Reggeli kávém szürcsölgetése közben fotóblogokat szoktam nézegetni. Az a legbiztosabb megoldás, hogy ne bosszantson fel valami már korán. A mai kellemes élményt Luppe okozta, aki nem először fotózza körbe mindennapi életem leggyakoribb és így jól ismert helyszíneit. Furcsa érzés az ő éppen aktuális hangulatán, állapotán és szemüvegén át, vagy pl. hajnali ürességében látni ezeket a helyeket. Leginkább az épületet, ahol dolgozom, s ami nappal kimondottan nyüzsis tud lenni.
Hát, errefelé járkálok én nap mint nap. És egy kicsit errefelé is.

Egész véletlenül rátaláltam a winchesteren a legeslegelső linkfalamra, azokkal a blogokkal, amiket legelőször olvastam. Utána néztem, melyikkel mi lett.

Elég nagy jelentőséggel bír, hogy az első blog, amit olvastam, még mielőtt belekezdtem volna a sajátomba, Szinglipasi Lúzernaplója volt. Emlékszem belőle nagyon sok mindenre. Egy postaláda zárjában felejtett lakáskulcs okozta kalamajkára, a fejlécben Keanu Reeves képére, előtte a híres kék és piros pirulákkal, valamint egy lefotózott ruhaszárítóra, amin kizárólag fekete pólók lógtak. Hát igen, ilyen egy magát lúzernek tartó szinglipasi téli ruhatára, mosolyogtunk akkoriban, nem rajta, hanem mellette. Arra is emlékszem, hogy egy idő után, ha eszembe jutott, mindig azt képzeltem, hogy úgy néz ki, mint Keanu Reeves. Annyira sokszor láttam azt a fotót, hogy vele azonosítottam. A sok fekete póló meg ugye megerősített. :) Annyira szerettem, ahogy írt... aztán ritkultak a bejegyzések, és egyszercsak bejelentette, hogy vége. Adott pár napot még a teljes törlés előtt, de nem éreztem fontosnak, hogy lementsem a blogját. Pedig azóta jó párszor eszembe jut, milyen szívesen elolvasnám, és az is, hogy vajon a srác itt van-e valahol körülöttünk. Lehet, hogy új néven új blogot indított, de az is elképzelhető, hogy ő már rég el is felejtette, hogy valaha freeblogger volt.



A második blog, amit elkezdtem olvasni, talán pont azokban a napokban, amikor az enyém elindult, Suematra-é volt. Őt szerintem nem sokaknak kell bemutatnom. Azóta is nagyon dönget, ír, díjakat nyer, megminden. Koca Suematra-olvasó vagyok, meg nem mondanám, miért. Illetve de, de azt inkább megtartom magamnak.

Megmondom őszintén, a NaNapló feliratról csak annyi ugrott be, hogy Nathalie írja, és mindig szép képekkel illusztrálta a bejegyzéseit. Meglepődtem, hogy még mindig létezik a blogja. Igaz, már hiányoznak azok a szép kis képek, és az sem jut eszembe, mikor és miért szakadtam le róla. 

A Bunkó Autósok című blog, ha jól emlékszem, jogi viták miatt zárt be. Pedig híres volt, a tévében is emlegették, akár hatása is lehetett volna az autósok viselkedésére. A vége azonban az lett, hogy sokan perrel fenyegetőztek azok közül, akiknek az autóját pl. virágágyásban vagy emlékműhöz lapulva, vagy játszótér, illetve zebra  közepén parkolva lefotózták - mégcsak nem is a blog tulajdonosai, hanem az olvasók. Hasonló blog most is működik, csak nem a freeblogon, és nem találom a linkjét.

Ezután kúszott fel a linkfalamra Freak (Freakkingdom volt a blog címe, ha nem csal a memóriám), akihez időnként még most is benézek, hátha... de nem. Ő is, mint sokan, eleinte csak ritkábban írt, azok a bejegyzések is főleg film trailerekről vagy számítógépes játékokról vagy nekem nem igazán tetsző zenéről szóltak, aztán végül már be sem jött az oldal. Sajnálom, mert kedveltem.

Aztán ott volt Narancspanni, akiről nem tudom, miért szoktam le. Tényleg nem. Tűzoltómániás druszám, akinek sok olyan tulajdonsága (külső, belső) derült ki, ami alapján hasonlónak éreztem magamhoz. Aztán ez az érzés egyszercsak megszűnt. Most jelszóval lehet belépni hozzá, aminek én nem vagyok birtokában. Egy másik "kapcsolat" is összefűz minket a neten, az a mi közös kis titkunk.

Nem, nem történt semmi tragikus pénteken, meg utána sem. Egy hang még időben szólt, hogy nem lenne jó nekem a dutyiban, még a végén kicsavarnák kezemből a fényképezőgépet, pedig nélküle mostanában a vécére sem vagyok hajlandó menni.
Szóval jól vagyok, egyetlen estére szóló idegbaj volt, s már csak azt szeretném tudni, hova tűnt a hétvége, mert az nagyon nem volt. Még fel sem keltem, s már vége lett. Így meg miről blogoljon a blogger, ugye.
Most is csak azért jöttem, hogy üzenjek Puskás Petinek: azon kívül, hogy rendszeresen előttem vagy mögöttem áll valamelyik sorban, eszébe ne jusson találkozni vagy megismerkedni velem, soha, sehol, semmilyen okból és körülmények között - majd ragasztok egy piros pöttyöt a homlokomra, hogy messziről lássa a veszélyt -, mert valószínűleg menthetetlenül belehabarodnék. Pont az a típus ugyanis, akitől érdemes menekülnöm. De direkt választottam ezt a szót, nem is szerelem lenne az, hanem habarodás. Csak nézném és pislognék és kapkodnám a fejem és szédülnék és nevetnék és pörögnék és repülnék és felszállnék és betonhoz csapódnék... s végül persze nagyon fájna.
Na, ezt most csak úgy. Túl komolyan vevőket moderálás sújtja.

Kitörölte a számomat, mert nem akar már tőlem semmit, aztán üzenget, mint az óvodások. Idehozza a mocskát, a bűzét, a pszichopatáját, a - még nem fejtettem meg, miből táplálkozó - gőgét. Hibáztat, hibáztatom, hárít, másra, az épp jelen nem lévőre. Üvölt, üvöltök, szégyellem. Azt mondja, kitörölt az életéből, de még hozott olívazöld tojástartót olívazöld kiskanállal, de már megszűntem, megszűntünk létezni neki. Azért, ha van haverunk, markos legény, csinálja már meg ezt + azt. Pofám leszakad. Ő már tőlünk semmit, meg eddig se. Ne mondjam már, hogy adtam, hogy támogattam. Rendben, ezentúl nem is fogom, majd észreveszi a különbséget. Na persze, sértődik, most csesszek ki vele, az lesz a jó. Hogy tudnék kicseszni azzal, hogy megvonok valamit, amit szerinte eddig nem is adtam? Sehogy, de nem érti, nem is hallja, nem hall semmit magán kívül, csak mondja, mondja. Hogy ő már kitörölt, és nem érdekli, kussoljak, ő csak méregetni jött meg belém rúgni, az ő lakása, joga van, de még jó lenne, ha maradnék, mert nem tud kétfelé fizetni. Ráció nuku, logika dettó.
Dettónuku.

Muszáj babrálnom valamivel, különben megfojtom. Gépelek, zoomolok, szortírozom a lemezeket, mögöttük kis fém teásdobozban találok sok aprót. 1 és 2 forintosok, kiöntöm, szétválogatom, megszámolom, felírom, újraszámolom, visszaöntöm a dobozba. Méricskélek ezt, méricskélek azt, csak ne maradjon üresen a kezem, ne álljon meg, mert olyat fogok tenni, amit magam is megbánok.
Életemben először érzem bárkivel kapcsolatban is, hogy gyűlölöm. Soha többé nem akarom ezt érezni. Hogyan kerülhetnek ilyen távol egymástól, kik egykor egy test voltak?

Hát persze, amiben van zene meg játék meg blogláncos izé, abban én benne vagyok. A legújabb játék körülírása így hangzik: "Van az a szám, ami annyira ciki, véresen gáz, hogy kórusban köptök rá a haverokkal. Majd, a haverok hazamennek és te elkezded dúdolni, esetleg rögtön meg is hallgatod, mert tényleg szereted. Ezt soha, senkinek nem vallanád be, hacsak nem a blogodnak."

Sejtettem, hogy el fog érni hozzám a feladat, már gondolkodtam rajta, mi is legyen. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a csak "haveri" kapcsolataimban egyáltalán nem érdekel, hogy cikinek tartják-e, amit hallgatok. Az a két-három ember, aki meg igazán közel áll hozzám, magyarázat nélkül is érti, miért szeretem, amit szeretek. Nem hiszem, hogy bármelyik zenémet is szégyellnem kellene.
Még azt sem, amiről tudom, hogy gagyi. A múltkor már itt a blogban is megbeszéltük, időnként kellenek azok a dalok, amelyeknek semmi más feladatuk nincs, csak annyi, hogy jó kedvre derítsenek. Létezik olyan szám, amit ha egyedül vagyok, és vidámságra vágyom vagy táncolni szeretnék, beteszem. Ilyen Britneytől az Overprotected, vagy a Spice Girls Who do you think you are-ja. Ciki lenne? Ugye, hogy nem!

S ha már Gus adta át a stafétát, gondolkodtam, mi lenne az, amire ő "köpne", én meg szeretem. Nem is kérdés: JT. S akkor legyen tőle a Cry Me a River, amire a haveri körben több meglett férfi is azt mondta, imádja, de ne áruljam el senkinek. :) Egyikük azért látogatta a blogom, mert a rádiómban meg tudta hallgatni anélkül, hogy a gépén nyoma maradna. :)



JT egyébként az új Pepsi-reklám sztárja. Érdemes megnézni, mert ötletes, Justin részéről meg bevállalós. Szerintem ő nagyon bírja az ilyen munkákat, benne van minden laza dologban, és ráadásul piszok jól áll neki. A videót az Addict blogban találtam, s nem tudok sokkal többet elmondani, mint ami ott is szerepel: a hírességek sokkal hitelesebbek és szerethetőbbek, ha olyan, első blikkre nem túl előnyös képet mutató reklámokat is bevállalnak, mint amilyen ez is, illetve pl. a Guy Ritchie rendezte BMW-s Madonnával.



A labdát továbbdobom... szeretné valaki?

Update: Nem kérte senki, úgyhogy végül feltettem Nefrit kezét.

Sejteni, sőt tudni vélem, hogy van jó pár olvasóm, aki '86-ban még felszabadult, jóleső sóhaj sem volt, nemhogy elszíneződött terhességi teszt. (Te jó ég, aki '90-ben született, már az is 18 éves.) Most hozzájuk szólnék. Kibővítve a kb. 1983 után születettekkel. Tudják-e ők, mi az a hangalámondás? Volt-e szerencséjük ilyen filmekhez?
Kérdésem illusztrálásához, idősebbek nosztalgiáztatásához, újszülöttek gurulva röhögtetéséhez kölcsön venném a Vastagbőr blogban talált pár perces NSZK akciófilmrészletet, ha nem baj.

A Paulay Ede utcai Falafel kajálda úgy élt bennem, mint egy aprócska Édene Budapestnek. Ahol nincs cigifüst, alkohol, olajszag, és már akkor teljesen húsmentes hely volt, amikor még a legjobb éttermekben is csak rántott gombából és rántott sajtból választhatott a vegetáriánus vendég. Egykor törzshelyem volt, mostanában ritkán járok arra. Ma mégis útbaesett, időm is volt, gondoltam, bemegyek. Mintha tőrt döftek volna a szívembe: már húst is árulnak. Nem akartam elhinni. Hiába, így múlik el a világ dicsősége.

Találtam egy rövid propagandafilmet a városi közlekedés témaköréből. Szájbarág, de nekem tetszik. Csak két és fél perc, érdemes megnézni.

Szerelmes vagyok. Azt hiszem, ezt még így nem írtam le a reunion óta.
Szinte felfoghatatlan, ami köztünk van. Tudom, hogy mi alakítottuk így, de akkor is olyan, mintha egy jótündér állna a hátunk mögött, és kis csodákat művelne velünk.
Elég ritkán találkozunk. Amikor egy légtérben vagyunk, akkor is különböző dolgokon munkálkodunk, szalad a lakás, szalad az életünk. De egy fél rezdülésemből is érzi, ha valami gond van és sosem mondja, hogy majd később megbeszéljük. Akkor beszéljük meg, amikor felmerül. S a lényeg: egyetlen mondattal elűz minden gondot. Megvilágítja az utat. A káoszban hirtelen helyére ugranak a dolgok. A felhők sietve szétoszlanak. Nagyon ismer, sokkal jobban, mint én magamat, de ezt már mondtam. Tud és nem lusta az én fejemmel is gondolkodni, de sosem él vissza vele. Őrület, hogyan képes egyetlen mondatban megnyugtatni. A nyugtalanság pedig sosem miatta van, nem a kapcsolatunk problémáit kell megoldani.
Jó érzés, hogy mindenben mellettem áll, és tudom, szinte bármin átsegítjük egymást. Néha azért a boldogságban eszembe jut, mi lesz, ha elveszítjük egymást. Vigyáznom kell rá, nagyon, mert belőle csak egy van.

A tegnapi poszt hozzászólásairól egy régi tanárom jutott eszembe, aki egy, a tömegközlekedést állandóan szidó, de igénybevevő ismerősével az alábbi beszélgetést folytatta:
- Ha annyira utálod, miért nem mész inkább biciklivel?
- Mert az kényelmetlen.
- Áhá, tehát a BKV kényelmes. Akkor miért nem jársz taxival?
- Mert az drága.
- Értem, tehát a BKV olcsó. Miért nem mész gyalog?
- Úgy estére sem érnék oda.
- Hm, tehát a BKV gyors. Akkor mi is a probléma?

Félreértés ne essék, nem szeretném a BKV-t védeni, nincs rá okom. De szidni legalább akkora sikk lett, mint kiszeltündézni, feketepákózni vagy britnizni, s alapvetően jogos is, mindnek van alapja, csak hát...
Pro és kontra érvek ugranak be. Kicsit csapongani fogok.

Probléma van bőven, vagy mondjuk úgy, lehetne sokkal jobb a szolgáltatás. Meg rosszabb is, de azt hagyjuk. Nekem a bécsi, németországi villamosozások és metrózások jutnak eszembe, szinte percenként érkező szerelvényekkel és tiszta állomásokkal. Ott maximum reggel és délután van egy kicsit nagyobb tömeg, de nem láttam olyat esetet, amikor csimbókokban lógnának ki az utasok az ablakon. Több a metróvonal, a közlekedők jobban eloszlanak a különböző járművek között. Igaz, a jegyárak nem alacsonyak, s akit bliccelésen kapnak, azzal a többi utas kicsit sem szimpatizál.
Én az a fajta utas vagyok, aki mindig lyukaszt. Nem, mégsem mindig. Egy megállóra nem szoktam, bár ennyire ritkán szállok fel, akkor már inkább sétálok. Azért az mégiscsak nonszensz, hogy 230 Ft legyen eldöcögni a Moszkváról a Déliig. Írtam már egyszer róla, hogy a Mammuttól ugyanannyi jeggyel tudok eljutni Csepelre, mint a Komjádi Uszodáig. Ez aztán a totálisan egyenlőtlen, igazságtalan díjszabás.
Egyébként meg biztos nincs rendben velem valami, de nem tud felbosszantani a BKV-zás. Az persze igen, cégtől függetlenül, ha a rendszer rosszul működik, de közben a vezetők, akik az egészet irányítják, kacsalábon forognak. Ebben szerintem nincs is vita. Viszont nem szoktam idegeskedni, hogy három perce nem jött a villamos, meg hasonlók. Amikor tömegközlekedek, szinte csak és kizárólag az utasokon húzom fel magam, ha egyáltalán. Az ápolatlan, kulturálatlan, szemetelő, tolakodó, hangoskodó, izzót kicsavaró és azzal elszaladó, bliccelő, de az ellenőrt durván sértegető utasokon. Azokon, akik ha lekésik a járművel, rugdosni kezdik az oldalát és anyáznak. Meg akik bepaszírozzák magukat a kocsiba akkor is, ha ott már nincs egy embernyi hely, és épp a sarkon kanyarodik be a következő, szinte üresen. Meg azokon, akik elfoglalják autójukkal a buszsávot, és ezért 15 perccel később érünk célba, ahol már szintén szitkozódó utasok állnak a megállóban.
Jó, jó, én most könnyebb helyzetben vagyok, mert olyan helyen lakom, ahol gyalog elérhető szinte minden, s ami nem, ahhoz is több útvonalat választhatok. Nem sokáig lesz egyébként ez így, s korábban sem volt. 17 évig laktam külső kerületben, húsz percenként közlekedő busszal, valamint vidéken is, ahonnan napi 4 óra volt oda-vissza az út a munkahelyemig. Tényleg nem mondhatnám, hogy leányálom volt órákon át zötykölődni.
Annak ellenére, hogy most nem napi probléma számomra az utazás, szoktam gondolkodni rajta, hogyan lehetne rendbe tenni ezt az egészet. Biztos nem én fogom feltalálni a spanyol viaszt, de akkor ki? Van jelentkező spanyolviasz-feltalálásra?