Csendesen, feltűnésmentesen nézegetem Michael Jackson klipjeit, és becserkésztem a Jacko-összest az mp3-gyűjteménybe, és most jó nekem.
Nem vagyok késésben, mert nem a haláláról szeretnék foglalkozni, csak mostanra állt össze bennem valami, amit nem szívesen hagynék ki a naplómból.

Aki már MJ nevének olvasatára is sugárban hány, szerintem jöjjön vissza később. Nem szeretnék senkit kínozni a saját blogomon.

Mutatja a pár hetes embrió ultrahangfelvételét, rábök egy apró pöttyre: ott van ő! Szerinte babának látszik, én csak egy vonást látok a sok vonás közt, de végülis ő az anyukája... Azt állítja erről a pár mm-es apró emberről, hogy van szívhangja. Nézem a felvételt, és egyrészt ámulok a modern technikán, másrészt azon gondolkodom, hogy lehet egy szív olyan pinduri, és különben is, mikor, hogyan és mitől dobbant meg először... A nagy kérdés! Fura, hogy körülöttem hirtelen ilyen sok kismama lett, előtte huszonhét évig semmi, most meg mindenki babát vár. Kivéve, aki már megszült. Meg én.

Őrület volt ez a hét, és koronája a mai nap, amely úgy kezdődött, hogy kibuggyant belőlem a sírás a kisfőnököm előtt és nem tudtam abbahagyni. Majd folytatódott egy enyhe nyugtató lenyelésével, amit csak nagyon végszükség esetén engedek meg magamnak, pedig elvileg ártalmatlan gyógynövényes izé, de akkor is. Amúgy meg mindenhonnan elkések a beállt Fő utca miatt, és a legnagyobb zuhé/iban elromlott a szeretem színű, kifordulásgátlott, hiper-szuper esernyőm is.

A korona tetejét borító habon a cseresznye (csak hogy képzavarral éljek): találkozás anyukámmal, amihez 5 nap szívás és a péntek délutáni angol óra után akkora türelem kellett, mint-ide-lacháza, de megoldottam, mert tudok én kedves, bájos, figyelmes és jó hallgatóság lenni, ha nagyon akarok, márpedig most okosabbnak tűnt akarni, mint ráborítani a McDonald's-ot.

Pihenést kellene már nagyon, nagyon, nagyon, helyette viszont holnap költöztetés, aztán munka és munka.
Valamiért azt gondolom, hogy ezek a semmiről sem szóló, hangulatjelentős bejegyzések fontosak lesznek még egyszer - nekem.

Azért jó, hogy két főnököm van, mert így egymástól függetlenül tudnak 8-8 órányi munkát nyomni nekem. További kettő meg abban a hitben él, hogy napközben nem vagyok leterhelve. [Smiley helye.] 2x2 főnök, 1,5 fizetés. Én meg azt sem tudom mindig eldönteni, hogy élvezem vagy utálom ezt a helyzetet.

Van olyan, hogy egy kolleganőd nyáron behozza a számítógépezéstől kicsit megpocakosodott, pattanásos, épp csak pelyhedző állú, flegma tinédzser fiát melóba, és érzed, hogy a srác közelében vibrál a levegő. A sokadik napon már biztos vagy benne, hogy afféle szexuális bizsergés van köztetek (nem tehetsz róla, fene a természetbe meg a fránya energiákba), de igyekszel nem tudomást venni a jelenségről. Ilyet mégsem lehet, ugye.
Aztán, amikor egy év múlva kolleganő csak úgy odaveti, hogy a fia egyetlen emberre emlékszik (név szerint is) a munkahelyéről, rád, akkor fülig pirulsz. És csak ketten tudjátok, miről is van szó. Te meg a pirulásod.

Ha már a 86-os* busz a dugóban araszol, lehetnének rajta babzsákok, színes párnák és polifómok a padlóján, esetleg műfű, hogy le lehessen heveredni, olvasgatni, törökülésbe tenni a lábat, vagy akárhova, ahova tetszik. Lazábban utazni. Bírnám.

*vagy más Volvo busz, a belső tér a lényeg.

Egyre jobban szeretek bele a Filmklikbe. Olyan filmekkel ismertet meg, hogy csak ámulok. A múltkor már írtam a C.R.A.Z.Y-ről, de minden, amit ott nézek, még egy kicsit jobb az előzőnél.



A Sötétkékmajdnemfekete spanyol film. Abból a fajtából, ami aztán egy lapon sem említhető az amerikai futószalaggal, semmi sablon, csak csupa meglepetés és egyedi humor, pedig dráma a javából. Szeretem a második-harmadik jelenetnél érezni, hogy hátradőlhetek: ez igazi európai jóság. Ilyenkor megjelenik egy elégedett mosoly a szám sarkában, és biztonságban érzem magam - legalább a film végéig. Csalódás pedig nincs. Talán csak egy kicsit lassú. Valami csoda folytán ezeknek normális címet is tudnak adni, olyat, amin lehet agyalni, ami szimbolikus.
Nem írom le a történetet, és aki meg szeretné nézni, hallgasson rám, s ne olvassa el előre! Sokkal többször fog elmosolyodni úgy. Vagy a fejét fogni.



Az Álmodozók pedig még ennél is jobban tetszett. Igaz, másért. Már az első jelenetéből látszik, hogy a rendezéssel nem lesz gond, meg nagyjából semmivel sem. Zene (a 60-as évek francia sanzonja és amerikai rockja), képek, színészek, ritmus, lendület egyben. Fiatalok a francia diáklázadás idején, de Bertolucci "kicsit" máshogy mutatja be őket, mint elsőre gondolnánk. Bár amikor megláttam a fehér bőrű, húsos ajkú főszereplő fiút (Michael Pitt) és a rendező nevét, már sejtettem, hogy lolita életérzés és fülledt erotika következik.
Három diákkorú fiatal magára marad egy nagy párizsi lakásban, s míg az utcán tüntetések zajlanak, ők egy zárt térben élik át a szabadságot, szinte rá se hederítve a kinti eseményekre.
Érdekes terek, hangulatos díszletek közt zajlik a 3 fiatal izgalmas, időnként őrült játéka, amiről nem mindig tudtam eldönteni, hogy vérkomoly vagy vérlaza. A szex... a szex szokatlanul jelenik meg, provokatív és ártatlan hatást kelt egyszerre, legalábbis bennem. Szép. Már a színészek kiválasztása, az emberek és a helyszínek fotózása, a színvilága is... Nagyon szeretem ezt, és ritkán látom filmen megvalósítva, kevesen mutatják meg ilyen formában a testiséget. Pedig jó lenne, ha. Lehet, hogy több Bertolucci-t kellene néznem. Vagy több Bertolucci-t kellene nézniük más rendezőknek.

Hát én nem tudom... Lehet, hogy az időjárás is közrejátszik, meg hogy tegnap sírva feküdtem le aludni, reggel meg Fawcett és Jackson... mindenesetre ez egy nagyon szomorú nap.

Én még nem találom a szavakat, úgyhogy összeszedtem néhány bejegyzést a freeblogról. Érzelmek, gondolatok, más-más szemszögből. Így látjuk mi (képekre katt):

 

 

Média, basszus... Olyan világban élünk, hogy amikor reggel megláttam az index.hu fő hírét, a meglepődöttség mellett egy pillanatra átsuhant az agyamon, hogy akár ügyes kampány is lehet Jackson visszatérő koncertsorozatához. Tőle nem is lenne annyira fura, mindig első volt, remekül használta a legeslegújabb, de talán még a jövő technikáját is. De a hír bizonyára igaz, ráadásul nem is kellene a koncertjeinek ekkora reklám, rekordokat halmozott már a visszatérés bejelentése utáni órákban is.

Akármilyen botrányai voltak Jackonak, akármilyen megfejthetetlen embernek tűnt, az egyik legmeghatározóbb alakja volt a könnyűzenének, hatalmas tehetség, s ahogy mondani szokták, állócsillag a popzene egén. Közben pedig egy szorongó gyerek. Félelmetes belegondolni, mi zajlott benne, legbelül. R. I. P., nyomatékosan.



Meglepett, hogy halálhírét az MR2 szűkszavúan, a bugyuta bulvárhírek végén, by the way közölte. Megszülte egy nő a saját unokáját, 6 lábú disznó született, elhunyt Michael Jackson. Aztán még egy kis cinizmus meg szörnyű humor, hogy az öröklét kérdésében a bálványok hallgatnak... azért ennél kicsit többet érdemelne, szerintem. A Radio Cafén már reggel 7-kor megy az emlékműsor, sok zenével, korrekt karrierösszefoglalókkal és beszélgetésekkel.

Véletlenül kiolvastam egy könyvet. Tényleg véletlenül. Lapoztam, lapoztam, azt' egyszer csak nem volt tovább. Meglepett, mert általában nehezen és lassan rágom át magam a könyveken, 300 oldalon, még ha tetszik, akkor is.
Mindenekelőtt köszönöm, hogy bár fekete a borító, nem fogta meg az ujjaimat, sem közel 40 fokos hőségben, sem nyírkos, esős időben. Úgy eleve, a borítóért, úgy ahogy van, egy nagy kösz, mert eladta nekem ezt a 33 novellát.
Eleinte úgy kerülgettem, mint a forró kását. Vagy 3x bementem a boltba, körbeszaglásztam, megtapiztam, belelapoztam, visszatettem. Áh, valami komolyabb kellene... de végül megvettem, és már a szerző bevezetője is nagyon tetszett, aztán kajáltam az egészet, egyik novellát a másik után. Nagyon színes kis kötet, a legkülönbözőbb írásokkal, helyenként jópofa ötletekkel. Csak a téma, ami köré csoportosulnak, az standard. Média, hatalom, és egy kis szerelem. Vagy inkább szex. Sikeres (gazdagéshíres) emberek név nélkül. Történetek, szintén nevek nélkül. Sok kortárs művészeti utalás. A kortárs jelző igen fontos. Már a címe is: Puha Neon Fejlövés. Wow. (katt)
Ajánlom a könyvet mindenkinek, aki kortársnak érzi magát.