Hetekkel ezelőtt ígértem ezt a bejegyzést, de nagyon lassan állt össze. Most sem érzem elég egyértelműnek a postot, de ez természetes, hiszen bizonyos dolgokat nem lehet tökéletesen átadni. Annál viszont, hogy "Olvasd el!", egy kicsit többet szeretnék írni róla.
Egyébként nem is biztos, hogy mindenkinek el kell olvasnia, én pl. meg vagyok győződve róla, hogy ha évekkel ezelőtt adja valaki a kezembe, olyan messzire hajítom, amilyen messzire csak tudom. Most meg, ugyan volt némi prekoncepcióm vele kapcsolatban, de hamar rájöttem, hogy feltölt és rengeteget ad.
Közel fél év alatt, szép lassan elolvastam, megrágtam... és persze gyakran látták nálam mások, akikből pont azt a reakciót váltotta ki, amit belőlem is kihozott volna pár éve. Volt, aki kapásból leezózott, mások az Isten szó hallatán néztek rám furán. Gondolták, biztos meghülyültem, "nem voltál te ilyen, kislányom" stb. Van, aki azóta is kérdezgeti, hogy akkor most megtértem-e és belépek-e valami szektába, vagy járni fogok-e templomba. Pedig a könyv épp nem ez az oldal mellett érvel, de ahhoz, hogy ez kiderüljön, nem elég a címét elolvasni.
Ahogy a fülszöveg is mondja: "Főként azoknak ajánljuk, akiket nem elégítenek ki a hagyományos vallások válaszai."
Így lettem én abszolút célcsoport, tekintve, hogy nemcsak nem elégítenek ki a vallások válaszai, de abban az értelemben, ahogy általában emlegetik, Istenben sem hittem soha, és azt hiszem, ez nem is változott.
A három kötet úgy épül egymásra, ahogy egy kamera egy ember szembogarától elkezd nyitni, egyre távolodva megmutatja a szobát, amelyben az ember ül, a házat, amelyben a szoba található, az utcát, amelyben a ház áll, majd tovább haladva, végül a világűrből tekint a bolygónkra, és még mindig távolodik és távolodik. Az 1. kötet tehát az egyénről (rólad), az ember saját problémáiról szól. A 2. kötet bolygónk helyzetéről, társadalmunk viszonyairól ír. A 3. pedig az univerzum egészéről.
Nem fogadok el mindent belőle. Olyannyira nem, hogy a 2. könyv kimondottan nem szimpatikus nekem, majdnem fel is adtam az olvasást, amikor annak bizonyos részeihez értem. De így utólag el tudom könyvelni úgy, hogy 20 éve íródott, és akkor még jó ötletnek tűnhetett, ami ma már nem.
Ugyanakkor az 1. és a 3. kötet bekerültek életem kedvenc könyvei közé. Azokat teleragasztgattam jelölőcímkékkel. Időnként előveszem őket, és elolvasok egy-egy fontos bekezdést. Nem mondom, hogy minden szava vakon követendő, de nagyon nagy gondolatokkal van tele, és hihetetlen logikus rendszert vázol fel... a miről is? A mindenről.
Ahogy már írtam, nem értek egyet benne mindennel. Nem az egyetlen és megkérdőjelezhetetlen igazságként ajánlom, összességében azonban nekem nagyon sokat adott. Mire a végéhez értem, már a környezetem is észrevette, hogy más ember lettem. Persze nem alapjaiban, hiszen ugyanaz vagyok, aki korábban, de elért valamiféle nyugalom. Mintha választ kaptam volna évtizedek óta foglalkoztató kérdésekre. Az egyik legfontosabb felismerésem egyébként, amire a könyv olvasása során jöttem rá, hogy a gyerekkori gondolataim és a világhoz való akkori hozzáállásom álltak legközelebb az igazság(om)hoz. Szerintem sokan vagyunk ezzel így, de a környezetünk elvárásai és az életben maradási (boldogulási) ösztönünk elvisz minket egy "téves" irányba. Azonban ezekre a "tévutakra" is szükség van, nagyon is, hiszen így jövünk rá, kik nem vagyunk. S ezáltal rajzolódik ki, hogy kik vagyunk igazából.
Hogy mit kaptam ettől a könyvtől és miért lett olyan fontos az életemben? Nagyon nehéz megmondani. Mindenesetre bizonyos részei a lelkemet felemelték, akármilyen szentimentálisan is hangzik. Ha olvastam belőle pár fejezetet, napokig a föld felett jártam, minden élethelyzet könnyű és átlátható volt. Én magam is könnyebben kezelhető lettem. Aztán, ha akár egy hétig nem jutott időm az olvasásra, szép lassan éreztem, hogy fogy ez a pozitív energia belőlem. Leültem olvasni, és újratöltődtem.
Olyan kérdésekben kaptam megerősítést, amelyekben mindig is úgy éreztem, hogy "szembe megyek a sok bolonddal az autópályán".
A könyv és több más "forrás" hatására összeállni látszik egy nagy kép, apró mozaikdarabkákból. A kép nagy része már a helyén van, egyes darabkáit viszont nehéz megtalálnom. Nagyjából egy éve történt a "pálfordulásom". Az azóta eltelt 10-11 hónap életem egyik legérdekesebb időszaka, és legizgalmasabb felfedezése. De benne van a lehetőség, hogy pár év múlva azt mondom majd: tévedtem. A könyvvel kapcsolatban szintén.
Amikor az olvasása végére értem, épp aznap sikerült a KRESZ-vizsgám is. Hirtelen felszabadultak az esti óráim. Nem kellett többet tanulnom, és nem maradt több elolvasandó oldal. Napokig nem találtam magamnak jó elfoglaltságot, csak pótcselekvéseket. Ezért két másik könyvbe is belekezdtem, bár még a Beszélgetések Istennel hatása alatt voltam. Annyira érdekelt ez a spirituális téma, hogy úgy éreztem, mostantól falni fogom az ezzel foglalkozó írásokat. Ehhez képest egyik könyv sem köt le igazán. Amibe mostanában belekezdtem, mind semminek tűnt. Üresnek, unalmasnak, felületesnek és semmitmondónak. Rabolja az időmet és az energiámat azzal, hogy pár mondatban összefoglalható mondanivalót terjengős romantikus sztoriba foglal, vagy ugyanolyan maszlagnak tűnik, mint annak idején azok, amiket messzire eldobtam volna. Vagy éppen túl szabatos, nyers tudományos szöveg.
