Hogy valami vidám is legyen ebben a blogban még ezen a héten, megosztom a legújabb kincset, amire bukkantam. Franciául ugyan nem beszélek, és a Google Translate sem sokat segített, de feltételezem, hogy Mathieu Grac egy fotós. A fotósorozatának ötlete pedig nagyon jópofa: azt a pillanatot próbálta lemodellezni és megörökíteni, amikor a mai fiatalok elkészítik a tökéletes(en spontán) profilképüket, amelyeket aztán közzé tesznek a közösségi oldalakon. Beállított, jól bevilágított képekről van szó, de így is zseniális, én legalábbis nagyokat mosolyogtam rajtuk.

Csak pár fotót emeltem ki, a szerintem legjobbakat, de van még ott, ahonnan ezek jöttek. Az utolsót már csak azért válogattam be, mert ott a szoba sem semmi. (Kattintásra a képek megnőnek!)

Forrás: Mathieu Grac

Hogyan alakult ki az a szokás, hogy a hotelszobákban mindig van Biblia? Illetve érdekesebb kérdés, hogy miért maradt így. Kíváncsi lennék, vajon hányan használják. És nem tapintatlanság, hogy a mai világban, amikor olyan sokféle vallás van jelen az európai társadalmakban is, a szoba alaptartozéka a keresztény Biblia és semmi más? Nem azt mondom, hogy sorakozzon ott mindegyik Szentírás, hanem hogy pl. egyik se! Ha valakinek tényleg olyan fontos, akkor vajon miért nem visz magával egy saját kötetet?

Vérszívó, energiavámpír társaság. (féloldalas smiley) Nekünk senki, mi meg mindenkinek. Jófejségből, lelkiismeretből. Ha nálunk kaki van, azt mondom, majd csak lesz valahogy. Ha a családban, a barátoknál van, rögtön ideges leszek, mindig is úgy éreztem, nekem kell megmenteni a világot. Világbéke! Rohanunk, intézkedünk, segíteni próbálunk, de van, hogy nem látszik ki a megoldás a trutymóból, és azt még jobban a lelkemre veszem, mert nekem az a feladatom, hogy megoldjam, és kész. Aztán csak ülök, nézek magam elé, és érzem, hogy már felállni sincs energiám.

Nem kis horderejű dolgok ezek. Nem a körmöm szakadt be, az biztos.

Fontos, közel álló emberben csalódni, akivel elvileg "együtt sírunk, együtt nevetünk", de amint túl vagyunk a nevetésen, és a síráshoz érünk, elfordítja a fejét, nem könnyű lelkileg sem, meg amúgy sem.

Aztán ezt megspékelni azzal a jó hírrel, hogy közeli rokon 15 évvel ezelőtt aláírt valamit, amit el sem olvasott, azóta meg már jól el is felejtett, most pedig úgy néz ki, hogy a gatyája is rámegy, és még az unokái is ezt az örökséget fogják fizetni... ez sem leányálom.

Összetartunk, ja. Amikor baj van, és mi tudunk segíteni, azonnal. Amúgy sosem. Mindig én voltam, aki "fogja be", és akit kiidegeljenek. Aztán, ha mégis nekem van igazam, majd legfeljebb rám kiabálnak, hogy ne hánytorgassam fel a múltat. Egyszerű rendszer, és működik. Lényeg, hogy mindig az áldozat szerepében tetszelegjen, aki önzőn él és sosem akar felelősséget vállalni a tetteiért. Az pedig már csak részletkérdés, milyen titulust lobogtatva teszi ezt.

Vérszívó, energiavámpír társaság. (féloldalas smiley) Nekünk senki, mi meg mindenkinek. Jófejségből, lelkiismeretből. Ha nálunk kaki van, azt mondom, majd csak lesz valahogy. Ha a családban, a barátoknál van, rögtön ideges leszek, mindig is úgy éreztem, nekem kell megmenteni a világot. Világbéke! Rohanunk, intézkedünk, segíteni próbálunk, de van, hogy nem látszik ki a megoldás a trutymóból, és azt még jobban a lelkemre veszem, mert nekem az a feladatom, hogy megoldjam, és kész. Aztán csak ülök, nézek magam elé, és érzem, hogy már felállni sincs energiám.

Nem kis horderejű dolgok ezek. Nem a körmöm szakadt be, az biztos.

Fontos, közel álló emberben csalódni, akivel elvileg "együtt sírunk, együtt nevetünk", de amint túl vagyunk a nevetésen, és a síráshoz érünk, elfordítja a fejét, nem könnyű lelkileg sem, meg amúgy sem.

Aztán ezt megspékelni azzal a jó hírrel, hogy közeli rokon 15 évvel ezelőtt aláírt valamit, amit el sem olvasott, azóta meg már jól el is felejtett, most pedig úgy néz ki, hogy a gatyája is rámegy, és még az unokái is ezt az örökséget fogják fizetni... ez sem leányálom.

Összetartunk, ja. Amikor baj van, és mi tudunk segíteni, azonnal. Amúgy sosem. Mindig én voltam, aki "fogja be", és akit kiidegeljenek. Aztán, ha mégis nekem van igazam, majd legfeljebb rám kiabálnak, hogy ne hánytorgassam fel a múltat. Egyszerű rendszer, és működik. Lényeg, hogy mindig az áldozat szerepében tetszelegjen, aki önzőn él és sosem akar felelősséget vállalni a tetteiért. Az pedig már csak részletkérdés, milyen titulust lobogtatva teszi ezt.

Vérszívó, energiavámpír társaság. (féloldalas smiley) Nekünk senki, mi meg mindenkinek. Jófejségből, lelkiismeretből. Ha nálunk kaki van, azt mondom, majd csak lesz valahogy. Ha a családban, a barátoknál van, rögtön ideges leszek, mindig is úgy éreztem, nekem kell megmenteni a világot. Világbéke! Rohanunk, intézkedünk, segíteni próbálunk, de van, hogy nem látszik ki a megoldás a trutymóból, és azt még jobban a lelkemre veszem, mert nekem az a feladatom, hogy megoldjam, és kész. Aztán csak ülök, nézek magam elé, és érzem, hogy már felállni sincs energiám.

Nem kis horderejű dolgok ezek. Nem a körmöm szakadt be, az biztos.

Fontos, közel álló emberben csalódni, akivel elvileg "együtt sírunk, együtt nevetünk", de amint túl vagyunk a nevetésen, és a síráshoz érünk, elfordítja a fejét, nem könnyű lelkileg sem, meg amúgy sem.

Aztán ezt megspékelni azzal a jó hírrel, hogy közeli rokon 15 évvel ezelőtt aláírt valamit, amit el sem olvasott, azóta meg már jól el is felejtett, most pedig úgy néz ki, hogy a gatyája is rámegy, és még az unokái is ezt az örökséget fogják fizetni... ez sem leányálom.

Összetartunk, ja. Amikor baj van, és mi tudunk segíteni, azonnal. Amúgy sosem. Mindig én voltam, aki "fogja be", és akit kiidegeljenek. Aztán, ha mégis nekem van igazam, majd legfeljebb rám kiabálnak, hogy ne hánytorgassam fel a múltat. Egyszerű rendszer, és működik. Lényeg, hogy mindig az áldozat szerepében tetszelegjen, aki önzőn él és sosem akar felelősséget vállalni a tetteiért. Az pedig már csak részletkérdés, milyen titulust lobogtatva teszi ezt.

Öregem, ezek a hatalmas könyvesboltok... ilyenek nem voltak még akkor, amikor olvastam. Amikor elmondhattam magamról, hogy "épp olvasok egy könyvet", majd utána megint egyet és megint egyet.
Egy ilyen könyvpalotába beszabadulni kb. olyan, mint ruhavásárló körútra menni. (Hallottam ám a felszisszenést a monitor előtt!) Ötven percet töltök az üzletben, mindent megfogdosok, aztán úgy jövök ki, hogy nem vettem semmit, de tele a fejem képekkel és nevekkel. Vagy ahogy ma, másnak vettem, magamnak nem. Épp, mint amikor cipőt, táskát, dzsekit keres az ember. Pont az nincs, ami kellene. Ami van, az meg vonzó, de gyanús. Meg persze tök ciki, hogy nem tudom, mi a címe és ki írta, csak hogy "olyan zöldes, guggol egy pasas a borítóján, és pár éve teleplakátolták vele a metrót".

A könyváruházak az új ruhaüzletek az életemben. Nem is tudtam hogy ennyit lehet nézelődni egy ilyen helyen. Az egyik 4 emelet magas, a másik vízszintesen terül el, de egyik polctól a másikig mászkálva ire felnézek, már nem találom szememmel a bejáratot. Csupa színes, képes, megtapogatható, megszaglászható, "felpróbálható" cucc, aztán megfontolt beleszeretés alapon pénzköltés.
Tanácstalan bolyongásomra figyelmes lett egy eladósrác, és a kezembe nyomott egy vastag könyvet. "Hadd ajánljam, ez az Önnek való könyv. Ha nem tetszik, visszafizetem az árát." Bírom az ilyen lelkes munkaerőt, aki ajánl. Naná, hogy megvettem. Ezek után nem is lehetett otthagyni.

Pár napja foglalkoztat valami. Vannak ugye dalszerzők, akik nem énekesek, és vannak énekesek, akik meg nem dalszerzők. A számok írásához, ha nem is minden esetben, de gyakran saját élményeket használnak fel. Például az örök témát, a szerelmet, és ahhoz fűződő saját, első kézből származó érzéseket és gondolatokat. Képzeljünk el egy szerelmes dalt, amit a zeneszerző a kedvesének címez. De nem ő énekli el végül neki.
Biztos millió hasonló van, de hirtelen a .................. ugrik be a ........-től. A számot ..... írta, aki ..............................., és ha jók az információim, az aktuális szerelméhez szólt. Nem furcsa ........-nek (és persze ............-nak), hogy ................. énekli el végül és ő vall szerelmet neki?
Nagy öröm lehet egy nőnek, ha egy zenekar dala hozzá szól, de nekem kicsit perverz lenne, ha a kedvesem helyett egy kollegájától kapnék szerelmi vallomást. Nem furcsa ez?

A következő post-ot csak erős idegzetű olvasóimnak ajánlom!

Tetszett a rózsaszín ing vagy póló férfiakon, amikor még szokatlan volt. Na és? Az én inger- vagy toleranciaküszöböm nem ezen a ponton keresendő.
Mostanában jövök rá, mindig is idegenkedtem kicsit a sminkelt nőktől, de egyre inkább bejön a férfismink. Talán azért, mert az előbbi manipulatív, az utóbbi viszont önkifejezési eszköz? (Mondjuk, ha az, akkor nőkön is bírom.) Nem tudom, lehet, hogy ez így félreérthető, mert nehéz megmagyarázni. És igen, szerintem jól néz ki egy megfelelő férfin egy megfelelő szoknya. Magam sem hittem el először, de azóta többször megismétlődött az élmény, hogy időnként tetszik a fekete körömlakk is. Khm, igen, férfiakon. Az a kontraszt, ami az egy egyénen belüli maszkulin és feminin tulajdonságok között csak így jön ki, és azt hiszem, máshogy nem is produkálható. És ez a kontraszt mégis finoman elmaszatolja a nemek közti határokat. Egy kontraszt, ami halványít. Képzavar?

Tudom, a többség úgy szocializálódott, hogy zsigerből rosszul legyen ettől a jelenségtől. Nekem viszont tetszik, mint ahogy az uniszex világ utópisztikus képe is. De előfordul, hogy az ellenkezője is. Ellentmondásos vagyok, tudom.
Nem kell megijedni, nem fertőzök. És kb. arra is nulla az esély, hogy ez a világ tényleg megvalósuljon. Maximum a divat szintjén. Az pedig úgyis átmeneti és közvetlenül csak egy réteget érint.

Ma búcsút mondtunk egymásnak a pszichológusommal. Nem örökre, csak egy előre meghatározhatatlan időre. Ebből az alkalomból pedig számot vetettünk, összegeztünk, mennyit változtam az évek alatt. Sokat. Pontosabban rengeteget.
Júliusban volt négy éve, hogy először elmentem hozzá. Érdekes, mert akkoriban pánikrohammal fordultam hozzá, ami azóta egyszer sem jelentkezett, viszont sok más téma meg előjött, és mindig volt mivel foglalkoznunk. Őelőtte pedig már egy évig egy másik pszichológushoz is jártam. Összesen öt év... az elején nem gondoltam volna, hogy képes vagyok ennyiszer menni, ennyit beszélni, ennyit fizetni, de leginkább azt nem, hogy ennyit fogok fejlődni. És még mindig lenne miről beszélnünk.

Ma búcsút mondtunk egymásnak a pszichológusommal. Nem örökre, csak egy előre meghatározhatatlan időre. Ebből az alkalomból pedig számot vetettünk, összegeztünk, mennyit változtam az évek alatt. Sokat. Pontosabban rengeteget.
Júliusban volt négy éve, hogy először elmentem hozzá. Érdekes, mert akkoriban pánikrohammal fordultam hozzá, ami azóta egyszer sem jelentkezett, viszont sok más téma meg előjött, és mindig volt mivel foglalkoznunk. Őelőtte pedig már egy évig egy másik pszichológushoz is jártam. Összesen öt év... az elején nem gondoltam volna, hogy képes vagyok ennyiszer menni, ennyit beszélni, ennyit fizetni, de leginkább azt nem, hogy ennyit fogok fejlődni. És még mindig lenne miről beszélnünk.