Elmesélek valamit.

Anyukám az 60-as években volt kislány, illetve tinédzser is. Amióta az eszét tudta, ruhákat tervezett és varrt. Először a babáinak, aztán tinédzserként már magának és az ikertestvérének is. Saját készítésű ruháiban mentek együtt a diszkó klubba meg az Ifi Parkba. Aztán anyu ruhaipari suliba ment, és felnőttként is ezzel foglalkozott.

Még kislányként volt egy könyve, amit nagy becsben tartott. Ruhát varrok a babámnak volt a címe, volt benne valami sztori babákról, meg azok ruháiról, és ami a lényeg, hogy minden dupla oldalból az egyik egy szabásmintát tartalmazott. Anyukám gyerekként imádta, az identitása része volt.

A nagymamája (az én dédim) azonban egy nap (úgy a 60-as évek eleje felé lehetett) fogta a könyvet, amelyről tudta, hogy kislány anyukám legnagyobb kincse, és odaajándékozta egy vadidegen gyereknek. Ahogy mesélik, merő rosszindulatból és erőfitogtatásból tette, mert tudta, hogy ezzel tud fájdalmat okozni anyukámnak. Mire anyu megtudta, hogy nincs meg a könyv, már nem lehetett visszaszerezni, és senki sem tudta vagy nem akarta tudni, ki is volt az a kislány vagy kisfiú, akihez került. Nagyon valószínű, hogy az illető gyerek nem is értékelte úgy azt a papírköteget, mint ahogy anyukám.

Ahogy minden gyerek, akinek elvették a kedvenc játékát, úgy anyukám is ki volt borulva. Nagy gonoszságnak tartotta ezt az egészet, és az is volt. Ha jól érzékelem, ez élete egyik legfájóbb pontja, pedig nem kevésről tudna mesélni.

Azóta, a 60-as évek óta keresi ezt a kb. 20-30 oldalas kiadványt. Nekem is folyton emlegeti, és ha pl. egy antikváriumban járunk, mindig megnézi még a hátrébb csúszott köteteket is, hátha ott lapul egy Ruhát varrok a babámnak. Persze soha nem kapta meg újra.

No, hát én most megtaláltam neki a Vaterán. Az 1962-ben 9 Ft-ért árusított könyvet most közel 3000 Ft-ért tette fel valaki, én meg ráígértem még egy kicsit, csak mielőbb megkaphassam és véletlenül se adják oda másnak.
Ma meg is hozta a postás. Szépen, triplán átcsomagolva adták fel, hogy ne sérüljön meg. Egészen jó állapotban van, meg is szaglásztam, nincs "60-as évek szaga". (smiley)

Amilyen hamar csak lehet, oda fogom adni anyunak. Remélem, nagyon fog örülni, mostanában úgyis kezd megint elhatalmasodni rajta a rosszkedvűség.
Nem emlékszem, hogy adtam-e már ennél fontosabb ajándékot valakinek. Izgatottan várom, mit fog szólni.

Voltam KRESZ-vizsgázni, és... nem sikerült. Az a fura, hogy itthon már vagy egy hete 3-4 hibapontos próbateszteket írtam, és a vizsga óta is megcsináltam már 3-at, mindegyiken megfeleltem volna. Csak éppen akkor, éppen ott, élesben írtam 13 hibapontos tesztet.
Nem izgultam, nem stresszeltem, semmi ilyesmi. Csak épp elbénáztam pár választ, meg volt vagy 8-10 olyan is, amikkel még nem is találkoztam korábban, pedig végigvettem a tesztkönyv CD-t az elmúlt három hétben, esténként.
Irodába vissza, pótvizsgadíjat befizetem, várok a soromra, aztán nekifutok újra.

Ahogy piszokság volt, hogy anyukámmal kapcsolatban mindig csak a kiakadásaimról írtam, amikor meg jó fej, attól nem kaptam ihletet, ugyanúgy nem fair, hogy a tavalyi év állati lehangoltságát és negatív spirálját többször felemlegettem, most meg egy árva sort sem szentelek annak, hogy jól vagyok.

Ma jöttem rá, hogy idén, bár közel sem tökéletesek a dolgok, mégis összességében kiegyensúlyozottnak érzem magam, sok újdonságba kezdtem, mint pl. a KRESZ vagy a html programozás megtanulása, és persze itt az új munkahely... mindez pedig jó kedvet és sikereket hoz. Az imént pötyögtem le valakinek levélben, hogy a legnagyobb gondom a légkondik elől menekülés, és tényleg így van.

Vannak persze megoldandók. Nem vet fel a pénz, sőt. Nem stresszmentesek a napok, sőt. Nem vagyok még anyuka, sőt. De mintha én más lennék, mások lennének az energiáim.

Segített ebben több dolog is, pl. az a 3 kötetes könyv, aminek még mindig nem értem a végére, de ha egyszer igen, akkor majd a címét is leírom. Ha a sok teendő mellett van időm olvasni belőle 10-20 oldalt, akkor utána mindig a föld felett lebegek vagy 3 napig. Amikor kezdem megint elfelejteni "azt, ami van", akkor kukkant be a stressz az ablakon, de egy újabb adag a könyvből mindig helyre tesz. Majd írok erről, ha végzek vele, meg ha összeáll, hogy hogyan is tudom megfogalmazni a gondolataimat róla. Addig meg csak annyit, hogy igen, bejött az életembe a spiritualitás, szép lassan, és egész jól megy nekünk az együttélés, úgyhogy lehet, hogy marad.

Ja, csak azt akartam írni, hogy ez az év eddig jól alakul.

(A mai hangulat: Carbonfools - Fekszem az ágyon)

Bármilyen kapcsolatnak akkor van értelme, ha a felek nem csak hagyják egymást szabadnak lenni benne, hanem még hozzá is segítik a másikat a szárnyaláshoz. Ehhez kell a szeretet és a megértés, valamint az ego és az irigység félretétele. 1+1 akkor lesz több, mint 2, ha ez így működik. Szerintem.
Ehhez képest nagyon sokszor látom, a kapcsolatok inkább úgy működnek, hogy a benne élők visszahúzzák egymást. Sokan ezért értelmezik pl. a tartós kapcsolatot, az elkötelezettséget, majd a házasságot börtönnek, mert csupa ilyen példát látnak. Pedig a kapcsolatok eredeti célja szeirntem nem ez.
Természetesen nem csak a párkapcsolatra, szerelemre, házasságra gondolok. A barátságra vagy a munkakapcsolatra ez ugyanúgy igaz.
Talán a főnök-beosztott viszonyban a leginkább szembetűnő, mennyire funkciótlan egy olyan kapcsolat, amelyben a felek visszafogják egymást, ahelyett, hogy segítenék a másik kibontakozását. Ezért nem szeretek, és nem is igazán tudok diktatórikus főnökkel dolgozni. Ő egy lelketlen robotot lát bennem, akinek parancsokat kell osztogatnia, és jó, ha egyáltalán nem szólalok meg, nincs véleményem, befogom a számat, mert az sérti a legkevésbé az ő territóriumát.
Csakhogy ez jóindulattal sem nevezhető együttműködésnek. Nem lesz sikere, eredménye, és főleg nem vezet fejlődéshez.
A párkapcsolatokban (még mindig szerintem) ugyanez a helyzet. Egy magát felsőbbrendű lénynek tartó férj vagy feleség aligha nevezhető társnak. Nem szolgálja a fejlődésünket, a kibontakozásunkat, így pedig tényleg kalodába szorítva érezhetjük magunkat mellette. Hozzátéve, az ilyen viszony valószínűleg a felsőbbrendűen viselkedőnek sem jó, nem szolgálja őt semmilyen értelemben sem.

Az egész gondolatmenetet most egy barátinak nevezett szálon gondolkodva húztam elő. Ugyanis nagyon nem értem, miért szeretne velem rendszeresen találkozni valaki, aki egyébként mindent, amit csinálok, vagy amit gondolok, olyan minősítéssel reagál le, hogy folyamatosan törpüljek össze, miközben hallgatom.
Például: Ha én nem érzem magam idősnek, akkor miért kell gyakran úgy kezdeni a mondatot, hogy "a te korodban már..."?
Az, hogy 3 hónapba telt, míg találtam egy nekem tetsző állást, az tény. Hogy az a 3 hónap "hosszú idő", és ő szerinte azonnal találna, ha keresne, az már minősítés és leszólás.
Akárhogy töröm a fejem, egyetlen okot tudok csak erre a kommunikációra felhozni. Azt, hogy a saját billegős önbizalmát szeretné kicsit megtámogatni az én burkolt ócsárolásommal.
Persze lehet ezt, csinálhatjuk, csak légyszi, ne hívjuk barátságnak!

Körbement egy link ismerősi körben, egy teszt, amellyel mindenki kiszámolhatja, mekkora az ökológiai lábnyoma, vagyis az az életmód, amit folytat, milyen arányban van a Föld átlagával, és mekkora hatást gyakorol a természetre.

"Egy ember vagy egy adott terület népességének a természetre gyakorolt hatását egy hektárban kifejezett mutatószámmal, az ökológiai lábnyommal lehet leírni.
Az ökológiai lábnyom az a terület, ami károsodás nélkül meg tudja termelni az aktuális életvitelünkhöz szükséges javakat (élelem, energia ...). Az átlagos egy főre eső ökológiai lábnyom 2,2 hektár, 2,5-szer nagyobb, mint 1961-ben. Ám ha megnézzük, hogy a Földön 11,3 milliárd hektár biológiailag aktív föld- és tengerfelület van és 6,1 milliárd ember, akkor kiszámítható, hogy valójában minden emberre csak 1,8 hektár jut."

A tesztet ide kattintva lehet kitölteni, ha valakit érdekel.

A mi köreinkben meglepő eredmény született. Aki nagyvárosban, mondjuk a fővárosban él közülünk, annak az ökológiai lábnyoma úgy 3,30 és 3,60 hektár közötti értékű lett. Aki Budapest abszolút belvárosában lakik, egy átlagos méretű polgári lakásban, annak lett a legjobb értéke közülünk, 2,79 hektár. Az a barátunk pedig, aki egy Budapesthez közeli településen, csendesen éldegél, jó nagy kerttel megáldott helyen lakik, néhány fajta zöldséget magának megtermeszt, és még talán állatokat is tart, szabadidejében pedig Etyekre jár horgászni, annak jött ki a legmagasabb az érték, 5,10.

Kissé meglepődtünk. Az ember azt gondolná, hogy aki nem a büdös-koszos-rohanó fővárosban tengeti mindennapjait, hanem a jó levegőjű, nyugodt, természetközelibb agglomerációban, az valahogy kevésbé használja ki/pusztítja a Földet. Pedig, ha jobban belegondolunk, ő többet kénytelen autózni, mint aki akár szabadidős tevékenységhez, akár szükségletek kielégítéséhez csak leszalad a sarokra vagy a szomszédos utcába. Nagyobb helyet foglal a házával, kertjével, az állattenyésztés is jó nagy helyet és sok energiát igényel... biztos lehetne még sorolni.

Nyilván ez a teszt sem tér ki mindenre, így torz eredményt ad, de azért még így is elgondolkodtatóak ezek a számok.

A K&H Bank úgy gondolja, hogy a napközben a számlámon történt pénzforgalomról éjjel 2 és 3 között küld sms-értesítést. Biztos, ami biztos. Hogy jó mélyen belém ivódjon a cég neve és ügyfélbarát hozzáállása.

Így megy ez már talán másfél hónapja, de eddig nem lépte át az ingerküszöbömet, ma éjjel viszont kicsit rosszul esett, hogy a pénteki utalásokról egyesével, úgy 1,5 percenként jött egy sms. Az én telefonomon egyébként egyetlen kopp-hang jelzi, ha üzenet jött. Most géppuskahangnak éreztem. Aztán, mire épp újra elaludtam volna, még jött kettő.

Reggel első dolgom volt, hogy felhívjam a TeleCentert, ahol tájékoztattak, hogy tudják. És ennyi. Nincs mit tenni, nem lehet konkrét időpontra időzíteni. Hogy miért, azt nem tudom, szerintem egyszerűbb programok is megoldják az ilyesmit.

Dereng nekem valami arról, hogy az sms-értesítő célja az, hogy tudjam, ha a bankszámlámmal vagy a kártyámmal valaki visszaél. Éppen ezért a tranzakció után pár másodperccel kellene megérkeznie az üzenetnek, nem pedig 12 órával később, az éjszaka közepén. Erre a felvetésemre azonban csak annyit mondott az - egyébként nagyon kedves - telefonos munkatárs, hogy igazam van, és nem én vagyok az egyetlen, akit ez zavar. Pont.

Fontos a lelki közösség érzése, nem mondom, de azért jó lenne, ha a hibát is elhárítanák.

Biutiful

Ez egy elég jó film. Az utóbbi időkben nem is tudom, mi okozott még ennyire kellemes meglepetést. Már eleve az üdítően tud hatni, ha nem valami sablon történetet kap az ember. Márpedig itt vannak érdekes részletek és finomságok, dögivel.

Elsőként a karakterábrázolás, amit kiemelnék. Végre nem az van, hogy a jó jó, és semmi gyenge pontja nincs, a rossz meg rossz, mert bűnöz, lop, csal, hazudik és gyilkol. Ritkaság, hogy egy filmben ilyen árnyaltan és kifinomultan legyen kidolgozva a szereplők személyisége. Főleg a főszereplő, Uxbal egy érdekesen összetett jelenség.
Másodikként említeném meg a pozitívumok közt, hogy a történet kiszámíthatatlan és fordulatos. Szokatlan jelenetek sorát láthatjuk, amelyek mégis rettentően emlékeztetnek a valóságra.

A Biutiful életszagú, fájdalmas és elgondolkodtató. Végtelenül szomorú, de nem gyomorforgatóan szentimentális stílusban. A rendező, Alejandro González Inárritu egy korábbi, már szinte klasszikussá vált művére, a Korcs szerelmekre emlékeztet. Akinek az tetszett, annak szerintem ez is fog.

(8/10, vagy talán 8,5 is megvan az. Javier Bardem óriási benne, mint mindig.)

Éjfélkor Párizsban

Woody Allent nagyon sok mindenért szeretem. Többek között pl. azért, mert olyan egyedi stílusa van, hogy amikor mással játszatja magát, akkor is azonnal felismerjük. A mondatai elárulják, és - bár nem sci-firől vagy fantasy-ről van szó - már szinte azt várom, mikor feszíti szét Owen Wilson a saját mellkasát, és derül ki, hogy ott csücsül benne a kis Woody egy mikrofonnal a kezében. Meg azért is szeretem, mert mindig mer és tud újat mutatni, és meglepni a világot. Manapság, amikor a filmipar dönti magából az egy kaptafára készült hulladék filmeket, ez nagy szó.

Az Éjfélkor Párizsban szerintem Woody erősségei közé tartozik. Szórakoztató, de elgondolkodtató is. Számomra a "régen minden jobb volt" közhelyről szól. Woody jól kikarikírozza, mennyire nem vesszük észre a környezetünkben az értéket, és vágyakozunk valami másra, egy magasztosabb korra. Mindig a régi dolgok előtt borulunk térdre (általános mi), mert egyszerűen ilyen a beállítottságunk.

Tényleg ilyenek vagyunk. Sosem jó, amire lehetőségünk van, mindig a lehetetlent vágyjuk. Azt pedig, hogy a problémáink megoldása az orrunk előtt van, nem pedig egy soha el nem érhető múltban vagy jövőben, nem mindig látjuk. Ha nem érezzük jól magunkat a bőrünkben, messzire vágyunk, pedig a szembenézés a valósággal és egy apró változtatás benne sok mindent megoldhatna.

Spoiler jön:
A filmben ez konkrétan Gil párkapcsolatában nyilvánul meg. A vak is látja, hogy az a gond, de kell 94 perc, hogy a főszereplő is rájöjjön.

(8/10, jópofa ötletek, Woody-s poénok. Az Adrien Brody-féle Salvador Dalit pedig nem felejtem el egy ideig, az biztos.)

Alice Csodaországban

Ez a film nem bűvölt el igazán, és már eredetileg sem azért néztem meg, mert sokat vártam tőle. Második jelentés és szimbólumok után kutattam benne, valami azt súgta, alapmű. Én nem ismerem az eredeti Alice történetet, nem tudom, mennyiben tér el a Tim Burton és a Disney összefekvéséből született film tőle, de valami fura már az elején feltűnt. A történet főbb pontjai a Mátrixot idézik.

Nem bolondultam meg, tényleg így van! Nagy vonalakban a hasonlóságok:

• A fő karakter fura figura. Követi a fehér nyulat, és átlép egy másik, valós/képzelt világba.
• Ott már várják, úgy beszélnek róla, mint valami kiválasztottról. Egyedül ő tudja leküzdeni a fő ellenséget.
• Persze ő nem hiszi el magáról, hogy ilyen rendkívüli ereje és hatalma lenne, sőt.
• Vannak mások is, akikben felmerül, tényleg ő-e az igazi, a kiválasztott, akiről az Orákulum jóslatai szólnak.
• A Bölcselő/Orákulum először azt mondja neki, nem ő az. Mert ezt kell hallania. Később meg pont az ellenkezőjét állapítja meg.
• A fura valós/képzelt világ lakói védelmükbe veszik a kiválasztottat, és segítik útját.
• Aztán eljön a pillanat, amikor ő maga is elhiszi, hogy le tudja küzdeni a fő izét... sőt, csak ő képes rá. Onnantól már minden megy, mint a karikacsapás.

Épp csak annyi a különbség, hogy Neo (a Mátrixban) nem tér vissza a "kaland" végén a régi életébe.

Miután a Mátrix elemzései közül már láttam, olvastam egy párat, és pálfordulásom utáni énem nem hisz a médiában előforduló véletlenekben, felmerül a kérdés: mit akarnak ezzel az új Alice-szel? Miért kellett ezt 2010-ben újra és épp így elkészíteni?

Egyébként a film látványvilága fantasztikus, hihetetlenül részletgazdag. Imádnivaló karakterekkel van tele, az én személyes kedvencem a béka, aki suttyomban megette a sütit, és a hatalmas fejű Vörös Királynő, akit Helena Bonham Carter alakít, remekül.

(7/10, mert látványos, olyan sokat azért nem adott.)

k...va jó telemarketinges vagyok. Mindezt úgy, hogy mindig is az önbizalmamat tekintettem a gyenge pontomnak, erre most kipróbálok egy ilyet, merő nyitottságból, és jé, sikerélmény sikerélményt követ.
Jó, elismerem, akármilyen témában nem vállalnám, és valószínűleg nem is menne. De ha van egy jó ügy, egy hitelesen képviselhető szolgáltatás, és egy lelkesítő csapat, az más. Engem lep meg legjobban, de átmegy a telefonon a jó szándék, függetlenül attól, hogy amiről beszélünk, az pénzbe is kerül.
Kaptam szép szavakat, mosolyt, hálálkodást és jutalékot... anyázást és telefonlecsapást meg egyet sem.
Hát, akkor most mire morogjak?

Nagyon régen írtam utoljára az anyukámról, pontosabban a hozzá fűződő érzéseimről, és gyötör a lelkiismeretem. Nem fair, hogy amikor naponta kikészített idegileg, akkor folyton itt ventiláltam, aztán a jóról meg mélyen hallgatok.

Pedig elég nagy változások vannak. Nem is nagyon értem az okát, hiszen tinikorom hajnala óta az őrületbe kergetett (na jó, én is őt), rányomta a bélyegét a húszas éveimre, de még a harmincas elején is borzalmas volt a kapcsolatunk. Tavaly nyár elején, amikor babát vártam, és elmondtam neki, olyat reagált, amit nem kívánok senkinek. Aztán valahogy őszre lecsendesedett minden, és idén év elején már azt vettem észre, hogy hatalmas a változás. Nem tudom, mi történt, de lehet vele beszélgetni, nem sértődik meg, ha 25 perc után le akarom már tenni a telefont, nem hergel bele végeláthatatlan vitákba, nem terrorizálja a lelkem (mondjuk nem is hagyom) és úgy összességében is sokkal-sokkal jobb fej. Időnként összejövünk beszélgetni, és olyan is előfordul, hogy még a humorunk is egymásra talál.

Persze mindkettőnknek megvannak a hibái, a maga nehéz tulajdonságai, de mintha elmúlt volna, hogy szándékosan feszíti a húrt minden egyes kommunikációnk alkalmával. Sosem lesz köztünk igazi jó anya-lánya kapcsolat, de a mostani állapot már egy áldás. Pár éve akár az életemre is megesküdtem volna, hogy ezt lehetetlen elérni. És tessék, itt van! Nem tudom, hogy hogyan, de sikerült normalizálni az abnormális viszonyunkat.

A: Andi mindig azt mondta ilyenkor, hogy...
B: Ki az az Andi.
A: Hát a volt feleségem...
B: Ő nem Ági? Akkor ki az az Ági, akit emlegetni szoktál?
A: Ja, tényleg! Nem Andi, hanem Ági.
B: Bakker... Így nem csodálom, hogy elváltatok!