Egész héten az ment, hogy amikor benéztem az egyik konyhaszekrénybe, mindig találtam egy pici kukacot a polcon. Kisöpörtem, kidobtam. Másnap újra ott volt egy, majd harmadnap is, és így ment egész héten. Vasárnap végre volt időm kipakolni a szekrényt, majd tök üres hagytam, becsukott ajtóval. Fél óra után belenéztem, és ott figyelt egy kis kukac az üres szekrényben. Kisöpörtem, kidobtam, ajtót visszacsuktam. Megint fél óra múlva megint ott hevert egy a polcon. Fogalmam sincs, honnan jöhet, a szekrény üres, de amúgy is csak teák voltak benne meg poharak.
Mi a fene? Ott kellene állnom az üresen tátongó szekrény előtt és nézni mereven, honnan kerül oda a következő? Tuti, épp akkor pislognék...

Terveztünk konyhát, tologattuk a számokat ide-oda, méterben, forintban egyaránt. Tapostuk az avart az új ház kis parkjában, igaz, kulcsunk még nincs. Tetszik a környék, minden közel, parkok, bevásárlási lehetőségek, klassz kávézó, nem mintha mostanában lenne pénzünk ilyesmire. A tömegközlekedés is oké, és most még csak a szépet látom belőle. Hiij, de jó érzés!

Jövő szerdán kezünkben lesz új és egyben első saját otthonunk kulcsa. Most tudok először igazán örülni a lakásnak. Most, hogy vége az ügyintézés javának, és hogy minden terv szerint alakult. Most, hogy nagy szerencsénkre épp akkor folyósították a hitelt, amikor gyenge volt a forint. Most, hogy nagyjából belőhető, mennyi lesz a törlesztőrészlet, és nem rémültem halálra tőle.
Kezdek ráhangolódni eddigi otthonunk elhagyására is. Főleg nekem nehéz, mert én laktam itt folyamatosan az elmúlt 8 évben, de ha úgy vesszük, hogy Drissel közösen alakítottunk ki szinte mindent, akkor azért biztos neki is fájni fog a szíve. Bár egyre több jele van, hogy mire költözünk, már nem fogunk nagyon sírni. Be kell ismernem, kinőttük ezt a lakást, változtak az igényeink, úgyhogy egyre több bajunk van vele. A elválás megkönnyítendő tegnap még gyorsan leszakadt a redőny (már ki tudja, hanyadszor), és orrán-száján dől a víz a csapból... Újlakás-illatot szeretnék, sosem használt fürdőkádat, külön hálószobát, gardrób szekrényt, firkamentes liftet és reggeli napfényt.
Azért fáj ám! Nagyon szerettem, sőt mi több, imádtam ezt a környéket. Az utcákat, a házakat, a város legjobb aszaltszilvását és legjobb pékségét, a piacot, a "mindenittvanegyköpésré"-t, meg persze azt, hogy mindössze 10 perc séta a munkahelyem.
Ja, és egykor imádtam a Millenáris Parkot is. Hm-hm, így múlik el a világ dicsősége.
Folyt. köv.

Micsoda önbizalomlohasztó tud lenni, amikor eléd tesznek egy személyiségtesztet (HR tanácsadó cég), a bevezető szövegben az áll, több mint 10 000 ember töltötte már ki és tyű, mekkorákat profitált belőle, te meg sehogy sem tudsz megválaszolni 3 kérdést, mert ahogy megfogalmazták, arra nem lehet "igen"-nel vagy "nem"-mel válaszolni. Csak "de"-vel, olyan lehetőség meg nincs.
Az előző 10 000-nek ez nem tűnt fel?

A: Átlököm a szerződést e-mailben, csak most nincs nálam toll, hogy felírjam az e-mailcímét. Át tudná küldeni sms-ben?
B: Ne haragudjon, de én túl öreg vagyok ahhoz, hogy ilyeneket tudjak. Csak telefonálásra használom a mobilomat... De átküldheti a szerződést faxon is.
A: Ne haragudjon, de én meg túl fiatal vagyok ahhoz, hogy legyen faxom.

Lassan eltelik a XXI. század első évtizede, feltalálhatná már valaki, hogy minden embernek két feje legyen. Az egyik folyamatosan töltőn, amíg a másikat használja. Esténként elég lenne szinkronizálni a kettőt. Bár... lehet, hogy jobb lenne egy a problémás napokra, és egy másik, ami a problémáktól mentes maradna.

Játékfüggő leszek, nagyon úgy néz ki. Nem mintha olyan jó lenne, csak ugye az ember vagy egyáltalán nem játszik, vagy piszkosul rácsúszik. Lehet köztesben? Ha igen, hogyan?

Megnyitott a Nordsee a Westendben. Egyes felmérések szerint ezt az üzletláncot várták legizgatottabban a magyar fogyasztók, ami meglepő, hiszen nem vagyunk valami nagy halfogyasztó nemzet. Tény, ami tény, külföldön járva nekem is ez a biztos pont. Ahol tuti, hogy tudok valamit enni, ha máshol nem, és a minőség is garantált.
A Westend-beli büfé sok szempontból nem hasonlítható össze a Nordsee nyugati nagyvárosokban üzemelő éttermeivel. Márcsak azért sem, mert az előbbi egy szűkített kínálatú snack bar, papírtányérral és műanyag evőeszközökkel, közös térben a Burger Kinggel és társaival, egyentálcával, az utóbbi pedig egy komplett étteremlánc, saját "terítékkel" és design-nal, valamint bővebb választékkal. A gond csak az, hogy az árak azonosak.
Ezen kívül nem tudom, mi lehet még más, de nem voltam elragadtatva a Westend-beli kajától. Nem rossz, nem rossz, a hal jó minőségű, az ízvilág a tengerhez valamivel közelebb élők ízléséhez igazított, ez idáig oké. Dris grillezett lazacfiléje ropogós, omlós, nagyon finom. De valami mégsem stimmel. Pedig a franchise miatt az alapanyagok minősége és a technológia adott, legfeljebb arra tudok gyanakodni, hogy mivel nálunk kevesebben vásárolnak, lassabb a forgás, a pultban levő szendvicsek nem teljesen frissek.
Erről jut eszembe, hogy már első ránézésre feltűnik, nem olyan csinos a tálalás, mint a bécsi vagy német pultjaikban, ahol már a látvány is kisebb fajta orgazmust okoz. Gyakorolni kell ezt még, de nem leszek túl szigorú, mert összességében örülök, hogy kísérletezik a cég Magyarországgal. Hátha.
Ha odáig is eljut az ügy, hogy saját éttermet nyitnak, Dris biztos, hogy visszatérő vendég lesz, és néha talán én is elkísérem.

Tizenegyre beszéltem meg az első programomat, hétvége lévén szerettem volna sokáig aludni. Szombat hajnalban viszonylag csendes a Margit körút és környéke, az új villamosok szinte hangtalanul suhannak egyik megállótól a másikig, autóból sincs túl sok.
Terveim ellenére 6:40-kor, irdatlan szirénázásra ébredtem, ami egyre erősödött és erősödött, majd a hangokból úgy gondoltam, épp a kapunk előtt kapcsolták ki. Mentőautó elég gyakran jár erre ahhoz, hogy felismerjem a szirénáját, ez meg nem olyan volt, úgyhogy nyilván tűzoltó.
Ég a ház - tört rám a felismerés, de nem volt erőm felülni az ágyban és az ablakhoz menni megnézni, mi történik. Biztos voltam benne, hogy pár másodperc múlva csöngetnek majd a tűzoltók, hopp, ki az ágyból, hálóingben menekülünk az utcára, s porig ég minden. Csukott szemmel vártam, mikor jön el a pillanat, s addig megpróbáltam végiggondolni, mi mindent kell magammal vinnem.
Van egy dobozunk, amiben tűz esetére összekészítettem a pótolhatatlan, számunkra nagy eszmei értékkel bíró cuccainkat, mint pl. régen megjelent cikkeinket, gyerekkori emlékeket, megsemmisült negatívú fényképeinket, nehezen beszerezhető iratokat, bizonyítványokat. Ha ég a ház, menekülés közben fel kell kapni és vinni. (Azt a kérdést ugorjuk át, miért papírdobozban tartjuk, s nem valami tűzállóbban.) Én hónom alá csapom a dobozt, Dris a két laptopot, meg még ezt-azt, aztán spuri.
Ahogy ezeket soroltam magamban, mintha bárányokat számoltam volna, szépen lassan elaludtam újra. Háromnegyed tizenegykor ébredtem. És nem égett le a ház körülöttem.

Mint sokan mások, én is megcsodáltam Britney Spears új klipjét. Egyik szemem sír, másik nevet. Egyrészt öröm, hogy inkább az összeszedettség felé tart, mint a temetése felé (bár a két irány nem mindig különböző). Ez a video szerintem jobb, mint a szakadt neccharisnyás Gimme more, az énekesnőt animációval helyettesítő Break The Ice, vagy az agyondíjazott Piece Of Me. Tulajdonképpen, ha igaz, most ugyanott folytatja, ahol valahol a Toxic után abbahagyta. Az más kérdés, hogy annak sem, ennek sem én vagyok a célközönsége. Az egész Britney jelenségnek sem én vagyok.
Másrészt viszont bírtam volna egy olyan visszatérést, amilyet talán Madonna csinálna egy évekig tartó botrányos időszak után. Valami merész, "Tudjátok mit? Kapja be mindeni" típusú, nagyon ütős dalt és klipet, kicsit talán intellektuálisabb, elvontabb vonalon lépegetve. Hm.

A másik bulvár, hogy mindenhol emlegetik Joshi Bharat műsorát, Albert Györgyi egyik utolsó szereplésével, de szerintem egy hajszállal érdekesebb a Szulák és Más, amelyet az újságírónő halála napján vettek fel. Albert Györgyi enyhén szólva nem úgy fest benne, mint aki utolsó óráit éli. Sőt, szebb, csinosabb, összeszedettebb, vidámabb és barátságosabb is, mint ahogy az utóbbi években láthattuk. Elhangzik a műsorban néhány olyan mondat, ami utólag, a történtek ismeretében mellbevágó.
Úgy a műsor közepe tájékán szóba kerül, mi lenne ha. Mi lenne, ha őt mostantól csupa jó dolgok érnék, az élet napos oldalára tévedne és ott is maradna. Aztán, amikor egy másik kérdésre azt válaszolja, 45 évesen már ismeri a korlátait és nem hiszi, hogy ezentúl szépirodalmat írna, Lévai Katalin odaszól, hogy ugyan már, "45 év után kezdődik az élet, csak ezt még te nem tudhatod". Durva.