Amit nagyon sajnálok, hogy nem igazán van barátnőm. Nem jött ez még sosem össze, és tudom, hogy nekem sincs meg minden jó tulajdonságom ahhoz, hogy simán menjen az ügy, de valahogy minden kísérlet máson bukott el. Főleg azon, hogy én sokkal (és itt a sokkalon van a hangsúly) többet adtam, mint amit kaptam. Ha jobban belegondolok, ez a befuccsolt szerelmi kapcsolataimban is szerepet játszott, de azt most hagyjuk.
Szóval van ez a furcsa, főleg női tulajdonság, ami valami mérhetetlen egoizmussal párosul... hogy akár jó, akár rossz történik velem, ha megosztom velük, csak rossz mondatokkal tudnak reagálni. A másik helyzetének átérzésének még csak csírája sem bukkan fel, de tényleg. Amikor milliószor hallgattam meg az ő gondját, baját, szakításait, pánikjait, de ha én fordulok hozzá valamivel, akkor hűvösen csak annyit mond: "Nem tudom, én miért kezelem ezt jobban." Miért? Te jobban kezeled? Ez újdonság. Múlt héten te sírtál, most miért ne lehetne nekem valami bajom?
Vagy amikor friss szakítás után az ő válán pityeregném ki magam, de csak annyit mond, ő ehhez a nyavalygáshoz nem asszisztál. Oké, hogy majd 2-3 hét múlva ilyet mond, de amikor össze van zuhanva az ember, a barátnő esetleg meghallgathatná és hagyhatná, hogy a fájdalom hevében egy kicsit gyenge legyen és kevésbé tudatos és elemző.
Aztán van olyan is, aki, ha rossz passzban vagy, azzal jön, hogy mindig csak nyavalyogsz. Ha meg valami jó történik és azt elmeséled neki, odaböki, hogy "na ne dicsekedj már". Nem tud együtt örülni veled.
Egy szuszra elpanaszoltam ezt két férfi barátnak, és bólogattak. Ismernek egy ideje, nem is felületesen, és kívülállóként is ugyanígy látják az én egykori barátnak hitt barátnőimet. Érdekes megerősítés ez, kicsit ijesztően realisztikus is. Az meg szomorú, hogy szerintük is a nők barátsága működik így, a férfiak sokkal jobban kiállnak egymás mellett és számíthatnak a másikra.

Csak búbánatos bejegyzést tudnék írni, mivel búbánatos vagyok én is, és ezen most kivételesen semmilyen csellel, korábban bevált trükkel nem tudok segíteni. (Még a ruhavásárlás sem jött be, szóval tényleg súlyos a helyzet.) Nem értem, hogy lett, honnan jött, mert nem olyan rég még azt írtam, így jó minden, ahogy van és micsoda kiegyensúlyozott vagyok. Mostanában meg...
Azért az ígéretes kezdet, hogy miközben nem tudjuk, merre van az előre, és akar segíteni, csak nem tud, azért hazafelé lépdelve együtt énekeltük:

"Ne legyél bánatos, én komolyan gondolom,
Hogy hozzám tartozol és én hozzád tartozom.
Meglátod rendbe jönnek majd a dolgaink,
Lesznek még szép napjaink."

Legalább ebben egyetértünk.

És abban is, hogy biciklizni csudajó, főleg utána, amikor kellemes fáradtság uralkodik el az emberen.

Megvan az az egy pont, úgyhogy mától hivatalosan is felsőfokú nyelvvizsgával rendelkezem, amit még nem akarok elhinni magamnak, mert eddig úgy élt bennem, hogy ez valami nagy dolog. Most meg nem érzek semmit. Sem azt, hogy megmásztam a Mount Everest-et, sem azt, hogy gyerekkori álmom valósult meg, de még azt sem, hogy beszélnék angolul.

Mindenesetre mától már csak az aggaszt, hogy mi lesz a nadrágommal, ami a minap leszakadt rólam. Egy viszonylag új farmerről van szó, nem is rossz márka, úgy értem, nem két fillér, de leértékelve vettem. Tudom, az az alapelv, hogy akciós áruval nem reklamálunk, de ha történetesen 35 eFt-ról 25-re (fikció, csak az érzékeltetés kedvéért) van leértékelve valami, akkor annyi pénzért még mindig vár valamiféle minőséget az ember. Hát nem? Hát de!
Gond az, hogy bár minden számlát, ruhacímkét el szoktam tenni, ezt most sehogy sem találom.
Igazán az zavar, hogy nem tudom, mi történt. A farmer nagy része tök újnak látszik még mindig (kb. két hónapos és vigyáztam rá), de fenékrész alatt jó tíz centis a szakadás... nem volt semmi előjele, nem vékonyodott el az anyag, nem volt koptatva, és nem rémlik, hogy beleakadtam volna valamibe, de egyszer csak odanyúltam, és nem éreztem semmit a kezem és a combom közt. Gőzöm nincs, hogy 1 perce szakadt-e ki, vagy csupasz fenékkel flangáltam-e végig a városon múlt csütörtökön.

Ritkán van az, hogy minden szar, de most egyszerre lett kisebb-nagyobb munkahelyi és (breaking!) magánéleti válság, én meg nyilván nem örülök. Tudom, hogy mindent rendbe teszünk, valahol rövidebb, máshol hosszabb idő alatt, és hogy nincs nagy gond, meg mindenhol becsúszik az ilyesmi... blabla. Csak egy dolgot nem értek. Ha van egy olyan alap megállapodás, hogy bármi gond van, megbeszéljük, és általában tudjuk is tartani magunkat ehhez, akkor miért nem elég, hogy szólok és szólok és szólok? Miért kell megvárni, míg minden borul és hiszti van meg kimerülés? Sírás kell, harag és mosolyszünet ahhoz, hogy odafigyeljünk? Úgy tűnik, igen.
(Mire ezt leírom, már megtörtént az észbekapás, túl vagyunk pár beszélgetésen és elindult talán valami a jó irányba. Az egyik területen legalábbis mindenképp.)

Ahhoz képest, hogy du. 1-kor még úgy volt, hogy nem megyek (de "a lényeg, hogy megtehetném"*), jó kis túrát tekertem végig a délután és az este folyamán. Két fős kis csapatunk a Városligeti bringaemelésre 7 fősre duzzadt, majd áttekert a Tűzraktér nevű helyre, ahol spontán módon összeismerkedett egy pár fős fiatal színitársulattal, akik vidéki szereplésükről tértek vissza Budapestre, és nagy sikerükre való tekintettel meglehetősen boldogok és felszabadultak voltak. Olyannyira, hogy amikor némi sünözés (brr), telefonszámcsere és kerékpárszerelési ígérettétel után megkérdeztük, és ők mivel foglalkoznak, a Tűzraktér ruhatárhelyiségében rögtönzött színielőadást tartottak nekünk Julius Caesar-ral, Brutus-szal, Cleopatra-val. Egyszerre volt komoly és komolytalan, klasszikus és modern, ízes és szlenges, exklúzív és félig improvizatív. 2 színész, 7-8 néző, egy kb. 4 nm-es helyiségben. Kedves és jópofa gesztus, csak a srácok nevét nem tudtuk meg.
Szokás szerint addig éreztem jól magam, amíg a társaság fele nem lett pohárcsapkodós, rosszpoénsütögetős, hangoskodó részeg, ami alapból is zavar, de ha kerékpárral vannak és isznak, akkor pláne. A bringa is jármű, részt vesz a közlekedésben, és mint ilyen, felelősség. Így szerintem az ivással nem összeegyeztethető.

(* Ha van Critical Miss és Critical Moms, akkor javaslom bevezetni a Critical Mens-t a nehéz napokat élő lányoknak, rövidített távval vagy szimulátorral.)

Mindenképpen meg szerettem volna mutatni, amit ma találtam, de mivel viszonylag gyengén beszélem a svéd nyelvet, kevés információt tudtam meg a Bokbuss nevű jelenségről. Bevetettem a google fordítóprogramját is, az eredmény viszont inkább vicces lett, mint értelmezhető. Azért az eredeti svéd, és az itt-ott talált angol és bénán fordított magyar szövegekből mégis ki tudtam hámozni valamit, ha nem is sokat.

Az ötlet egyébként nagyon kézenfekvő, mégsem jut bárkinek eszébe, pedig még nálunk is ismert őse is van. Emlékszem, hogy gyerekkoromban, amikor Csepelre költöztünk, és hirtelen benépesült egy frissen átadott lakótelep, még nem voltak üzletek, többek közt élelmiszerbolt sem. Jött hát heti kétszer vagy háromszor a "közértbusz". A hátsó ajtón lehetett felszállni, elvenni a kosarat, az ülések helyén polcok álltak, tele áruval, és elől, a sofőrnél tudtunk fizetni. Egyszerre kb. 2-3 ember fért el a buszon, és ha már végigmentünk rajta, de eszünkbe jutott, hogy vissza kellene szaladni cukorért, helyszűke miatt elég nagy gondban voltunk.
No, valami ilyesmi lehet a könyvbusz is, amit a Svéd Könyvtári Szövetség (a fordítóprogram szerint így hívják) üzemeltet, csak helyszűkének nem sok jelét látom.
A sokadik weboldal látogatása után sem vált egyértelművé számomra, hogy ez egy 60 éve létező szolgáltatás (van ilyesmire utalás), ami most csak az új design miatt került fel az internetre, vagy maga az ötlet is friss. Mindenesetre az kiderült, hogy a busz 32 észak-svéd falut látogat, benne 4 iskolát, óvodákat és 2 gyermekönkormányzatot, ami akármit is jelent, biztos valami olyan svéd úri huncutság, aminek itthon még előzetes terveiről sem hallottunk. Azt sem tudtam pontosítani, hogy minden faluban 4 hétig tartózkodik, vagy négy hetente látogat el a guruló könyvtár, de az utóbbi logikusabbnak tűnik. A könyvtár funkció mellett lehet még zenét és hangoskönyveket hallgatni, számítógépes játékot játszani, de magazinokat, videókat és DVD-ket is hordoz a busz, továbbá üzemel rajta egy kis mozi és egy internetsarok.
A design-ja sem semmi (összetétel: a Muungano nevű cég díjnyertes tervei + Fredrik Forsberg grafikái + Volvo busz), és gyanítom, hogy emiatt került fel a külföldi designblogokba is. Szép, modern, hangulatos, ötletes, és jó a kilátása.
(Katt a képre, és megnő.)

  
    

Kattints a képre a tudnivalókhoz!

Megint úgy játram, mint a Mamma Mia-val, hittem az egybehangzó ismerősi véleménynek, hogy a Bakancslista óriási film, meg kell nézni. Megnéztem. Pipa. Vagy, hogy stílszerű legyek: ezt is megtettem, még mielőtt feldobtam volna a bakancsot. Kár volt.

Ahogy nem gondoltam, hogy Meryl Streep-pel lehet valami szörnyen gagyi, ugyanúgy nem hittem, hogy Jack Nicholson és Morgan Freeman párosán öt percenként ásítozni fogok. Lehetett volna ez a sztori ütős, lehetett volna olyan, hogy egy életre útravalót adjon, vagy hogy egy hétig merengjen rajta még a néző, de nem lett. Legalábbis nekem fájtak a sekélyes párbeszédek, az erőltetett poénok és a sablonos jelenetek, de persze sírtam is, mert azt minden filmen kell. Azt hiszem, most épp az volt a vadi új, megindító felismerésem, hogy mind meghalunk egyszer. [(ön)irónia-jel]

Hosszú ideje nem volt film, amit annyira várnék, mint az Antichrist-ot. Lars von Trier, Willem Dafoe, Charlotte Gainsbourg... nagyon jól hangzik. Hogy horror, az nem annyira. De ha egyszer Lars von Trier...

Szombaton vendégség, vasárnap vendégség. Antibaby mos, főz, takarít, pakolászik. Nem Húsvét, hanem családi. Aztán kipurcan, bringára pattan, izomlázat kap, hazatér, megint csak főz, Huff-ot néz. Miközben lasagne illata árad a sütő felől.