A körülöttem levő sok álláskeresőről ugrott be egy gondolat, amit le is írtam egy ismerősömnek, akivel többek közt a munkaerő-piaci helyzetről is szoktunk beszélgetni. Amint bepötyögtem neki az e-mailbe, úgy éreztem, ez a blogba kívánkozik. Hátha valakinek segít ötről a hatra lépni, vagy elindít egy más gondolatot a fejében, vagy esetleg párbeszédet tudunk kezdeni róla. Ki tudja?!

Belecsapok.

Én úgy látom, hogy mostanában nem az a lényeg az álláskeresés során, hogy kinek hány diplomája és hány nyelvvizsgája van. Persze a legtöbb helyen még mindig van elvárt végzettség és gyakorlat, de az is megfigyelhető, hogy egy fél raklapnyi bizonyítvánnyal is simán lehet 2 évig munkanélküli az ember, és nem is kell hozzá 50 éven felülinek lennie. Egyszerűen átalakult a munkaerő-piac, és csak kevesen vették észre. Sok helyen (nem mindenhol, de sokfelé) az érvényesül, aki jobban ismeri és tudja használni a marketing eszközöket, csak ebben az esetben nem egy pár cipő vagy hipermodern mobiltelefon, hanem saját maga eladására.

Úgy látom (és nem vagyok vele egyedül, úgyhogy nem élek abban a hitben, hogy feltaláltam a spanyol viaszt), hogy már nem az a lényeg, mit tudsz és miben van sok éves gyakorlatod. Ugyanis a dolgok, a szükséges tudás, a világ elvárásai olyan sebesen változnak, hogy ami tavaly még újdonságnak számított, mára már elcsépelt, jövőre meg már senkinek sem kell. Amit épp most nyomnak ki a tankönyvekben, lehet, hogy már el is avul, mire a tanulók kezébe kerül.

Ezért sok cég nem olyan munkaerőt keres, aki már sok mindent tud és tíz éves rutint szerzett abban, amit művel, hanem olyat, aki meggyőzi arról, hogy akármerre is változik a világ, bármi újat képes pikk-pakk elsajátítani. A korábbi beidegződéseket pedig egyetlen lendülettel elfelejteni.

Ez egyébként egy kicsit már nekem is új és lihegtető tempó. Kezdem érezni, hogy "én már ehhez öreg vagyok", miközben egyébként a belemet is kihajtom, és sokszor azon kapom magam, hogy esténként és hétvégente is dolgozom. De akkor is sok ez új trend már ahhoz, hogy bevegye a gyomrom.

Pedig, ha jobban belegondolok, örülnöm kellene ennek a tendenciának, hiszen én vagyok az, aki nem hittem a bizonyítvány hatalmában, az iskolákban, a "papírok" halmozásában. Sokkal inkább a való életben megszerzett tapasztalatban és tudásban. Ha 15 évvel ezelőtt álltak volna így hozzá a cégek az álláskeresőkhöz...

Szomorú hozadéka, hogy a középkorú vagy még idősebb korosztály ehhez általában már nem tud idomulni. Nem értik, miért nem kell az, amivel 30 évig gyárat vagy irodát tudtak működtetni. Azért egy kis szemléletváltással lehet ezen változtatni, mert azok, akik legalább megpróbálnak haladni a korral, sikeressé tudnak válni, de el tudom képzelni, mekkora lelki viaskodás és értékrendválság lehet ez egy középkorú ember számára. Kétségtelenül fárasztó üzem, egész embert kíván. Nem lehet délután négykor elejteni a tollat és közben biztonságban lenni és jól élni. Vagy csak egy nagyon szűk rétegnek sikerül. A többségnek vagy a filléreskedés és a kedvével ellentétes munka marad, vagy bizony el kell adnia a szabadidejét, "a lelkét".

Majdnem ideírtam a végére, hogy "modern kori rabszolgaság", de nem szeretnék dramatizálni.

Jó pár ismerősömtől, akik mostanában beleolvastak a blogomba, megkaptam, hogy milyen borongós vagyok manapság. Pedig ez megint csak a blogszűrő okozta érzéki csalódás. Ha egy héten egy bejegyzést írok, és az pont egy problémát ír le, majd a jövő héten is pont a rossznál ragadok billentyűzetet, akkor tényleg úgy tűnhetek, mint akinek nyakán a kötél. Szerencsére azonban most egész más a helyzet. Nagyon sok a nehézség, de van öröm is, és Drissel épp a napokban állapítottuk meg, hogy a körülményekhez képest milyen lazán vesszük a dolgokat.

Az elmúlt kb. 3 hónap egyébként nagyon nehéz volt nekem, és eléggé megborultam lelkileg, ezt elismerem. Már rég nem éreztem magam ilyen kilátástalan helyzetben, de úgy tűnik, ez is elmúlt, jött egy pont, egy nap, egy apró körülmény, és minden más megvilágításba került.

Ma pedig már a kollegáim is megjegyezték, hogy olyan vagyok, mintha kicseréltek volna. Megragadtam az alkalmat, hogy elmondjam, ilyen vagyok igazából, sőt, még ilyenebb. Lassan visszatér a kiegyensúlyozottságom is. A szám meg fülig ér.

Szeptemberben és októberben egy miniterápiára visszamentem a volt pszichológusomhoz, akivel hivatalosan egyébként tavaly nyár végén befejeztük a 4 évig tartó terápiámat. Most csak egy-két gyorsan felmerülő nehézséget rendeztünk el, de mivel ő október végén elköltözött az országból, eleve rövidre terveztük.

Közben szép lassan elkezdtem megismerni olyan embereket, akik hasonló úton járnak, mint én, bár többségük már jóval előrébb tart nálam. Többen közülük az Integrál szemlélet hívei. Így kerültem október végére egy úgynevezett Integrál Ébredők Önismereti Csoportba. Mivel 2 alkalom után el kellett volna köteleződnöm még további hatra, de nem tudtam eldönteni, hogy "én még itt nem tartok" vagy "én már ezen túl vagyok", ezért végül nem folytattam tovább. Valami hasonló csoportba nagyon szívesen járnék, és jönnek is ajánlások az ismerősöktől, de még nem döntöttem, mibe lenne érdemes belevágni.

Közben pedig nagyon felcsigázott a Terápia c. sorozat, az óriásplakátokról úton-útfélen lenéző Mácsai Pállal. Az HBO oldalán az első 5 részt előfizetés nélkül meg lehetett nézni, úgyhogy azonnal rá is vetődtem, 2 este alatt elfogyasztottam az ingyenes részeket. Hát, mit mondjak, az egész "csak" arra volt jó, hogy felhívja a figyelmet az amerikai sorozatra, amire mondhatnám, hogy az eredeti, de az meg állítólag egy izraeli sorozat alapján készült. Mindenesetre belenéztem az amerikaiba (In Treatment a címe), és ott ragadtam. Most már az első évad végén járok, 7. hét, 27. rész... És jó! Nagyon jó!

Hogy mi volt a bajom a magyar sorozattal? Vitathatatlanul színvonalasabb, mint a legtöbb hazai tévésorozat, de egyszerűen nem tudom megérteni, miért beszélnek úgy a színészek, mintha papírról olvasnák a szerepüket. Olyan színházias, erőltetett hatása van az egésznek, hogy én sokkal szívesebben nézem az amerikai verziót Gabriel Byrne-nel a pszichológusi székben.

A magyar és az amerikai sorozat történetei egyébként teljesen azonosak, csak olyan dolgokat változtattak meg, amit muszáj volt az USA-beli és a magyarországi társadalmi és kulturális különbségek miatt.

Az amerikai sorozat elkapott. Az 5. hétre elért egy megfelelő mélységet és eléggé össze is tekeredtek a szálak benne ahhoz, hogy kellően izgalmas és lebilincselő legyen nézni. Kíváncsi leszek a másik két évadra is.

Ez eddig 8/10-es.

Először jártam az A38-on, és valahogy kívülről meg a híre alapján jobbra számítottam. Ez az a hely, ami az igényes hangosításáról híres? Hát... a tegnapi Carbonfools koncert hangosítás és közönségszínvonal szempontjából csalódást okozott. Ráadásul nagyon vidáman mentünk, és mire tényleg arra került a sor, amire jegyet váltottunk, már teljesen lehúzták a hangulatot... Az enyémet legalábbis mindenképp. A Colorstar volt az előzenekar, a hangulatcsináló, de nálam pont az ellenkezőjét érték el. Sok-sok évvel ezelőttről nem voltak rossz élményeim velük kapcsolatban, de most kimondottan szenvedtem tőlük. Az az egy óra, amíg játszottak, egy egész napnak tűnt. Aztán jött az átállás, ami alatt azért nem szoktam türelmetlenkedni, mert tudom, milyen jó lesz majd, ha minden klasszul fog szólni. Sajnos nem szólt. Hiába adott bele mindent a zenekar, nem tudott igazán elkapni.

Az új lemez viszont nagyon tetszik, és szerencsére a CD járt a koncertjegy mellé, úgyhogy most rongyosra hallgatom.

Hihetetlen, mennyire bele tudok keseredni, ha nem azt az életet élem, amit szeretnék, vagy ha úgy érzem, rossz helyen vagyok. Persze "rossz hely" is csak átvitt értelemben létezik, mindenből tanul az ember, én meg ebből a mostani szituból különösen sokat, de mivel egyelőre egyre rosszabb hangulatban telnek a napjaim, és nem látom a kiutat, eléggé el vagyok kenődve.

Igaz, közben szuper jó dolgok is történnek, de jó lenne egy kicsit biztonságban, békében, nyugalomban érezni magam.

Írtatok néhányan, hogy mostanában nem tudjátok elérni a blogomat. Tegyem nyilvánossá, adjak jelszót stb.!
A helyzet az, hogy nem védtem le jelszóval, nem rejtettem el a publikum elől semmit. Amikor napokig az jelenik meg, hogy "Ez a blog szünetet tart" vagy "Karbantartás, egy pillanat és jövünk", az egyszerűen a freeblog gyenge pillanata. Az erősekre koncentráljunk, szerintem!
Kérlek, legyetek türelemmel, térjetek vissza később! Én is így teszek, bár előfordul, hogy napokig nem férek hozzá én magam sem a szerkesztőfelülethez vagy a saját blogomhoz. Ez van. Nem hiszem, hogy tudok bármit is tenni.

Jó kis hullámvasúton ülök megint. Történnek nagyon jó dolgok is, de közben érzem, hogy szorul a hurok a nyakam körül. Egy olyan hurok, amit eleinte talán csinos nyakkendőnek tekintettem, és én magam akasztottam a nyakamba, de mire ki szerettem volna húzni belőle a fejem, már túl szoros volt.

Halálom, ha nem érzem magam szabadnak, legalább a saját mikrokörnyezetemben, ha nagyban nem is lehet. Ha úgy érzem, levágják a szárnyaimat és bezárnak egy sötét kalitkába. Ha megfosztanak a kreativitás lehetőségétől, és robotként tekintenek rám. Az meg végképp, ha nem partnerként viselkednek velem.

Egy felmutatott hüvelykujj és széles fogpaszta mosoly még nem válik lelkesítővé, ha két pillanattal később meg sziklatömböket pakolásznak a hátamra. Sőt, inkább nevetségesnek tűnik. Kár, hogy sziklákkal a hátamon, hurokkal a nyakamon nem esik olyan jól kacagni.

Tegnapig még úgy volt, hogy kimegyek a tüntetésre. Testközelből szerettem volna megnézni, mi történik, és a saját fülemmel hallani, mi hangzik el, mert számomra nincs egyetlen médium sem, ami utána hiteles tájékoztatást adna. Eddig is kiforgatták, félreértelmezték, úgyhogy nem hiszem, hogy épp most változna meg a helyzet.

A politikai pártok csatározása egyébként már egy éve nem érdekel. Kb. pont tavaly október 23-a körül került le rólam a szemüveg, addig ismeretlenek leverték és összetaposták, egy pillanat műve volt. És bár utána tántorogtam még egy darabig az ismeretlenben, kapaszkodókat keresve, mostanra már tényleg hidegen hagy ez a cirkusz. Egy új rendszer kellene, leakasztani valahonnan egy fáról... ötletem sincs, honnan.

Arra viszont odapillogok, hogy mit csinál, merre lépdel az a csoport, amelyiket hozzám hasonlóan sehova sem tudja tenni a voksát. Igaz, én rajtuk is kívülállónak érzem magam (a mai bajnais szerepléssel sem értek egyet), de ha valamit, azt biztos megtanultam az elmúlt egy évben, hogy több dolog köt össze minket, mint amennyi elválaszt. Mármint Minket, mindannyiunkat! Ha más nem, legalább a végső szándék hasonló. Remélem.

Félelmetes, hogy milyen jól működik a megosztottság, és én is milyen sokáig bekajáltam. Köszönöm a szemüvegtaposóknak! Nyitott szemmel minden más!

Update: A tévében látott beszédek és azok másnapi visszhangja alapján jó volt a megérzésem, hogy én ez

Tegnapig még úgy volt, hogy kimegyek a tüntetésre. Testközelből szerettem volna megnézni, mi történik, és a saját fülemmel hallani, mi hangzik el, mert számomra nincs egyetlen médium sem, ami utána hiteles tájékoztatást adna. Eddig is kiforgatták, félreértelmezték, úgyhogy nem hiszem, hogy épp most változna meg a helyzet.

A politikai pártok csatározása egyébként már egy éve nem érdekel. Kb. pont tavaly október 23-a körül került le rólam a szemüveg, addig ismeretlenek leverték és összetaposták, egy pillanat műve volt. És bár utána tántorogtam még egy darabig az ismeretlenben, kapaszkodókat keresve, mostanra már tényleg hidegen hagy ez a cirkusz. Egy új rendszer kellene, leakasztani valahonnan egy fáról... ötletem sincs, honnan.

Arra viszont odapillogok, hogy mit csinál, merre lépdel az a csoport, amelyiket hozzám hasonlóan sehova sem tudja tenni a voksát. Igaz, én rajtuk is kívülállónak érzem magam (a mai bajnais szerepléssel sem értek egyet), de ha valamit, azt biztos megtanultam az elmúlt egy évben, hogy több dolog köt össze minket, mint amennyi elválaszt. Mármint Minket, mindannyiunkat! Ha más nem, legalább a végső szándék hasonló. Remélem.

Félelmetes, hogy milyen jól működik a megosztottság, és én is milyen sokáig bekajáltam. Köszönöm a szemüvegtaposóknak! Nyitott szemmel minden más!

Amikor minden második óriás- és kevésbé óriásplakáton a kormány "információi" olvashatóak, akkor csak bennem merül fel, hogy ki és miből fizeti ezt ki? Vagy ha nem pénzbe kerül, akkor mit adnak/kapnak cserébe? Meg hogy egyáltalán miért van szükség erre a propagandára?