Te is észrevetted, hogy megszaporodtak a kamerák az életünkben? Hónapok óta figyelem, hol vagyok kameraárnyékban. Már szinte sehol. Talán még a rötyin, de ebben sem vagyok 100%-ig biztos. Mindenesetre a laptopomon már leragasztottam, utáltam, hogy folyton egy szem mered rám. És ez nem a vég, jön még 10x ennyi, érzem.

Valahogy nem tudom magamévá tenni azt az érvelést, hogy ez a MI érdekünkben van, és hogy biztonságot ad NEKÜNK, meg hogy aki nem csinál semmi rosszat(?!), azt nem is zavarhatja. Azt hiszem, ez a legszembetűnőbb manipuláció mostanában. Lépésről lépésre haladunk afelé, hogy Big Brother világban éljünk. Persze nem egyik napról a másikra valósul meg, hanem lassan adagolva, hogy szinte észre se vegyük. És mi nem teszünk semmit.

Próbáltam beszélgetni erről pár emberrel. Sokukban csalódtam. Szinte mind az előre gyártott lemezt teszi fel, sőt, egyetlen lépésben jut el addig, hogy ha nekem ez nem tetszik, nyilván bűnöző vagyok. Esetleg vezessük be a Gondolatrendőrséget is, és akkor rögtön fel is jelenthet. Még mielőtt elkövetnék valamit.

Azt furcsállom legjobban, hogy már tiszta rettegésben él a világ, még a szomszédtól is félünk, mert lehet, hogy őrült vagy terrorista, egy szép nap kinyírja a családját, vagy elköti a motorunkat, esetleg letapizza a lépcsőházban a kamaszkorú lányunkat. Hiszen annyi ilyet hallani nap mint nap a hírekben... De a vezetőink, a legfelül állók, akiknek a kezében a hatalom van, vagy lejjebb pár szinttel, akik csak egy agyonkamerázott intézményt vezetnek, ők nyilván maximálisan jó szándékúak, és csak a mi érdekünkben kukkolnak bele az életünkbe, vezetnek rólunk nyilvántartást, gyűjtik az adatainkat a modern kütyükön keresztül. Bennük maximálisan bízunk. Bejelentkezünk nekik a kávéházból, a nyaralásról, a repülőtérről, tanítgatjuk az arcfelismerő programjaikat a közösségi oldalakon, követtetjük magunkat GPS-szen keresztül, megfigyeltetjük magunkat mindenhol. Majd mindezt elnevezzük szabadságnak és fejlődésnek.
Jó muri. Csak nehogy arcunkra fagyjon a mosoly a végén!

A kép innen van: DeviantArt/That-Bassoonist

Kezdjük azzal, hogy egész ma délelőtt deja vu-m volt (akárhogy is írják). Minden e-mail, amit épp fogalmaztam, mintha már meg lett volna fogalmazva, de nem tudtam előre a szavakat, épp csak abban a pillanatban jutottak eszembe, amikor (ismét) leírtam őket. Minden szó, minden szófordulat olyan nagyon ismerős volt...

Aztán kora délután egyszer csak, ahogy a céges e-mailek felett ültem, villant egyet a monitorom. Odanéztem, és azt láttam, hogy az összes e-mailem dátuma 1970-es.
Féregjáratot találtam, nem vitás. Egyben jelet is kaptam, hogy volt előző életem, és én már bizony 70-ben is úgy e-maileztem, mint az őrült.

Ja, hogy az e-mail is csak később született meg, legalábbis a köz számára? Egyszerű. Neki is volt előző inkarnációja.

Én még csak 2 napja járok KRESZ-re, úgyhogy valaki segítsen! Ez itt mit akar jelenteni?

(Kattints a képre, és megnő!)

Beszereztem egy KRESZ-könyvet (gondolom, ez a hír még nem hozott izgalomba senkit sem), és hozzá egy CD-t, ami enyhén szólva mulatságos. Tele van tesztekkel, a tesztek pedig komoly és kissé vicces kérdésekkel, de ami miatt szóba hoztam, az az illusztráció. Mutatom:

Szombattól KRESZ-tanfolyamra fogok járni. Teljesen önszántamból és lelkesen iratkoztam be, mégis idegennek érzem. Persze lehet, hogy az első alkalom után elmúlik ez az érzés, de most akkor is így vagyok vele.
Én autó nélkül szocializálódtam. A családban senkinek sem volt kocsija, és ha jobban belegondolok, jogsija is csak apámnak, de már jóval azután láttam először vezetni, hogy elváltak anyuval és ő új családot alapított. Nem tudom, emiatt vagy másért, de valahogy bennem nem alakult ki a vágy, hogy vezessek.
Állítólag létezik ez az embertípus, meg az is, amelyik kikerekedett szemekkel, nyakból előrehajolva, drámai szaggatottsággal kérdezi: Niiiincs-jooog-siiid?
Nincs.
Egyelőre.

, akkor ez az. Meg persze a főszereplŐje is.

Önironikusan kellene írnom arról, hogy ezt az izét itt a balról nyíló képen én bizony megszerettem, de lehet, hogy nem fog sikerülni.

Hogy hogy történt, nem tudom, mert az ilyesmit eddig messze elkerültem. "Ilyesmi" alatt értsd a nem húsevőknek készült, de annak látszani akaró cuccokat. Szákszerűen asszem, hogy húspótlóknak nevezik az ilyen szójavirsli, szejtánfasírt, vegakolbász és hasonló kajákat. (Ezt pedig akkor nyilván zsírpótlónak.) Én mindig idegenkedtem tőlük. Ha egyszer nem vágyom az eredeti kolbászra, miért akarnám utánozni? Igaz, vannak akik nem azért vegetáriánusok, mert nem szeretik a hús vagy a zsír ízét, állagát, szagát vagy akármijét, hanem pl. az orvos tiltotta el őket tőle... ők adnak létjogosultságot  az ilyen pótló izéknek. Mindenesetre én nem nagyon voltam oda értük.

Amikor - egyébként vegán - kolleganőm széles mosollyal letett elém egy üveg vegetáriánus pecsenyezsírt, akkor aztán végképp csúnya dolgokra gondoltam. Új munkahelyen nem hány az ember az asztalra, ez aranyszabály (vajon hanyadik héten oldódik fel?), de bevallom, a gyomrom egy kissé összerándult. Mindenféle borzalmat képzeltem el. Pedig még gyerekkoromban szerettem a zsíros kenyeret lilahagymával, de abból sem a pecsenyezsírosat, mert abban cupákok voltak, és cseppet sem tűntek barátságosnak. Aztán az a mozi is lefutott a szemem előtt, hogy milyen képet fog Dris vágni, ha meglátja, mit hoztam. (Olyat is vágott.)

De a kíváncsiság győzött. Felbontottam. Tömbben állt, mint az echte zsír. Egy cseppet sem volt gusztusosabb, mint amikor még rajta volt a tető az üvegen. De megvártam, amíg felolvad és kenhető lesz. Csak egy bagett csücskét mertem vele megkenni, de meg kell, hogy mondjam, amint beleharaptam, elszállt az ellenérzésem. Kicsit mondjuk olyan volt, mint a placebo tabletták, mert hiába tudtam, hogy növényi összetevőkből áll, mégis úgy éreztem, hogy valami nagyon zsírosat eszek, ami a szervezetemnek idegen és a gyomrom biztos nem fogja tolerálni. Egyszerűen nem tudtam elvonatkoztatni a címkétől: zsír. De aztán, amikor a második bagettet kentem, már végigpacsmagoltam vele az egészet, nem csak a csücsköt, és egészen érdekes élmény volt.

Nem tudom felidézni, mikor ettem utoljára zsírt. Talán általános iskolás koromban. És egyáltalán nem hiányzott. Nem vettem volna le a polcról a boltban ezt a vegetáriánus verziót sem, és pláne nem adtam volna érte pénzt. De így... nem is volt olyan rossz.
Már kétszer leírtam ide, hogy finom, de aztán mindig visszatöröltem. Maradjunk annyiban, hogy nem rossz.
Aki kíváncsi, kóstolja meg. Ezt is meg "kell" egyszer az életben...

Drive

Vannak ilyen időszakok, amikor pl. minden filmben Matt Damon szerepel... na, most épp a Ryan Gosling időszakot éljük. Komolyan mondom, úgy érzem, erőltetik. És a fene belé, hát nem sikerült megkedveltetniük velem? Pedig nem is próbáltam meg, nem tapiztam, nem szaglásztam, csak annyit dugták az orrom alá folyton, hogy végül megtörtént az áttörés. A Kísérleti gyilkosság, a Blue Valentine, a Plasztik szerelem és a Crazy, Stupid, Love után a Drive-val végül betalált. Nem mintha a felsoroltak közt ne lenne olyan film, ami tetszett volna, a Plasztik szerelem például nagyon, de maga Gosling nálam az inkább kerülendő ügyeletes szépfiú kategóriában rostokolt.* Egészen tegnapig, amikor a Drive-ban minden szótlan, faarcú pillanatában benne láttam a gondolatait, és ez meggyőzött.
Pedig a film nem is (csak) tőle jó, szerintem. Viszont van egy olyan stílusa, egy olyan elbeszélési módja, ami engem valamiért a Nem vénnek való vidékre és egy kicsit a Kill Bill-re is emlékeztet. Amikor a történet mellékes, mert maga a film a film. Nagyon élvezem. Azt sajnálom csupán, hogy ezt a stílust csak akciófilmekhez használják, pedig nagyot lehetne ütni vele valami mélyebb történettel is.
A remek zene, a képek, a csendek feszültsége... nekem nagyon tetszett, már a főcím alatt éreztem, hogy az én filmem lesz. Akcióból ez nagyon-nagyon ritka. Ha egy kicsit kevesebb embert trancsíroznának fel benne, akkor lehet, hogy elgondolkodnék a 10/10-es értékelésen is. Mert még az utolsó perceit sem szúrták el. Nagy szó.
(8-9/10 pont. Szerintem.)

*Na jó, el kell ismernem, napjaink egyik legjobban öltözött híressége, de ez most mellékes.

Már négy éve, hogy. És még mindig igen, igen, igen...

Leginkább arra volt jó ez a hosszú hétvége, hogy megtudjam, robogózni jó. Azóta, hogy most megtapasztaltam, nagyon szeretnék egyet. Na persze előbb egy jogsit hozzá. Múlt pénteken már majdnem be is iratkoztam, de aztán megint közbejött valami. Na de ami késik, nem múlik.
A háromnapos hétvége gyengébbik pontja, hogy bár vidéken jártunk és kölcsön kaptunk egy nyugodt, de régen használt kis nyaralót, még egy gyors takarítás után is akkora pókok bukkantak elő az ágy környékén, hogy végül inkább a kocsiban aludtunk. Dris persze csak szolidarított, én vagyok a család pókfóbiása. Kalandnak jó volt, nagyokat röhögtünk, csináltunk megágyazott anyósüléses fotókat, meg minden, de lehetőleg soha többet.