Na, második nekifutásra azért csak sikerült a fránya KRESZ-vizsga... Tegnap meg kiolvastam életem könyvét, úgyhogy most hirtelen nem is tudtam, mit kezdjek a hétfő estémmel. Azon kaptam magam, hogy bekapcsoltam a tévét és gátfutást nézek...
Na, de nem sokáig leszek időmilliomos, holnaptól már újra betáblázólom.

Kölcsönbe hozzám került egy e-bike a hétvégére. Elektromos, doppingolt bringa. Már első nap beleszerettem. Ugyanannyira kell hajtani, ugyanannyira fáradtam el, mint máskor, csak most 3x akkora távot tudtam megtenni, mint amekkorára egyébként szakosodva vagyok.
Dris találta ki, hogy próbálkozzunk meg vele, mert ő mindig menne gyorsabban és többet, mint én, csak nem tudom tartani vele a lépést. Na, most szinte fordítva volt, legalábbis a végén már kicsit lógott a nyelve. Én meg csak azt érzem, hogy mindenem ugyanolyan fáradt, mint máskor, amikor kerékpározunk, de most mégis olyan lazán ment és sokkal lendületesebb tempóban haladtam.
Szeretnék egy ilyet.

Úgy látszik, mostanában a filmek mozgatnak leginkább abba az irányba, hogy blogoljak, hiszen most is ez hozott ide a szerkesztőfelületre.

Amiről írni fogok, az nem a világ legnagyobb alkotása, más miatt érzem úgy, hogy említést kell tennem róla. Egy nagyon egyszerű történet, egyetlen mondatban el lehetne mondani, miről szól (csak minek!?). Szerintem, aki csak a történetéig jut vele, annak nagyon unalmas lesz. Azonban van egy másik funkciója is.
Úgy mondanám: tesztfilm. Könnyen letesztelhető vele, ki mennyire látja meg a médiában (most ez épp egy film) a második réteget is. Sőt, van benne egy jelenet, amelyik úgy egyébként elég mesterkélt és funkciótlan, de meggyőződésem, hogy azért került bele a filmbe, hogy átadhassák benne a főszereplőn keresztül "az üzenetet". Tulajdonképpen abban az egy jelenetben minden hívószó, minden kulcsmondat elhangzik, még csak nem is hasonlatban, hanem egy az egyben. Az elejétől sejtettem, de ekkor lettem biztos benne, hogy ez a film nem arról szól, hogy egy férfi rosszakat álmodik.

Nem árulom el, melyik ez a jelenet. Remélem, hogy olvasnak páran olyanok, akik megnézik ezt a filmet és észre fogják venni benne. Ha nem, nincs mit tenni, ebben az esetben nem egy rugóra jár az agyunk.

A Take Shelter egyébként nehezen lefordítható cím. Talán a Szerezz menedéket lenne a megfelelő magyar verzió, de legjobb volt meghagyni az eredetit. Michael Shannon nagyot alakít az elmebaj határán álló Curtis szerepében. Csak azt értem meg nehezen (és már egyre jobban idegesít), hogy a filmekben az emberek miért nem beszélnek egymással. Családok drámáját látjuk rendszeresen úgy, hogy erőltetik az együtt étkezést, a lefekvés előtti puszit, a közös templomba járást, meg mindent, de nem beszélgetnek. Nemcsak nem fecsegnek a napi apróságokról, de nem osztják meg egymással az örömeiket és a problémáikat sem. El nem tudok képzelni egy ilyen házasságot, amelyben nem mondjuk el egymásnak a párommal, hogy mi zajlik bennünk, vagy mik a félelmeink, és mik a terveink.

Igaz, amikor itt, a Take Shelterben végre kiderül a feleség számára, hogy mi történik, nagyon jól reagál, különösen egy amerikai filmkarakter feleséghez képest.
Idegesítő tud lenni ugyanis a sok eltartott, sosem dolgozott kertvárosi feleség az amerikai filmekben, akik az első probléma felmerülésekor bepakolnak a bőröndbe, fogják a gyereket, és visszaköltöznek az anyjukhoz. Vagy amikor arról szól a film, hogy jaj, de szörnyű, hogy a férj kiállt az igazáért a munkahelyén, ezért kirúgták vagy megvonták az év végi jutalmát, és a feleség ezen ki van bukva, bár leginkább azon, hogy majd kicsit összébb kell húzni a nadrágszíjat. Egyrészt, a legtöbb ilyen karakter simán talál hetek alatt új, jól fizető állást magának. Másrészt olyan anyagi körülmények között éltek eddig, amellyel még simán elműködnek évekig (most tekintsünk el a valóságban dúló gazdasági válságtól), van megtakarításuk, millió féle hitelkártyájuk, de ha nincs, akkor is tele a garázs, a pince meg a padlás haszontalan, vadi új cuccokkal, amiket pénzzé tudnak tenni. Harmadrészt a feleség is dolgozhatna valamit, legalább akkor, amikor épp nehezebben megy nekik. Negyedrészt bírom, amikor a kibírhatatlan életszínvonal-csökkenés azt jelenti, hogy a 3 szintes villát és a legújabb típusú Mercit 2 szintes, 200+ nm-es családi házra és 3 éves Volvora kell cserélniük. Ebből lesznek aztán a tragikus válások és öngyilkossági kísérletek. (Legutóbb a Bennfentes c. filmben láttam ilyet, semmit meg nem beszélő házaspárral és értékrend-sérült feleséggel.)

No, szóval a Take Shelter H.T.B. felesége (Jessica Chastain alakítja) nem ez a típus, csak addig viselkedik furán, amíg nem tud semmit, aztán egészen gyorsan és jól reagál. Az más kérdés, hogy... de ezt már nem mondom el, mert lelőném a poént, az utolsó jelenetet.

(8/10. Feszültséggel teli hangulata elkap. Nem akarok túlzó jelzőkkel dobálózni, de van benne valami hitchcocki.)

Aki rendszeresen olvassa a filmes bejegyzéseimet, talán már észrevette, hogy nem szoktam a filmek tartalmát leírni. Már kb. 20 éve felhagytam azzal, hogy egy film megnézése előtt elolvassam a történetét (cikkekben, plakáton, Pesti Estben vagy akár internetes hozzászólásokban). Egyrészt azért, mert az ilyen írások, még ha csak pár sorosak is, lelőnek fontos információkat, amelyeket csak a film nézése közben kellene megtudnom. Nevezzük ezeket összefoglaló néven poénoknak! Másrészt a legtöbb film értéke vagy értéktelensége nem a történeten múlik. Tudok olyat mondani, amelynek a sztorija egyetlen mondatban összefoglalható, és még annak a közepén is elaludna, aki hallgatja, de kár lett volna kihagyni a filmet, amely feldolgozza. És a fordítottjára is van millió példa, amikor a sztori összetett és nagyon érdekes lenne, de a megvalósítás lapos és érdektelen.
Ezért nem szoktam én sem egy filmmel kapcsolatos írásomban a tartalmára kitérni, mert az szinte mellékes. Persze nem, de mégis.

Azért írtam ezt a bevezetőt, mert most el kell térnem az elvemtől, és a bejegyzésem tele lesz spoilerrel. Nem tudnék úgy véleményt írni A bőr, amelyben élek című filmről, hogy nem érintem a történetet és nem szólok el ezt-azt. Muszáj.
De! Aki élvezni szeretné ezt a filmet, úgy nézze meg, hogy nem olvas előtte el semmit róla, ezt a blogbejegyzést sem! A nemtudás már az első negyedórában is jól jöhet, a feszültségkeltés erre épít. Ha bárki elolvassa csak a rövid tartalmát is mondjuk a port.hu-n, vagy máshol, azt éri el vele, hogy a film feléig unatkozni fog, aztán a második fele már azért nem fog működni nála, mert az első felének nem hagyta, hogy elkapja, azzal, hogy már mindent tudott róla, mielőtt egyáltalán leült a képernyő elé és elindította volna.

A film egyébként nagyon tetszett. Megfelelő ütemben adagolta a feszültséget és az információkat, és így végig izgalmas maradt. Azaz majdnem végig, mert pont az utolsó pár jelenet okozott egy kis csalódást nekem.

Aki nem látta a filmet, de még szeretné megnézni, attól ezen a ponton búcsút vennék. Innentől SPOILER.

Ez a film nem semmi. Nehéz rögtön rávágnom, miről szól, mert elég sokrétű, de azt hiszem, leginkább az erőszakról és a bosszúról. Csak éppen másként, mint ahogy azt gondolnánk. Az erőszakról akciófilmek, nagyokat nyögő pankrátorok, vagy karlendítő egyenruhások jutnak eszünkbe elsőként, pedig ez a fogalom ott van a hétköznapjainkban, megbújik a mindennapi problémáink mögött. Ez a dán-svéd alkotás ezt mutatja meg, a filmektől telhető leghitelesebb módon.

Eleinte nem tiszta, miért is fut két szálon a történet, illetve miért látjuk időnként Dániát, máskor Afrikát. Aztán egyszer csak kiderül, mire megy ki a játék.
Két, egészen eltérő kultúrában jelenik meg az erőszak és a bosszú, mint a hétköznapi élet része, és bár csak percek választják el egymástól a két gyökeresen különböző élethelyzetben hozott döntést, ami felett "ítélkezhetünk", mégis mindkettőben meglátjuk magunkat.

Egy törvények nélküli országban, mindennapi harcot vívva az életünkért mást jelenthet a bosszú, mint egy fejlettebb társadalomban. Előbbiben, ha rosszul is hangzik, de bizonyos esetekben helyre rakhatja az értékeket és elindíthatja a viselkedésbeli fejlődés útján a közösséget. Úgy értem, egészséges határokat építhet. Utóbbiban lealacsonyítja, a negatív energiát csak megsokszorozza, és visszafogja a pozitív változást.
Ugye, azt nem kell részleteznem, hogy ellene vagyok a halálbüntetésnek és az önbíráskodásnak, úgyhogy természetesen itt sem állok ki az erőszak igazolása mellett. De a dilemma létezik, az egyik legerősebb jelenete a filmnek épp ezzel foglalkozik.

A főszereplő, Anton annyira jó figura... hibázik ugyan ő is, hiszen ember, de ez is csak javít az "imidzsén". Kb. így képzelek egy felnőtt, érett személyiséget a nyugati világban, aki nem hibátlan, de "tökéletes". Aki látta a filmet, talán érti, hogyan gondolom.

Valahol azt olvastam, hogy ez a film az életről szól, vágatlanul. Így igaz. Egyetlen dolog sántít csak nekem. Szerintem (és itt most vigyázz, spoiler következik), ha egy kisfiúval ilyesmik történnek, mint Christiannal, még Magyarországon is felbukkan a közelében egy pszichológus. Biztos vagyok benne, hogy Dániában ez alap. Ha meg nem, akkor hogy hogy egyik felnőttnek sem jut eszébe elvinni egyhez? Vagy legalább egy kicsit foglalkozni vele?

Az ilyen alkotásokért érdemes - a sok szemét ellenére is - kitartani a filmek nézése mellett. Nem akarok nagyon pátoszos lenni, meg olyan közhellyel zárni, hogy "kötelező darab", de azért ajánlom mindenkinek, erősen.

(9/10. Nagyon erős film, remek felnőtt, még remekebb gyerekszínészekkel.)

Anyukám sírva fakadt. (Az előzmény ide kattintva olvasható.) Nagyon örült. Ölelgetett, meg azt mondta, visszaadtam a gyerekkorát. Volt ebben némi túlzás, de jól esett látni, hogy tényleg örömet okoztam neki.
Mondjuk alapvetően erre "számít" az ember, 100-ból 99-en így reagálnának, de az én anyukámnál sosem lehet tudni. Próbáltam minden eshetőségre felkészülni.

Aranyos volt, együtt pityeregtünk. Ez volt a célom, hogy lássa, nem csak rossz dolgok történhetnek, sőt.

Ahogy ült az ágy szélén, lapozgatta a könyvet és egymás után mesélte a gyerekkori emlékeit, ez a jelenet jutott eszembe az Amelie csodálatos élete című filmből:

Update: Az új klip elkészült és publikus. Nekem tetszik, bár több dolgot is jobb lett volna kihagyni belőle. Pl. Kate Moss nekem nem hiányozna, meg még néhány "ingyombingyom" sem, ami viszont nem témája a blognak. Aki érti, érti.

Előzmény, azaz a 2012. június 6-ai bejegyzés a 'Tovább olvasok' után.

Jó kis George Michael felépült, jól van, folytatja a félbehagyott Symphonica turnéját, és úgy tűnik, energikusabb, mint valaha. Na jó, azért nem mint valaha, mert a 80-as évek végi, I want your sex időszak ilyen értelemben überelhetetlen, de azért nem is veszi beteges középkorú urasra a figurát.

Ilyen képeket posztol(tat) Facebookon, a készülő új klipből, hát nem úgy néz ki, mint aki most szabadult a halál markából.
(Katt a képre és megnő!)

Itt az új dal, még nem a hivatalos klippel. A White Light és az I'm Alive kifejezések, meg az a szívdobbanásjel (vagy hogy hívják) a borítón és a szívmonitor hangja a zenében azt sugallják, a kórházi ágyon fekve azért elég sok minden történt vele, de ebből a helyzetből is új, kreatív energiák születtek.

Update: Az új klip elkészült és publikus. Nekem tetszik, bár több dolgot is jobb lett volna kihagyni belőle. Pl. Kate Moss nekem nem hiányozna, meg még néhány dolog, ami viszont nem témája a blognak. Aki érti, érti.