Háhá, tényleg saját Psycho-m van. Azt hiszem, nem olyan a helyzet a kimoderálttal, hogy tartanom kellene tőle, de ma szépen belepörgettem magam egy kis special fear-be. Az alapot az szolgáltatta, hogy volt vagy 2-3 olyan hívásom, amikor a hívó nem szólt bele a telefonba. Tegnap megint csörgött, látom, rejtett szám. Felveszem, XY a Z cégtől, kijönnének ellenőrizni a W-m kábeleit, meg úgy eleve, karbantartás, miegymás. Akkor érkeznek, amikor nekem jó, bármilyen időponthoz alkalmazkodnak. Mondom, oké, de jó, milyen rugalmasak.
Ma jövök haza, és egyszer csak, mint derült égből villámcsapás, beugrik, hogy a Z céggel kötött W-re vonatkozó szerződés nem is az én nevemen van, még Dris tárgyalta le, fizette elő, és az ő telefonszámát vették nyilvántartásba. Próbáltam nyugtatni magam, de ahogy mentek a percek, egyre inkább úgy éreztem, valami hollywoodi krimi közepébe csöppentem, mindjárt itt a kaszás, és ez már tutibiztos. Felhívtam hát a céget, hogy bocsi, tudom, hogy izé, meg ciki, meg paranoid vagyok, de ez a szitu, és valóban ők küldenek-e embert. Kedves női hang a vonal végén, gyorsan kikereste nekem, és megnyugtatott, jönnek. Viszont azt mondta, Dris neve és száma van a gépükben, az enyém sehol. Na, érdekes helyzet.
Drissel ugyan beszéltem tegnap óta, nem említett semmi kábelezést meg karbantartást, de azért felhívtam még egyszer. Kiderült, őt keresték eredetileg, hozzám irányította őket, s elfelejtett szólni.
Igen, mostmár nevetek magamon.

Update: Itt járt a "szörnyeteg". Micky egér hangja volt, és nagyjából olyan fizikuma, hogy még én is lekaratéjolom, ha nagyon akarom. Félelmetes volt.

Írtam egy verset:
Számfétisben szenvedőknek mondom,
Ez az ezerötszázadik postom.

Már a kiírás előtt napokkal szól, hogy őt nem érdekli ááám, ne jelölje őt senkisene, mert az neki nem pálya, most kezdődik majd, figyeljetek, de nem érdekli, nem akar nyerni, úgyhogy ne, senki, de tényleg, azért egy linket kirak, de csak a pia meg süti a végebulin, ami belógós, csak azért szól, mondjuk hol van az még, de már most fontos, mert hihi. (Bocs. Ez is egy hangulat.)

Én nem szóltam, hogy van, hátha úgy hihetőbb, hogy nem érdekel. :) Mégis jelölt valaki/valakik, utólag köszönöm, hogy eszébe/eszükbe jutottam. Mondjuk gondoltam rá, hogy küldhetnék egy körüzit az iwiwen, mindenféle 15 éve nem látott ismerősnek, "hé, szavazz rám". :)
A verseny meg nem is verseny, nincs mérce, nincs olyan, hogy most akkor ráhajtasz, ez a műfaj nem erről szól. Számomra nem más, mint egy visszajelzés, reklám és figyelem a blogoknak. Nem több, nem kevesebb.

Indíts el egy fehérnemű-mosást, amikor hazaérsz a munkából! Nálam ez délután 4 és 5 óra között van. A kimosott, kiteregetett melltartódat és a bugyidat pár órával később vedd fel úgy, hogy egy icipicit még nedves! Isteni, hűsítő érzés fülledt nyáresti sétához, parkban lődörgéshez, kávéházi randihoz.

Ismét járok pszichológushoz, mivel az elmúlt pár hétben több olyan rosszullétem is volt, ami pánikbetegség tüneteit vonultatta fel. Szinte mindet. Nem akartam megvárni egy súlyosabb állapotot, úgyhogy kézbe vettem az ügyet. Felkerestem egy kimondottan erre szakosodott pszichológust, aki kb. velem egy idős, és tisztára úgy néz ki, mint Marsi Anikó, csak szimpatikus. Nehezen is dolgoztam fel ezt az ellentmondást. :) (Jaj, de piszok vagyok.) A pszichodoki úgy 40 perc kérdezősködés után megmondta, nem vagyok pánikbeteg, de pánikszerű reakcióim vannak bizonyos helyzetekben. Megint lesz hipnózis, aminek hallatán felderült az arcom.
Mivel munkaidőben van a terápia, felvázoltam a főnökömnek is a helyzetet, dióhéjban. Bocsi, minden héten ezen a napon korábban elmegyek. Nagyon megértően fogadta, menjek csak. Ja, és ha stresszel a munka, egy ideig nem terhel rám nagy projekteket. No és ha már ott vagyok, tájékoztat, hogy jutalomosztás van, én pedig a magasabb kategóriába sorolódtam. Próbáltam pókerarcot vágni mindehhez.
Visszatérve a pánikhoz, annyira félelmetes ez a szó... Látom az arcokon, ha mondom valakinek, hogy megijednek. Egy habzó szájú, dühöngő őrültet képzelnek maguk elé. Pedig a valóság más. Már túl vagyok egy több órán át tartó rohamon, egy egész délelőtt telt azzal, hogy forgott velem a világ, hasogatott a fejem és hányingerem volt, de kívülről senki nem vett észre semmit. Bár minden percben úgy éreztem, menten elájulok, precízen csináltam a dolgom, mint a kisangyal. Sőt, talán jobban koncentrálok ilyenkor, s nagyobb a munkakedvem. Nem akarok kiesni a munkából. Szóval nem estem pánikba a pániktól. :) Más dolgom van most, nem gyengélkedni.
Az októberben végetért terápiám óta rendben éreztem magam. Esélyt sem láttam rá, hogy a régi állapot köszöntsön be újra. Nem is fog. Nem volt kedvem pszichológushoz járni már, de jobb megelőzni a bajt. A pszichodoki amúgy is fontos szerintem. A pénzt szerettem volna most másra költeni, ez tény. De ez van. Jut majd egyébre is.

A Kultúrházban láttam Ducki Tomeket, és a fogaskerekes* animációs filmjének részleteit. Nagyon érdekes, ötletes, a srác pedig értelmes, szimpatikus, aranyos. Próbáltam a neten megkeresni akár a fent említett filmjét, akár mást, de csak ezt a rókásat találtam, 2004-ből. Ha esetleg valaki belebotlik más műveibe is, nagyon érdekelne, úgyhogy legyen kedves linket küldeni. Előre is köszönöm.

* Életvonal a címe, és díjakat kaszál éppen. A Népszava online cikke szerint Tomek első filmes, pedig a Google említi a Csigás történet címűt, meg ugye a rókás...

Írtam vagy öt postot, mindet kitöröltem, mert nem bírom látni, amilyen most vagyok. S még inkább azért, mert nem akarom kellene ilyennek mutatni magam. Ugyanakkor az írás az, ami legalább egy kicsit enyhít. Megfogalmazni egy frappánsba, és kilökni az éterbe.
Naív voltam, azt hittem, ha jó a kedvem és aktívkodok, akkor... De nem. A francba, a francba!

Ezt meg annyiszor meghallgattam, hogy rongyos lett a YouTube.

Megszámoltam, nyolc bejegyzésem áll félkészen, egyelőre piszkozatban. Néha megnyitom őket, de egyiket sem tudom kerek egésszé tenni. Ilyenkor csatol be az ember képeket, ugye? :)
Mondjuk ha ilyenben járnék dolgozni, sok problémám megoldódna.


Forrás: http://stigma.freeblog.hu, de ő is valahonnan...

Sosem felejtem el, talán 12 éves lehettem, a öcsikém meg 9. Ült az ágyon, tündéri volt, tátott szájjal nézett egy filmet, amiben egy férfi elhagyta a barátnőjét, amikor kiderült, hogy a nő rákos. Öcsém egyszercsak a világ összes fájdalmától sújtott hangon azt mondta: "Milyen szemetek a férfiak!". Dőltem a nevetéstől.
Azóta is bírom, hogy ki tudnak akadni hímnemű barátaim, amikor mesélek egy-egy srácról. Még sehol sem tartok a sztoriban, de már kérdezik: "S te ezt hogy bírtad?" Olyasmire, ami még a tolerálható kategóriába tartozik. Aztán egyszer csak rájöttem, nekik fogalmuk sincs, milyen dolgaik vannak a pasiknak. Ha barátnői körben kerülnek elő ugyanezek a történetek, a durva kategória határai egész máshol húzódnak. A poén az, hogy a férfi, aki "most" elképedve hallgatja a mesémet, ugyanúgy okozott már nagy fájdalmat nekem.
Fogalmazhattam volna így is. De a látszat ellenére ez nem egy nyavalygós post.

Elnézést kérek a rendszeres kommentelőktől a jelenlegi állapotért. Mérhetetlenül szomorúvá tesz, hogy eljutottunk ide. Megnyugtatok mindenkit, az értelmes és nem értelmes :), kulturált, akár dicsérő, akár kritizáló hozzászólások ezután is moderálatlanul kerülnek majd a blogba. Szólásszabadság van, sosem volt célom ennek korlátozása, s ezután sem lesz.
Azoknak, akik szívesen járnak ide nap mint nap, tartozom annyival, hogy megmagyarázzam, miért van szükség a szűrésre.
Sajnálatos módon nem mindenkiben vannak meg olyan alapvető emberi tulajdonságok, mint jószándék vagy tisztelet. Tudom jól, s nem is titkoltam eddig sem, hogy simán lenyomozható vagyok. Életem nyitott könyv, s a blogban elrejtett adatok alapján bárki megkereshetett már eddig is az iwiwen. Nem nagy teljesítmény, de feltételezem, nem tette meg mindenki, akinek lehetősége nyílt volna rá. Nem is ez a lényeg. Évekig jól működött a dolog, sokan írtatok, bejelöltetek.
Hogy mi visz rá bárkit is, hogy szabadidejét azzal töltse, hogy idegen embereket piszkál, akik ráadásul nem ártottak neki, sosem tudtam megérteni. Mindenesetre felbukkant valaki, aki azzal szórakoztatja magát, hogy belepiszkál mások örömébe. Hagytam, hadd játszon, mert hiszem, hogy az ilyen ember magát minősíti. Talán zavarta, hogy egy ideje nem is reagált senki a beszólásaira, ezért új eszközt talált, hogy felhívja magára a figyelmet. Elkezdett nyomozni utánam, vélt vagy valós személyes adataimat pedig beillesztette ide a kommentbe. Nem is tudja, jó úton jár-e, a lényeg nem ez volt, amikor végül a moderálás mellett döntöttem. Hanem hogy ő ezt így megteszi, hogy beírja. Az elv. Mindegy, hogy az adatok helyesek vagy sem. Mondom, azok eddig is elérhetőek voltak. Az illető (szintén vélt) névtelensége mögé bújva olyan "bátor" cselekedetre szánta rá magát (feltételezem legalábbis, hogy az is ő volt), hogy rejtett telefonszámról felhívott, s természetesen nem szólt bele. Esetleg szuszoghatott volna, az legalább izgi.
A történtek meglehetősen eltérő értelmezését jelzi, hogy még ő üzeni nekem: "Amióta tudom, ki vagy, nem félek tőled." Heh??? Legyen szíves, tegye fel minden olyan olvasó a kezét, akinek bármikor bármi félnivalója volt tőlem. Vagy ez fenyegetés akart lenni a jövőre nézve?
Tehát továbbra is mindenki kommenteljen bátran, a publikálás ugyan kicsit csúszik. S amit még sajnálok, hogy emiatt meg kell gondolnom, mit írok le a jövőben. Köszönhető mindez egyetlen embernek.

Tönkremegy az én kis Millenáris Parkom. Nagyon sajnálom. Fogalmam sincs, miért nem törődnek vele, miért nem érzik a fenntartók a stílusát, az értékeit. El tudnék beszélgetni azzal az illetővel, aki a hátsó, csendes, dombos részre, ahol annyi beszélgetést folytattam, ahol elnyúltam egy könyvvel a fűben, csocsó-sátrat állíttatott, vagy aki a Budapest talán legtutibb dizájnú lámpaoszlopaira műanyag kaspós muskátlikat aggatott, nem beszélve a tóra nyúló színpadra helyezett rágógumi-autómatákról. Egy zsibvásár lett az egész, nagyon sajnálom. De szerencsére sok képet őrzök róla, fénykorából, a fejemben és a fiókban egyaránt.
A tónál ücsörögve hallgattunk egy zenekart, gyerekkorunkat idéző számokat nyomtak, nem rosszul. Billy Idoltól a White Weddinget, a Guns 'n Rosestól a Patience-t, ilyesmit. Magamtól sosem venném ezeket elő, de így jó volt hallani. Aztán felcsendült a hangszóróból Tracy Chapman hangja, néztük a feszített víztükröt, s belefeledkeztünk a beszélgetésbe.