Wow, megkaptuk a lakáshitelt a banktól. Legalábbis a szóbeli értesítésen túl vagyunk. Már nehezen viseltem a bizonytalanságot, a kontaktunk meg szabadságon volt, de mint kiderült, már egy ideje megvan a döntés, csak nem volt, aki közölje velünk.
Örülök nagyon, innen már nem sok múlik rajtunk, annál több a jogi, banki és egyéb hivatali ügyintézőkön. Nekünk csak (!) fizetnünk kell az idők végezetéig, mint a güzü.

Óóó, ez a cikk mennyire szívemből szólt! Csak a végével nem értek egyet, a szerelem nagyon is fenn tud maradni, a kapcsolat vállalkozás jellegét meg nem feltétlenül anyagiakra és irányítási feladatokra kell érteni. Ettől eltekintve, főleg az írás eleje és közepe, nagyon rendben van. Mindig is ezt mondtam, ez vált be, s szívem szerint elolvastatnám sok emberrel, egykor hitt barátokkal, barátnőkkel, a "lényeget" soha meg nem értett exekkel.

Minden jó, ha a vége jó, mert tényleg isteni szerencsénk van egymással. Bár sokszor nem nevezném sem isteninek, sem szerencsének, mert ezek a szavak úgy hangzanak, mintha tőlünk teljesen függetlenek lennének.

Az a szar, hogy nem bírom kisírni magam. Már több, mint egy éve nem. Pedig milyen jó is volt az régen, kitisztulni percek alatt. Hova lett a sírásom? A heti? A havi? Legutóbb is "csak" örömömben sikerült, de a mocskot bánatot nem mossa ki semmi.
Ha valaki belebotlik egy jótündérbe, légyszi, küldje át hozzám, kívánnivalóm van. Ha csak egyet kérhetnék, az lenne, változtasson vissza, hogy olyan legyek, mint másfél éve. Szinte pontosan másfél éve, tavaly február elején.
Bár az is igaz, nem mindent csináltatnék vissza vele, de a meló részleteit csak az ő fülébe súgnám bele.

Jaj, de szépen alliterál ez a cím.

Én ugyan (még) nem sokat járok bringával, annál többet gyalog, esetleg BKV-val, de nagyon örülök, hogy egyre többen választják ezt a közlekedési formát. Annak meg főleg, hogy vannak, akik az ismertségüket valami jóra is használják. Most éppen Till Attila kampányol a kerékpáros közlekedés mellett.
És van rajta bukó! (A stúdióban.) Hurrá!

Na jó, akármennyire nem szeretem a sportközvetítéseket, azért el kell ismernem, ez a cikk jót tesz a magyar önbecsülésnek, meg persze az én lelkemnek is. Kár, hogy egy másik, az érdeklődésemhez közelebb álló témában viszont leszerepelt"ünk". Nem meglepő módon. Már akkor sem értettem, hogy gondolhatják ezt a ruhát komolyan, amikor január körül először bemutatták a kollekció egyes darabjait. De így tömegben még annál is borzasztóbb a látvány. Ha azt vesszük, hogy a nálunk kisebb, szegényebb, elmaradottabb országok is ízlésesebben tudtak felöltözni, úgy tűnik, ez se nem pénz, se nem kultúra kérdése. Akkor mi?

(Az egészet megspékeli, hogy több okból is ott tartok, hogy ha még egy pipacsot látok, megőrülök.)

A házban fergeteges a hangulat. A másodikon betont fúrnak, falat törnek, miközben a tévében zajlik az Olimpia megnyitója. Lincshangulat a lépcsőházban, mindenki üvölt mindenkivel. A szomszédom úgy kezdte, hogy becsöngetett hozzám, felmegyek-e vele kettecskén rendet (!) teremteni. Nemleges válaszomra nagy mozdulatokkal feltűrte az ingujját és megindult a lépcsőn felfelé. Idáig tudtam követni az eseményeket, aztán elvesztettem a fonalat, mostmár legalább 8-an próbálják túlkiabálni egymást - és a fúrót.
Kérdés, van-e bárkinek is joga Olimpia ideje alatt lakásfelújítani, délután 4-kor. (Költői.)

Találtam egy fotóblogot, amely gyűjti a csókokat. Lapul ott néhány érdekes, hangulatos kép.

Az egyik kedvencem:

Köszönöm szépen McDas-nak, hogy megjutalmazott a Kreatív Blogger díjjal. A plecsnivel járó megtiszteltetés és bloggertárs szép szavai természetesen nagyon jól estek. A díjjal jár, hogy én is kiemelhetek 5 bloggert, felhívhatom a figyelmet kreativitásukra, hiszen a szabályok:
1. Kiteszem a logót a blogomra.
3. Kiírom annak a személynek a nevét és blogját, akitől kaptam.
4. Jelölök 5 blogot.
5. Jelölök 5 blogolót, linkelem.
6. Üzenetet hagyok a jelöléseikről a blogjukban.

Nekem hosszú gondolkodás után ezek a blogok jutottak eszembe, amikor próbáltam megfogalmazni, mit is jelent számomra a kreativitás:

Unnoted, azaz Bahha, akinek a blogja nekem mindig skatulyázhatatlan, egyéni, eredeti, mindenféle elvárástól mentes.
Korim. Ezt a választást szerintem kicsit sem kell magyaráznom. Korim blogja puritán design-jával (bár rss-ből oly' mindegy), s annál fantáziadúsabb és szellemesebb tartalmával rendszeresen bearanyozza a napjaimat. Sajnos nála nem tudok üzenetet hagyni, mivel hozzászólási lehetőség sincs.
Mindenképpen adok egyet Anának, akinél az én díjam biztos csak egy lesz a sok közül, de annyi mindennel foglalkozik, és olyan eszméletlen jó ötletei tudnak lenni... és mert még mindig nem fogtam fel, hogy tudta a filmes játékot (és a többit) kitalálni, olyan flottul levezényelni, igazságot osztani, éjszakákon át törni a fejét újabb és újabb feladványokon. Ana a kreativitás maga.
Adok egyet, 1/3 részt viccből, 1/3 részt "művészi szabadságból", 1/3 részt pedig komolyan a Szeretlek, Zsu! blognak. No comment.
Ööö, ez csak négy. Na, majd még gondolkodom.

Vége lehetne már az Olimpiának, már most unom. :)
Na jó, ez túlzás, de az az igazság, hogy egyáltalán nem érdekel. Mint a sportközvetítések nagy többsége sem. Tudom, kisebbségben vagyok, de teljesen hidegen hagy, hogy két teledoppingolt manus közül melyik a gyorsabb. Pláne, hogy nálam mind sokkal jobb, ilyen alapon bárkinek drukkolhatok. Attól meg, hogy az egyik pár másodperccel később ér célba, mint a másik, még mindkettő emberfeletti teljesítmény. Csak minek!?
Nem érzem én ezt át, ugye? A sport nem az én műfajom.

Az idei, pekingi Olimpia amúgy is disszonáns, még annyira sem tudok elköteleződni mellette, mint a korábbi években.
Nem, nem tudom, hogy lenne jó. De így nem.

Csak magamat szidhatom, hogy ez lett a mai napból. Hogy 4 órát töltöttünk egy semmiről sem beszélgető társaságban, ahol a másodpercek óráknak tűntek, várva, hogy eljöjjön az idő, amikorra mozijegyünk van.
Mindenki, vagy legalábbis nagyon sokan mondogatták a baráti, ismerősi körben, hogy kétszer-háromszor is megnézték a Mamma Mia!-t, meg hogy olyan jó, hogy amikor vége lett, nem akartak felállni a székből, és hasonlók. Eredetileg eszembe sem lett volna elmenni rá, de egyre kíváncsibb lettem, milyen csodából maradok ki. Az első negyedóra után már éreztem, hogy ez nem csak, hogy nem lesz a kedvenc filmem, de nagy valószínűséggel nem fogom kibírni a végéig. Rettentően szenvedtem, s lelkiismeretfurdalásom lett, hogy még két embert belerángattam ebbe a szituba. Szerencsére tök jó fejek voltak, nevettek rajta, hogy hogy kitoltunk magunkkal. A felénél meg már azon, hogy ez a film biztos csak paródia, a saját maga paródiája, más nem lehet. Ez a felismerés azonban nem volt elég vicces ahhoz, hogy a végéig kitartson. A második 50 percet már szabályosan végigkínlódtam. Pedig imádom Meryl Streep-et, ahogy mondani szokták, felőlem a telefonkönyvet is felolvashatja, mert akkor is csak jó lehet, de a mai után azt mondom, táncolnia inkább nem kellene. Pierce Brosnan-nek meg énekelni nem.
Fejhangon visítozó nők, elcsépelt poénok, erőltetetten egymásbaszőtt jelenetek, díszlet-görögország, bakik és ráadásul zenés film alatt gyakran akadozó hang, ami a mozi hibája lehet... épp csak néhány pukis poén hiányzott.
Egyébként szeretem az Abbát, pl. az olyan filmekben, mint a Muriel esküvője. Jókedvűvé tesz, de ebben a formában, ahogy a Mamma Mia! képzelte, tömény nyál és idétlenség. Inkább elborzaszt, mint kikapcsol.
Mamma Mia! Szó szerint.