megfelelni. Csak fenyőillat a szobában, régen halogatott filmek, jó kaják és bújás.

Boldog Karácsonyt Kívánok Mindenkinek!

Megfigyelted már, naponta hány órát tévézel? És mennyit hallgatsz mellé rádiót? Belegondoltál már, ismereteid hány százalékát szerzed a mainstream médiából (rádió, tévé, újságok, internetes hírportálok)? Vagy hogy milyen szinten bízol meg benne?
Én ritkán kapcsolom be a tévét, és kimondottan tud zavarni, ha valakinél folyamatosan megy a háttérben, a kereskedelmi rádiók kínálatától és a műsoraik stílusától pedig egyenesen falra mászom, de még így is úgy érzem, nagy hatással volt eddigi életem során a gondolkodásomra és a véleményemre. Úgy értem, túl nagy hatással. Túl sokáig vettem készpénznek, hogy amit a tévében bemondanak, vagy legalábbis amit bizonyos, hitelességükről elhíresült csatornákon közzétesznek, az igaz, alaposan ellenőrzött információ, és kellően tényfeltáró, hiszen értünk van, a mi érdekünket szolgálja. Persze volt jó pár műsor, ahol kilógott a lóláb, és mivel újságírást is tanultam, bennfentesektől hallottam néhány durva sztorit. Ez arra volt elég, hogy a reklámok nagy részére immunissá váljak, és sok műsor egyáltalán ne is érdekeljen. Tudtam, hogy bizonyos eszközökkel operálnak, hogy eladják a tömegeknek a legújabb mosóport, vagy hogy a sorozat aktuális epizódja úgy érjen véget, hogy másnap alig várja a néző, hogy folytassák. Ezeken átláttam már, de még így is maradt, aminek hittem. Pl. azon kevésbé gondolkodtam el, hogy mi van, ha a mainstream média nem ártatlan lelkű angyalok kezébe kerül (vagy már abban van), és adott esetben milyen ideológiákat vihet át a közvélekedésbe, valamint miknek a létezését titkolhatja el előlünk. Hogyan tudja ráhergelni valamire vagy akár leszedálni emberek tömegeit.

A Hálózat című filmet médiamanipulációval foglalkozó weboldalak valamelyikén ajánlották a kommentelők, és amikor láttam belőle pár kiemelt jelenetet, azonnal meg akartam nézni. Annyit vártam tőle, hogy valami lagymatag történetben lesz talán még 1-2 ilyen "monológ", de többet kaptam.
Hihetetlennek tűnik (kicsit gyanús is), hogy ez az 1976-ban bemutatott film átment a cenzúrán, sőt, jó pár díjat is bezsebelt. Nem azért, mert nem jó, hanem mert olyan témát feszeget, amelyet manapság már inkább elhallgatni szokás, vagy legalábbis gyorsan nevetség tárgyává tenni azt, aki előhozakodik vele. Tele a film erős, szókimondó jelenetekkel. Története valószínűleg már akkor sem volt fikció, amikor megírták, de napjainkban talán még aktuálisabb.

Fotó helyett beteszek néhány jelenetet belőle, a teljes mű megnézését pedig ajánlom mindenkinek. Igaz, a mai pörgős mozikhoz képest egy kicsit lassabb a történetvezetés, és vér sem sok folyik benne, de mondanivalója erősebb, mint bármelyik mostanában látott filmé.

Itt egy másik jelenet is, sajnos letiltották a beágyazást, de érdemes kattintani és megnézni.

Értem én, hogy nagy a kaki, de ez nem jogosít fel bármire. Bocitekintettel, pillapillogtatva kérdezem: ahol a vezetők a "magán" és a "szabad választás" szavak jelentését nem ismerik, ott nem diktatúra van véletlenül?
Hozzáteszem, mostanában egyre inkább úgy gondolom, sosem volt demokrácia és soha nem volt szabadság és választási lehetőség. Maximum a látszata.

Megújult "világnézetem" része, hogy nem csak a reklámokat, videoklipeket és úgy általában a tévéműsorokat nézem más szemmel, ha egyáltalán bekapcsolom a dobozt, de a sci-firől is azt gondolom, hogy jóval kisebb arányban tartalmaz fikciót, mint valóságot.
Ilyen érzésem volt a Lopott idővel kapcsolatban is, amelyet kizárólag emiatt a sejtésem miatt néztem meg, és beigazolta a gyanúmat.

Kezdjük azzal, hogy egyáltalán nem mondanám jó filmnek, a szokásos hollywood-i sablonos, felszínes cucc. Az alapszitu viszont, amire épül, elgondolkodtató.

Aki még sosem hallott róla, annak röviden összefoglalom a lényegét: egy képzelt világban játszódik, ahol az emberek idővel fizetnek. A karjukba épített órájuk 25 éves korukban indul be, onnantól kezdve fizikailag nem öregszenek, az idejük viszont egyre csak fogy. Ha az óra lenullázódik, meghalnak. Persze fel tudják tölteni, munkával, hitellel vagy baráti adományból. Mindenért az idejükkel fizetnek, telefonálni 1 percért tudnak, egy csésze kávé 4 percbe, a buszjegy 2 órába kerül. Az időmilliárdos elit persze éli szép komótosan a luxuséletét, köztük csak a szépség és az idővagyon számít. A gettóban azonban a legtöbb embernek még sosem volt egyszerre többje, mint egyetlen napja, vagyis szó szerint egyik napról a másikra élnek. A városban egyszer csak megjelenik egy jól szituált fickó, akinek egy egész évszázada van, másnapra azonban holtan találják. Ez az első pár perc, szóval nem kell aggódni, nem szóltam el a végét.

Eredetileg úgy gondoltam, ez a film figyelmeztető lehet a jövőre nézve, mert bemutatja, hova juthatunk, ha nem vigyázunk, és a modern technika előtti megilletődésünkben olyan fizetőrendszert engedünk bevezetni, amely ilyen mértékben korlátozza a szabadságunkat, és jóformán bármikor leszívható a teljes egyenlegünk. Még az eredeti címbe is belevizualizáltam egy másodlagos értelmet, figyelmeztető üzenetet: In Time.

Aztán a film nézése közben rájöttem, hogy ez nem a jövőnk, hanem már a jelenünk is. Pont így működik most is a rendszer: a legfelső hatalom, a befolyásos elit le sem tojja a szegényeket, sőt, a bérek csökkentésével, az áremeléssel és a kamatok növelésével egyre kevesebbeknek ad lehetőséget a túlélésre. A saját életét sokkal értékesebbnek tartja a nincstelenekénél, sőt, úgy gondolja, az elit hosszútávú jövőjének (kvázi halhatatlanságának) biztosítása érdekében szükségszerű a darwini szelekció, hadd hulljon a férgese.
Hát nem pont ilyen a világunk már most is? Ha csak a 10 évvel ezelőtti helyzethez képest nézzük, már akkor is feltűnő a különbség, mennyivel erősebb a piaci verseny, feszítettebb a tempó, még több pénz kell, és még több, hogy fenn tudd tartani magad. Ahhoz pedig még keményebben kell dolgoznod. Gyakorlatilag mindent pénzistennek rendelünk már alá. Ott hagyjuk az út szélén azt, aki nem tartja a lépést, hagyjuk éhezni, elveszíteni a fedelet a feje fölül, vagy akár meghalni. Persze kivételek és látszatintézkedések mindig vannak, de a nagy globális berendezkedés akkor is ez.
És ennek soha nincs vége. Csak akkor tudsz fellélegezni, ha olyan mennyiségű tőkét halmoztál fel, ami biztosítja a te személyes életedre a jólétet, vagy legalábbis a létet. De ezt is azzal tudod elérni,  hogy a versenyben olyan előnyhöz jutsz, amivel el tudod vonni másoktól a forrást, vagyis a pénzt. Ezzel pedig te is a rendszert erősíted. Azt a rendszert, ami központosítja a tőkét. Ez pedig maga után vonja, hogy "embertelenebben" élünk. Lehet, hogy a családunkra és a barátainkra még sikerül kipréselnünk egy kis időt és figyelmet, de a rendszer egésze rideggé és individualistává tesz. Sokszor úgy érzem, ez a rendszer alapjaiban van halálra ítélve. A legtöbb ember csak hitelből tudja finanszírozni az életének bizonyos szükségleteit (szükségletek alatt nem a harmadik plazma tévét, hanem mondjuk egy lakást értek), amiért rákényszerül, hogy kamatot fizessen. Aztán, ha körbenézel, lassan mindenkinek csak tartozása van, pénze nincs.

Tulajdonképpen annyi a sci-fi az egészben, mármint a Lopott idő című filmben, hogy pénz helyett időt mondanak minden mondatban, és hogy JUST IN TIMbErlake csóró.

próba

Durva, nem? Jó hosszú idő, de még emlékszem az első napokra. Az élményre, hogy elkezdett nőni a látogatottság, jöttek az első hozzászólások, e-mailek, és akkoriban még igazán zavarba jöttem, ha a főoldalon láttam viszont valamelyik bejegyzésemet.
Ha visszagondolok, milyen voltam akkoriban... hát, egészen más, mint most. Valahol mégis ugyanaz az ember.

Egyébként mostanában ismét egyre jobban érzem magam. Sok a nehézség, de igyekszem kezelni és meglátni benne, mi lényeges és mi nem.
A hajtűkanyarral kapcsolatban meg arra jutottam, hogy nem lenne szerencsés és nem is tudnám pár bejegyzésben leírni, milyen változáson mentem keresztül és mik váltották ezt ki belőlem. Csak annyit tudok tenni, hogy a blog 8. évéhez már ezzel az új világnézettel kezdek hozzá. Ezzel fogom írni a következő bejegyzéseket, hisz úgy sem tehetnék mást. Az olvasók pedig lehet, hogy emiatt kereslet-kínálat elve alapján cserélődni fognak. Majd meglátjuk. Tehát ez itt egy pont, de csak az elmúlt 7 év végén.