Lakott sziget I-II.

Bár majdnem zs kategóriás film, zavarba ejtő alkotás. Lehet, hogy a valóságot mutatja? Vagy csak a szemünk és az agyunk káprázik? Kicsit sok az "áthallás". Az, hogy egy 1969-es regény az alapja, még érdekesebbé teszi a benne elhangzókat.

(6/10. Nem jó, de nem árt látni.)

Az út

Az út meg a másik fele, de senkinek nem ajánlom, nagyon depresszív. Bizonyos tekintetben eltér a szokásos katasztrófafilmektől, és ezt pozitívumként értékeltem. Pl. itt magát a katasztrófa bekövetkeztét nem látjuk, és nem is tudjuk, mi történt pontosan. Ráadásul maguk a szereplők sem okosabbak nálunk, talán ezért is tudjuk annyira átérezni a reményüket és a reménytelenségüket. Nem tudják, mi váltotta ki ezt a helyzetet, és azt sem, meddig terjed ki. Nem voltak előzetes újsághírek és hatásvadász híradó-felvételek, amelyek a közelgő veszélyre figyelmeztettek. Egyszerűen csak villanás, és vége. Volt egy életük, és lett egy egész más, sivár, kihalt világ köréjük. Állatok, növények, kaja, napfény, színek és biztonság nélkül. Na, így maradj meg embernek!

Nem lehet állítani, hogy nem ragad át a hangulata. Ennél nyomasztóbb érzéssel talán még sosem ültem végig filmet. Ha pedig apokaliptikus témáról van szó, akkor ez nem hátrány, sőt... de azért nem nézném meg újra.

(7/10, érfelvágós, de Viggo Mortensen nem rossz benne.)

Ma megreikizett a megreikiző. Fel voltam készülve rá, de nem gondoltam, hogy ilyen jó lesz. Utána olyan kipihentnek és feltöltöttnek éreztem magam, mint a hajunkhoz dörzsölt vonalzó - ha emlékszik még valaki arra a fizikai kísérletre. Lesz még pár alkalom, aztán talán majd az is kiderül, hogy egészségügyileg is segít-e. Lelkileg mindenesetre már feltöltődtem.
A "véletlen" épp egy délutánra tette, sőt, egymás utánra a reiki kezelésemet és a pszichológust, úgyhogy ez egy jó kis nap volt.

Ja, igen, megint járok pszichológushoz. Csak pár hete találkoztunk össze újra a régivel, és már csak jövő hétig tart. Ez ilyen mikroterápia (volt), de túlteljesítette a tervet, ha egyáltalán volt olyan. Az eredménye meg az lett, hogy tudatosan figyelem magam mindenféle helyzetben, pl. munkahelyi stresszes szituációkban, konfliktus kibontakozásakor, magánéleti helyzetekben stb. Eleinte nem nagyon tetszett az ötlet, mert egyrészt állati fárasztónak gondoltam, hogy folyamatosan elemezzem a történteket, másrészt úgy voltam vele, hogy úgyis el fog kapni időnként a hév, és majd utólag jut eszembe, hogy most inkább csak önmagam megfigyelőjének kellett volna maradnom, harmadrészt azt hittem, jelen vagyok az életemben, és eddig is tudtam, mit miért csinálok. Az első 48 óra után viszont már nagyokat néztem, hogy milyen változás állt be a napjaimban csupán attól, hogy tudatosan figyelem magam.
Jött egy impulzus a környezetemből, ahogy szokott. Elindult belőlem az érzés, ami aztán reakciót szokott formálni. Most azonban más történt, megállt az egész valahol a tudatomban, és sokkal tisztábban láttam az adott helyzetet, mint bármikor korábban. Így nem reagáltam rosszul sem a főnök ártatlan, de máskor számonkérésként érzékelt kérdéseire, a kollégák heccelős poénjaira, a gondnok szándékos problémakeltő, nem pedig problémamegoldó megnyilvánulásaira... azaz minden kerekebb lett. Komolyan mondom, nem gondoltam, hogy ez az apróság ennyit fog számítani. Meg azt sem, hogy amit eddig tudatosságnak hittem, az ennyire át fog bennem értékelődni.

Annyira felbosszantott Lars von Trier a Melankóliával, hogy azt elmondani nem tudom. Nem is írtam róla, de még mindig felfortyanok időnként, ha eszembe jut, pedig már több, mint egy hónapja láttam. Kirsten Dunst kitett magáért, és Kiefer Sutherland is jobb, mint valaha, de akkor is.

Nem tudom, minek kell történnie, hogy Trier visszanyerje a bizalmamat és ezek után még egy filmet hajlandó legyek megnézni tőle.

Az mennyire jó már, hogy ilyen sokakat érdekel a biokertészet, kettesével küldöm szét a srác elérhetőségeit... mi meg most rendeltünk a Szatyorba is cuccot, az sem akármilyen hely ám! Egymásnak adták a kilincset a vevők. Ilyenkor látszik, mennyi ember van kiéhezve a változásra.
Hazafelé megpróbáltam elképzelni, milyen lenne a világ, vagy legalábbis Budapest, ha világító cégtáblák és neonreklámos, csilli-villi üzletek helyett ilyen Szatyor-féle boltokkal lenne tele a Nagykörút. Natur szappan csere házi mézre, és tsai.

Pörögnek az események, csak kapkodom a fejem. Ráálltunk gondolatban a nyersevésre is. Élő étel, így is hívják. Amikor először hallottam, arra az ázsiai "finomságra" asszociáltam, amikor az étteremben kihoznak egy tányérnyi izgő-mozgó gilisztát. Aztán arra, hogy nyers étel egyenlő saláta. Aztán, amikor rájöttem a rájönnivalóra, tátva maradt a szám. Pl. palacsinta tojás, tej és liszt nélkül, aszalógéppel. Vicces és megérintő egyszerre, nem?

Egyébként nagyon szimpatikus ez az egész, már csak a megvalósítás van hátra.
Egyik nap komolyan gondolom, hogy így étkezzek, másnap úgy érzem, azért hiányozna a spagetti, a pizza, a sushi és a többiek. Aztán megint vágyom rá. Gondolom, valami átmenet lesz ebből is, elég törekedni rá, nem kell azonnal átállni.

Eszembe jut ilyenkor az a kollegám, aki szerint érthetetlen ez az önsanyargatás, és miért vonom meg magamtól a jót. El sem tudja képzelni, hogy a "jó" valakinek mást is jelenthet, mint neki, és hogy esetleg azt fogyasztom, amire vágyom, így aztán semmi megvonásról meg sanyargatásról nem beszélhetünk. Nem szeretek ilyen emberekkel ebédelni, akiknek minden nap meg kell magyaráznom, hogy miért eszem azt, amit.

Hogy a tyúk volt előbb, vagy a tojás, már nem tudom, de tény, hogy elkezdtem vonzani az életembe mindenféle olyan embert, akikre most pont nagyon szükségem van, és talán nekik is rám. Egyik új ismerősből "nyílik" a másik. Spirituális, alternatív gyógymódos, néma meditálós, reikis, biozöldséges, integrál pszichológiás... jött mindenféle, és welcome nekik mind.

Külön öröm látni, hogy befogadnak. Úgy látszik, társaság vagyok nekik, beszélgetőpartner, pedig némelyikük már egészen benne van, én meg még csak a felszínt kapargatom.
Na de, aki a mainstream-től eltérően gondolkodik, annak is kell, hogy érezze, nincs egyedül. A közösségi élmény fontos. Csak nehogy egyszer csilliárdan legyünk, és rá is ébredjünk, mert még a végén összefogunk.

Ma biokertészetben jártunk, méghozzá olyanban, ahol az egészet üzemeltető srác olyan lelkes és mindenkinek adni akaró típus, hogy semmivel sem adja drágábban a zöldségeit, mint amennyiért a nem bio verziójukat a zöldségesnél vagy a boltban meg lehetne venni. Sőt, hazafelé betértünk az InterSparba kenyérért, és ahogy néztem, ott többe kerülnek a nem bio alapanyagok is, mint nála a bio.

Olyan gyönyörű paprikákat szedtünk... jó vastag húsú és isteni finom.

A föld Szigetmonostoron van, ami a Szentendrei szigeten található. Kirándulásnak is szuper, mi már többször bringáztunk arra, egy nagyon nyugodt, szép környék, pozitív energiákkal. A srác szállít egyébként Bp-re is, vannak átadó pontok, de első alkalommal érdemes megnézni a helyet, ahol a zöldségeket termeszti, és be lehet kapcsolódni a Szedd magad! mozgalomba is.

Igaz, most már szezon vége van, így tőle paradicsomhoz már nem jutottunk (az utolsó kb. 10 kilót leszedte előttünk pár perccel egy hölgy), de sütőtöke, paprikája, céklája, spenótja még bőven volt.

Ha valakit érdekel, szívesen megadom az elérhetőségét (e-mailben), érdemes elmenni és megvenni a zöldségeit... ami még a hideg előtt megmenthető belőlük.

A rohanó hétköznapokban nagyon durva élményekben lehet része az embernek, és ezek akkor is felemelik a fejét, ha épp nem figyelt, nem nézett fel már egy ideje a munkából.

Konkrétabban: Itt célozgatok meg virágnyelvelek már X ideje a blogon, hátha valaki megérzi, mi is jár közben a fejemben, és titkon remélem, hogy akik a sorok közé is látnak, azok közt felbukkan néhány rokon lélek, rám kacsint, küld egy jelet, hogy ő is van. Őket keresem most, a hozzám hasonlókat. A fehér nyulakat. Hiszem, hogy rengetegen vannak, rengetegen vagyunk, csak nem tudunk egymásról. Mert igen, én is olyan vagyok, hogy kell a társaság, kell, hogy tudjam, hogy amikor árral szemben úszom, azzal sem vagyok egyedül.
Valamiért a blog névtelenségét illetve a legszűkebb baráti körömet, a bizalmasaimat tartottam erre a keresésre a legalkalmasabbnak, itt szivárogtatok, aztán ha érdeklődést látok, aprókat vagy nagyobbakat lépek. Vagyunk már néhányan, hasonló gondolkodással, de jó lenne tudni, hogy sokkal-sokkal többen látják, amit mi.

Közhely, de most ide illő: Véletlenek nincsenek. Valószínűleg az sem az, hogy épp a munkában ért a legnagyobb meglepetés, és találtam rá valakire, aki mintha a szívemből szólna. Ugyanis ma felhívott én. Már a második mondatából tudtam. Mondtam neki, hogy oké, előbb megválaszolom a hivatalos kérdését, kedves Csilla, felveszem az adatait, de aztán cseréljünk privát e-mail címet, mert régóta Önt, akarom mondani Téged kereslek. Ő is meglepődött, de egyetértett, érezte, hogy nincs távolság. Vagy húsz percet beszéltünk, és még csak azt sem lehet ráfogni, hogy nem a munkámhoz kapcsolódó témákról, szóval nem volt ez üresjárat, viszont közben csak kapkodtuk a fejünket, mennyire egymásra találtunk személyes kérdésekben is.

Ha esetleg lenne extra stresszes nap, lenne olyan gondolatom, hogy a fenébe a gürizéssel, akkor jusson eszembe, hogy az ilyen pillanatok miatt (is) vagyok itt!

Annyira éreztem, hogy nekem el kell mennem Carbonfools koncertre... És tényleg! Ma este egyszerre ismerkedtem meg a Budapest Park nevű hellyel, és a Carbon élő játékával. Hát, mit mondjak, lehidaltam. Inkább az utóbbitól, bár a hellyel sem volt baj, és a nézők közül is csak egy kötött belém, úgyhogy elmondható: szép este volt!

Meg kell emlékeznem a remek hangosításról, és Fehér Balázs mindenéről, beleértve a lazaságát, humorát, beszélőkéjét, mozgását, lelkesedését, alázatát, meg minden olyasmit, amit a 'kedves olvasó' fejben hozzátesz.

Attól tartok, ez az élmény visszavezet az éjszakázás világába, és lesz itt még hajnalban éjszakai buszra várás az Isten háta mögötti, ismeretlen pubból hazafelé jövet.

A Carbonfools k*rva jó, messze a magyar zenei színvonal felett. Szerintem.

Egy bécsi napszemüveg üzlet kirakata.

(Kattints a képekre, és megnőnek!)

Elhatároztam, hogy csak szépről, jóról, vidámról írok, hogy erősítsük egy kicsit a pozitív pólust. Kíváncsi vagyok, menni fog-e.

Mert szép, jó és vidám az, amikor pl. meditálok. Vagy amikor a felhőket bámulom. Vagy amikor

Csodálatos az egészségügy. Nem, mintha bármikor is különösebben megbíztam volna benne, de azért ezek az utóbbi években tapasztalható extra hosszú várólisták az időpontokra, kiakasztóak.

Tavasszal jelentkezik a tünet, májusban már aggasztó, elmegy az ember a háziorvoshoz. Júniusban vérvétel, vizeletminta... hó közepére megvan az eredmény. Beutaló ultrahangra, 2,5 hónap várakozás. Augusztusban ultrahang, az eredménnyel vissza a háziorvoshoz. Beutal a szakrendelőbe. Közben munka meg miegymás miatt nem tud azonnal rohanni meg telefonálni az ember, úgyhogy szeptember közepét írunk, mire a szakrendelő időpontot ad. Várakozás a vizsgálatra: 2,5 hónap. November utolsó napjára talán el is kezdik kezelni azt, ami tavasszal produkált tüneteket.

Közben egy spiri-guru ismerős felajánlotta, hogy megreikiz ingyen. Hát, nem tudom...